Orbán és Medgyessy

Aligha kétséges, hogy a Medgyessy Péter által már hetekkel ezelőtt beharangozott konzultációk alfája és ómegája az Orbán Viktorral való találkozó volt. Kettejük között az emlékezetes választási vita óta nem volt személyes kontaktus. A volt miniszterelnök kerülte a baloldali kormány fejével való nyilvános találkozást. Ebben nem csupán a sértettség érzése játszott közre, hanem az a nagyon is racionális taktika, hogy amíg a közvélemény-kutatási adatok szerint az MSZP a legerősebb párt, addig Medgyessyé a nyerő pozíció kettejük párharcában. Egy Orbán Viktorral való közös fénykép hatalmas muníciót adott volna a XX. század Deák Ferencének szerepében tetszelgő egykori állampárti kádernek.
Medgyessy Péter kezdettől azt bizonygatta a nagyszámú fórumon az engedelmesen alákérdező újságíróknak, hogy mennyire vágyik erre a békejobbra, de ezeknek a bülbülszavaknak nem volt hitelük, mert közben a helyhatósági választások után is folytatódott a Fidesz vezetőit és az előző kormányt lejárató rágalomkampány. Orbán súlyos hibát követett volna el, ha belemegy egy színjátékba, mert ezzel óhatatlanul is tovább erősíti Medgyessy pozícióit. El kell ismernünk, hogy az ezzel járó permanens belpolitikai feszültség nem erősítette az ország stabilitását és a normális párbeszédet. De azt is hozzá kell tennünk a tisztánlátás kedvéért: Orbán Viktornak sem lehet a szemére vetni, hogy óvakodott egy olyan ellenféltől, akinek háta mögött egy komplett rágalom- és feljelentésgyártó gépezet tornyosult, és amely korábban sem riadt vissza az övön aluli ütésnek minősíthető lépésektől.
2003 nyarára a jóléti rendszerváltozás koncepciója látványosan megbukott, az államháztartási hiány pedig László Csaba expénzügyminiszter kedélyes semmittevésével körítve ijesztő méreteket öltött. Folyamatosan emelkedő, az emberekben joggal szorongást keltő árak, idegesítően lassuló gazdasági növekedés és egy több mint veszélyes valutaválság tette tönkre az ország hitelét a nemzetközi pénzvilág körében. Ez utóbbival kapcsolatban nyugodtan idézhetjük a brit Financial Times legfrissebb elemzését is, amely rideg tényekkel bizonyítja be, hogy Magyarország jelenlegi államháztartási hiánya nagyságrendekkel haladja meg azt a szintet, amelyik 2001-ben súlyos zavargásokat és belpolitikai válságot váltott ki Argentínában.
A 2003-as statisztikákban tükröződő imponáló bérkiáramlás mögött a nyomor és a létbizonytalanság érzése erősödött. A soha nem látott számú horvátországi turistaút és eladott DVD-lejátszók árnyékában továbbra is aprópénzt számláló nyugdíjaskezek remegnek a huzatos panellakásokban, nem beszélve a romló életviszonyok közé süllyedő középosztálybeli családok tömegéről. A Medgyessy-kormány néhány kampányszerű intézkedést leszámítva semmit nem javított a helyzetükön, az államháztartási reform sokadik szabotálásával pedig csak ráerősített arra a kettészakadásra, amely a magyar társadalomban az előző évtizedben bekövetkezett. Lázongó és tüntető gazdatársadalom, frusztrált közalkalmazottak, magukra hagyott kisvállalkozók – ez a mai Magyarország. Igaz, a jelenlegi koalíció csak a 2002 nyara óta létrejött állapotokért tehető felelőssé, de ez is vaskos terhet jelent: a hiszékeny és csodaváró lakosság Ron Werber-i ravaszsággal való megtévesztése, az indokolatlanul optimistává festett jövőkép után mindenkire sokkoló erővel hatottak az eltelt háromnegyed év válságkezelőnek szánt lépései.
A föntiek ismeretében nem csoda, hogy az MSZP és a Fidesz közötti erőviszonyok megfordultak. A Medgyessy Péter baklövései mellett még az állandósuló vezetői válsággal is küszködő MSZP, illetve az ötszázalékos küszöbön fuldokló SZDSZ mára teljes egészében a kormányfő bábjává vált, holott régóta látniuk kellene, hogy a jobboldal fokozatosan növekvő fölénye elsősorban a miniszterelnök helytelen politizálásának következménye. A koalíciós pártok hanyatlásának legfőbb felelősei a kormány berkeiben keresendők.
