Megosztott országunkban a gazdaság mai állapota egyike azon kevés komoly ügynek, amelyről mértékadó emberek politikai nézetkülönbségeik ellenére képesek hasonlóan vélekedni. Őszinte pillanatában a kormány közeli „független” ugyanazt mondja, mint a pártatlan megfigyelő: gazdaságunk teljesítőképessége (még mindig) megfelelő, a gazdaságpolitikai irányítás azonban gyatra. Az utóbbi megállapítást a külvilág is osztja. Inkább csak stílusbeli eltéréseket mutat az, ahogy mondjuk a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vagy valamely hazai szakértő, érdek-képviseleti tisztségviselő értékeli a kormány eddigi teljesítményét. Az IMF szokásosan udvarias fordulatokba burkolja véleményét, de rólunk szólva mégis úgy fogalmazott a múlt hónapban: a magyar gazdaságpolitikai vezetés elvesztette szavahihetőségét. Márpedig a modern piacgazdaságban, ahol nem aranyfedezet áll a nemzeti fizetőeszköz mögött, hanem az állam fizetési ígérete, és a kormány immár nem annyira vállalattulajdonosként és hatóságként alakítja az ország gazdasági életét, hanem inkább orientál és szabályoz, ez majdnem olyan, mintha egy bankról kimondanák: az épülete ugyan szép, de a firma sajnos fizetésképtelen. Nemrég pedig a Financial Times Deutschland cikkében egy német banki elemző nevezte bukott angyalnak hazánkat, amely alig érthető módon csúszott vissza a keleti bővítés mezőnyének éléről a lista végére; a cikkben megszólalók a gazdasági mutatók alapján a tíz jelölt közül hazánk esetében látják a legvalószínűbbnek egy általános gazdasági és devizaválság fellépését.
Ugyanakkor a budapesti értéktőzsde mára magához tért, és a hó elején rég látott lendülettel nőttek a részvényárfolyamok. Az állami adósságpapírok elhelyezése is könnyebb most, mint akár csak két hete, a forint pedig visszaerősödött a korábbi szintre.
Akkor hát hogyan is állunk? Kinek van igaza? Annak-e, aki a versenytársakhoz mért pozíciónk romlásából, gazdaságunk egyensúlyi mutatóinak riasztó alakulásából von le következtetéseket, vagy inkább a tőzsdei hosszt és a forint erősödését előidéző befektetőnek? Netán valóban megkezdődött a gazdasági folyamatok javulása, a hibás gazdaságpolitikától való elfordulás, és talán ennek köszönhető a tőzsdénken elterjedő reménykedés?
A helyzet megértését segíti, ha felismerjük: a magyar gazdaságra a külső elemzők és befektetők ma is, mint korábban, másokkal együtt tekintenek. Az 1990-es évek első felében megszerzett presztízsünk alapján – joggal – a legutóbbi időkig az élcsoportba soroltak minket, a lengyelekkel és csehekkel együtt. Sőt, gazdaságszerkezeti átalakulásunk sikeresebbnek bizonyult, mint a lengyeleknél vagy akár a cseheknél. Ám az 1990 előttről örökölt adósságunk terhei máig nagyobbak, gazdaságunk (részben emiatt is) inflációsabb, mint a többi sorstárs országé, másoknál érzékenyebb a külső pénzvilág ítéletére, mivelhogy jobban is függ attól. A külvilág pedig azzal számol, hogy a kelet-közép-európai térségben az EU-belépéskor és azt követően – ahogy ezt a korábbi európai bővítések során a portugál vagy ír példa mutatja – végbemegy egy bizonyos felzárkózás, a gazdasági adatokban kimutatható konvergencia. Erre spekulálnak azok a külföldi befektetők, akik magyar (meg persze szlovák, cseh, lengyel) állampapírokat vesznek: a nemzeti valuták megszűnésével a követeléseiket belátható időn belül euróban kapják meg. Erre a konvergenciára számítanak azok a külföldiek, akik most földet, ingatlant, de legalább Mol- vagy OTP-részvényt vásárolnak.
Ez tehát a külvilág szereplőit motiváló egyik tendencia: most, amikor Nyugaton nyomottak a kamatlábak, a még mindig törékeny európai konjunktúra miatt mérsékeltek a tőzsdei kilátások, jó üzletnek látszik nagy kamatozású magyar állampapírt, alulértékelt magyar részvényt, általában magyar aktívát venni, legyen az föld, ház, kötvény, vagy (ha maradt) állami tulajdon.
Érzékelhető azonban egy ellentétes irányzat is. Amikor a gazdasági elemzők rápillantanak a térség nemzetgazdasági adataira, és számot vetnek a megoldatlan ügyekkel, megszólalhat fejükben a vészcsengő: vigyázat, itt a Nyugaton megszokottnál sokkal nagyobb kockázatok mutatkoznak. Ilyen kockázatokra utalt hazánk kapcsán az idézett gazdasági szaklap. Fizetési mérlegünk deficitje meghökkentő nagyságú. Az államháztartás hiányának mértéke (a nemzeti össztermékhez viszonyított aránya) ismert módon történelmi rekordot ért el 2002-ben, tavaly is sokkal több lett a vártnál (és az EU-nak megígértnél). A kormányígéretek hiteltelenségét mi sem mutatja jobban, mint hogy az új pénzügyminiszter már azzal bizonyos elismerést ért el, hogy az erre az esztendőre az Országgyűléssel elfogadtatott és máig hivatalos költségvetési tervben szereplő államháztartási hiánynál jóval nagyobb (de a tavalyi tényszámnál kisebb arányú) deficitet nevezett meg céljaként.