Akadnak azért olyan jelenségek, amelyek árnyaltabbá teszik a képet: Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke nyíltan szembeszállt a Medgyessy Péter február 16-i országértékelő beszédében megfogalmazott közjogi bombákkal. Más választása persze nem volt, hiszen a kisebbik koalíciós párt maradék hitelét is tönkretette volna, ha hozzájárul a közös európai parlamenti lista bolsevik gyökerű ötletéhez vagy a Torgyán Józsefet idéző hangnemben meghirdetett közvetlen államfőválasztás alkotmányromboló ideájához. Az már egy másik kérdés, hogyan reagálnak majd az SZDSZ Medgyessy hatásköre alatt tüsténkedő miniszterei, ha a kormányfő netán megszavaztatja kormányát a Magyar Köztársaság alkotmányának valóságshow-vá való degradálásáról?
2004. március elsején tehát ez a helyzet a Magyar Köztársaságban: argentin szagú magyar gazdaság, kubai ízű közjogi játszadozás és amerikai dezodorokkal illatosított kampánymenedzserek, akik az év elején téli álomba vonuló Ron Werbert váltották föl a kormány kampányműhelyeiben. A felmérések szerint immár magabiztosan vezető Fidesz elnöke, a Medgyessy Pétert a politikusok népszerűségi listáján is megelőző Orbán Viktor mostanra jutott abba a kedvező helyzetbe, hogy vállaljon egy közvetlen találkozót a kormányfővel. A kockázat a minimálisra csökkent. Arra persze föl lehetett készülni, hogy a kreatív elmékből álló koalíciós propagandastáb tartogat egy-két meglepetést a tarsolyában, főleg azért, hogy a volt miniszterelnök kínos helyzetbe kerüljön. A Boross Péterrel és Horn Gyulával folytatott vállveregetések kedélyesek voltak, pontosan betartva azokat a szabályokat, amelyeket a politikai protokoll előír: mindig az előzetesen egyeztetett időpontban és helyszínen, formában és témákkal kell lebonyolítani a demokrácia normális működéséhez elengedhetetlen párbeszédet. A két idős politikus ma már nem tartozik az élvonalba, szemben Orbán Viktorral, aki minden jel szerint Medgyessy Péter kihívója lesz 2006-ban. Az előző választási kampány fejleményeire visszaemlékezve egy dologban biztosra lehetett menni: Medgyessy Péter nem egyszerű parolának szánja a tárgyalást, hanem a februári országértékelő beszédben meghirdetett, a gazdasági problémákat másodsorba szorító PR-hadjárat újabb állomásának.
Hát, a protokollt ezennel ki lehet dobni. Silberstein és Rosner urak megdolgoztak a pénzükért. Már az is váratlan és inkorrekt volt, hogy Medgyessy Péter egy nyilvános, kamerák előtti beszélgetésre kérte fel finoman szólva meghökkenő partnerét. Orbán belement, hiszen a gyávasággal lett volna egyenértékű, ha esetleg ellenkezik. Aztán következett az újabb meglepetés: az előzetesen egyeztetett témákról elegánsan elfeledkező miniszterelnök a kisebb létszámú parlament és a közös EP-lista után újabb fantáziaszüleménnyel lepte meg ellenfelét, arra kérve, hogy támogassa a nemzeti lobbitanács nevű szervezet felállításában.
Ez a képződmény arra szolgálna, hogy folyamatosan győzködje az európai közvéleményt az összmagyar célok támogatását kérve. A lobbitanács magját a korábbi miniszterelnökök alkotnák, természetesen a jelenlegivel kiegészítve. A meglepően tagoltan és összefüggően beszélő Medgyessy lényegében arra kérte Orbánt: nyugdíjazza magát, vonuljon el egy Areioszpagosz-szerű testületbe, és a „nagy nemzeti békéltető” iránymutatásai mellett lobbizgasson egy olyan európai közegben, ahol semmitmondóan unatkozó bizottságok meg áldemokratikus összeborulások helyett erős és cselekvőképes kormányok harcolnak – természetesen alkotmányos és a nemzetközi joggal harmonizáló eszközökkel – a hazájuk érdekeiért.
Orbán Viktor helyesen tette, hogy nem volt hajlandó belemenni a Medgyessy által rajtaütésszerűen tematizált – figyelemelterelő célt szolgáló – párbeszédbe. A volt miniszterelnök feszültsége persze kínos volt, hiszen nem ilyen találkozóra készült, de becsületére legyen mondva, kibírta a váratlan ütéseket. Sikerült ráterelnie a nyilvános választási vitává alakuló párviadalt a Medgyessy eredeti meghívólevelében megjelölt kérdésekre. Az alkotmányt tartalmazó könyvecske átadása frappáns lépés volt, igaz, Medgyessy is ügyesen riposztozott, megpróbálva visszajuttatni a kínos küldeményt a feladójához.
Innentől kezdve lényegében döntetlen állásba merevedett a retorikai párharc. Orbán Viktor kilencpontos javaslata az erdélyi magyarság támogatása, a kedvezményes lakáshitelezési rendszer újraindítása és a hosszú távú fejlesztési programok köré csoportosult. Szóba került a gyógyszeráfa csökkentése és a családi adókedvezmények korábbi formájának visszaállítása is. Semleges szemszögből nézve Orbán csomagja egy témavázlat volt. Lényeges problémákra kereste a választ, de nem minden esetben a legszélesebb tömegeket érdeklő ügyekre fókuszált. Morális szemszögből nézve jó húzás volt Orbán Viktor részéről, hogy olyan ügyeket próbált a középpontba állítani, mint például a székelyföldi magyar autonómia. A volt miniszterelnök Katalóniára és Dél-Tirolra vonatkozó párhuzamai frappánsak voltak, és a mögöttük álló szándék is tiszta, de a bizonytalan egzisztenciájú és helyenként túlzottan is materialista gondolkodású hazai közvélemény politikai preferenciáit – sajnos ezt ki kell mondani – nem befolyásolja a határon túli magyarság jövője. A 2002-es választások egyik nagy tanulsága, hogy a határon túli magyarság támogatásának nemes elvei nem képesek versengeni a nyers monetáris demagógiával. Ráadásul az MSZP adott esetben habozás nélkül fölhasználja az erdélyi témát a hisztériakeltésre is (elegendő, ha fölidézzük a huszonhárommillió román rémképét). Sokkal sikeresebb volt Orbán Viktor stratégiájának az a része, amelyben a tönkretett lakástámogatási rendszer miatt próbálta meg – nem is sikertelenül – sarokba szorítani a miniszterelnököt.
A hétfői kormányfői csúcsból lett minivita végeredménye tehát döntetlen. A jobboldal vezetője állta az övön aluli ütésekkel próbálkozó ellenfél csapássorozatát. Ha a korábbi – 1998-as és 2002-es – miniszterelnök-jelölti megméretésekhez viszonyítjuk Orbán teljesítményét, akkor közepes osztályzat adható neki az érveléstechnika és a meggyőzőerő szemszögéből nézve. Ha viszont onnan indulunk ki, hogy egy számára teljesen váratlan, a politika morális szabályait gátlástalanul semmibe vevő szituációba csöppenve lényegében improvizálnia kellett, akkor a bizonytalan kezdet után egészen jónak mondható a teljesítménye.
Medgyessy Péter önmagához képest meggyőző volt. Hatásosan és frappánsan előadott érvek, a megszokott nyelvbotladozásokhoz képest gördülékeny megnyilatkozások, statisztikai pontosság és profi módon kidolgozott gesztusok utaltak arra, hogy a közpénzekből finanszírozott amerikai szakértők alaposan felkészítették erre a „vitára”. Azt pedig, hogy ez a találkozó lényegében egy jól kidolgozott csapdastratégia volt, inkább ne minősítsük, mert szalonképes szavakat nehéz lenne találni rá.
A gondok viszont ezzel a figyelemre méltó dialógussal még nem oldódnak meg. Az államháztartás mélyülő krízisét a Draskovics-féle, problémákat a szőnyeg alá söprő válságkezelés nem javítja. A növekedéshez és a csillagászati nagyságú deficit eltüntetéséhez egy minden ízében átgondolt gazdaságpolitikai stratégia kellene. Sajnos korunk „Deák Ference” változatlanul fittyet hány az ország riasztó helyzetére. Érdemi párbeszéd helyett arra törekszik, hogy propagandisztikus kinyilatkoztatásokkal kábítsa a közvéleményt, helytelen irányba tematizálja a közbeszédet, elterelve a figyelmet a romló mutatókról. Ez pedig sokáig már nem mehet így, mert a 250 fős parlamentre és a nép által székébe helyezett államfőre vonatkozó populista szólamok egy dologra biztosan nem lesznek képesek: kifizetni a következő havi gázszámlát és a kiszámíthatatlan ütemben növekvő lakáshitelkamatokat. A BUX-index pedig hiába szárnyal, mint a sasmadár, ha közben a fészek – jelen esetben a 2004-es költségvetés – éppen lebillenőben van.