Az adatokat persze mindig lehet így-úgy magyarázni. A gazdaságunkkal foglalkozókat azonban nemcsak az infláció újbóli megemelkedése, a túl magas kamatszint, a tőkebeáramlás lelassulása, a magyar háztartások növekvő eladósodása és megtakarítóképességének romlása aggasztja, hanem a kormányzat döntésképtelensége is. Vannak ügyek, amelyek nem múlnak el maguktól. Ilyen az euróra való áttérés kérdése. A helyzet az, hogy amikor májusban belépünk az unióba, egyben kötelesek vagyunk az úgynevezett Gazdasági és Monetáris Unióba (GMU) – vagy más néven az eurózónába – is belépni belátható időn belül. A GMU-ba való bejutás azonban nem automatikus: ahhoz előzőleg részletes mutatórendszert kell teljesítenie a jelölt országnak. A mutatók között van az infláció, a kamatszint, a költségvetés hiánya, az államadósság mértéke, a nemzeti fizetőeszköz viszonylagos stabilitása. Csupa olyan mutató, amellyel baj van, vagy még a későbbiekben gondunk lehet. Amikor tehát e makromutatók mostani alakulását aggodalommal nézzük, akkor nem csak a közgazdászok szokásos szakmázásáról van szó; a túlzott deficit vagy az infláció azonfelül, hogy a magyar polgároknak rossz, egyben veszélyezteti egy vállalt kormányzati kötelezettség teljesítését is.
Mondhatná valaki: mi gondunk azzal, ha nem az elsők között jutunk be az eurózónába? Hagyjuk meg az osztályelsőnek járó dicsőséget az észteknek. Gond azonban kettő is van itt. Az egyik: a magyar miniszterelnök már tavaly nyáron bejelentette, hogy 2008. január elsején kívánja az euróval felváltani a forintot. Ehhez – ezt remélhetőleg végiggondolta a bejelentés előtt – 2006–2007 során kellene teljesíteni a feltételeket, ám ahhoz már tavaly jobban kellett volna állniuk az állampénzügyeknek. Nos, januárban, a pénzügyminiszter leváltásakor Medgyessy Péter azt nyilatkozta, hogy Draskovicstól márciusban várja az előző nyári döntés végrehajthatóságának felülvizsgálatát. A március eljött, és most a miniszterelnök áprilisi döntésről szól.
Egy mindannyiunkat érintő nemzetstratégiai kérdésben ugyanazt az improvizálást, kapkodást, határozatlanságot látjuk mi itt bent és mások az országon kívül, mint annyi más ügyben. A további probléma pedig akkor lépne fel, ha az új döntés túl távolra tolná ki az euróra való áttérés tervbe vett idejét, vagy különösen, ha a kormány áprilisban sem szabna meg értelmes dátumot. Ekkor ugyanis a magyar gazdaságnak a Nyugathoz való konvergálásában bízók joggal bizonytalanodnának el, márpedig ha az idegen tőkék kifele indulnak, akkor bizony bekövetkezhetne az a krízis, aminek komoly valószínűségéről az említett külföldi szaklap írt. És akkor hiába mondjuk el magunknak és a külvilágnak, hogy a magyar gazdaság szerkezete, a munkavállalóink szorgalma és tudása, az elmúlt 15 évben megszerzett vállalkozói készségek alapján a régióban még mindig a jobbak közé tartozunk. A pénzügyi válságok ugyan ritkán törnek ki ok nélkül, de ugyancsak ritkán maradnak meg értelmes keretek között. A krízis attól krízis, hogy váratlan fordulatokkal és indokolatlan kilengésekkel jár.
A napi jelenségek szintjén a két tendencia harca abban nyilvánul meg, hogy amikor az egész térségnek és benne a hazánknak kijáró optimizmus erőre kap, akkor nő a kereslet a magyar részvények, kötvények, a nemzeti valuta iránt; amikor viszont alaposabban belenéznek az adatainkba, s az óvatosabb befektetők inkább máshol látnák biztonságban a pénzüket, ekkor gyengül a forint, pang a BUX-index. De ez csak a napok, hetek távlatán van így. Mi jól tudjuk, hogy az utóbbi egy-két év megviselte a magyar versenyképességet. A mostani kényszerű visszafogások elsősorban a jövő szempontjából annyira fontos beruházásokat, a kutatás-fejlesztést érintik, s már rég elsikkadt a családi gazdaságok megerősítésének, a kisvállalkozások megtámogatásának ügye. Nálunk éppen 2004 és a rákövetkező egy-két (?) év lesz a költségvetési konszolidálás kora, amikor számos többi sorstárs (és egyben versenytárs) ország bővebben költhet hasonló célokra.
De hogyan is beszélhetünk itt stratégiáról, amikor semmilyen meghirdetett nemzeti program vagy terv, semmilyen nagy publicitású bejelentés nem tudta megérni a rá következő évet? Ezt látja más is. Így válhatott a külső elemzők szemében bukott angyallá a valamikori éltanuló. Mi persze tudjuk, hogy a helyzet akkor sem volt annyira jó, mint ahogy kívülről látszott, ám talán ma sem lenne állapotunk annyira aggasztó, ha az ügyeinket intézők rátermettebbek lennének. A magyar gazdaság – ezt mind többen napnál világosabban látják – többet érdemelne.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
