Osztályidegen bírák, rasszista ítéletek

A rendszerváltozás igazságügyi reformja nem egy sikertörténet. A polgári koalíciók két ízben (1993-ban és 1999-ben) kísérelték meg az ügyészi szervezetnek az Igazságügyi Minisztérium alá rendelését, amit az akkori ellenzék – élen a szabad demokratákkal – mindkét esetben megakadályozott. Négy éve, Györgyi Kálmán lemondásakor és Polt Péter legfőbb ügyésszé választásakor rájöhettek, hogy mindkét alkalommal kodifikációs öngólt lőttek. Hiszen az ügyészség kormány alá rendelésének megakadályozása az igazságszolgáltatás állapota miatt csupán további pironkodásra kárhoztatja Bárándy Péter igazságügy-minisztert ahelyett, hogy – a szocialista törvényesség nagyobb dicsőségére – a legfőbb ügyészt vádemelésre utasíthatná. A harmadik kodifikációs öngólt a szoclib koalíció 1997-ben – a hálót csaknem átszakítva – akkor lőtte be a saját kapujába, amikor a törvényhozás az újonnan hozott bírósági szervezeti törvényben – a minisztert e jogától megfosztva – az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot (OIT) feljogosította arra, hogy a bírói testület központi igazgatását ellássa; egyúttal a bírák számára olyan példátlanul példás függetlenséget biztosított, hogy az széles e földön párját ritkítja. Mintha a bűntudat szólalna meg Hack Péterből, amikor utólag kifogásolja, hogy az OIT elnöke – a rendszerváltozás programjával szemben – nem a köztársasági elnök lett, hanem a Legfelsőbb Bíróság elnöke (ÉS, 2001. december 14.).
Megkövetem a jámbor olvasót a jogtörténeti áttekintés miatt. Ezzel kívántam érzékeltetni, hogy mindenért, ami az eltelt tizenöt év alatt hazánkban az igazságügy reformja ürügyén történt, vagy inkább nem történt, a szürkeállományukra oly büszke balliberális parlamenti erők viselik a felelősséget. Hiszen a szervezeti törvények módosításához – alkotmánymódosításról lévén szó – kétharmados parlamenti többségre van szükség, amivel (1994–98 között) egyedül ők rendelkeztek. Ilyen előzmények után és ilyen közjogi környezetben nem világos előttem, hogy a Budapesti Ítélőtábla által ifj. Hegedűs Loránt ügyében hozott felmentő ítélet ürügyén miért hirdetett posztsztálinista osztályharcot Tamás Gáspár Miklós (Magyar Hírlap, 2003. november 10.) azt állítva: „A bírák jelentős része ahhoz a felső középosztályhoz tartozik, amely cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita, és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket.” A bölcs tanítómesternek hűséges tanítványa is akadt Zádori Zsolt személyében, aki a HVG honlapján (2004. február 9.) hangsúlyozza: „Miközben a bírói kar a függetlenségét félti, és ingerülten reagál minden kritikára, kevés szó esik arról, hogy a bírák honnan és hogyan verbuválódnak.” Erre a megállapításra a szerzőnek az adott alkalmat, hogy egy konferencián a bírák visszautasították a Magyar Helsinki Bizottság kutatói (mások mellett a szerző) „óvatosan megfogalmazott és éppen a bíráskodás színvonalát féltő” állításait, amelyek szerint a roma vádlottak szignifikánsan nagyobb arányban kapnak szabadságvesztés ítéletet, mint a hasonszőrű nem romák. A szerző azt sérelmezi: volt olyan bíró, aki még azt is vitássá tette, hogy a bírói munkáról külső szempontokat alkalmazva, jelen esetben tudományos (statisztikai) módszerrel, bármilyen érvényes állítás fogalmazható meg.
Zádori Zsolt „hozzászólásában” hangsúlyozza, hogy a bíráknál feltűnő, mennyire légmentesen zár a testület. Szerinte ennek nemcsak szervezetszociológiai okai vannak, hanem ebben a jelenségben a bírák rekrutálása is szerepet játszik. Hiszen már a 90-es évek elejének tömeges fogalmazói kinevezésénél is felvetődött, hogy feltűnően sokan kerültek a bíróvá válás előszobájának számító posztra olyanok, akiknek már a szülei is bírák voltak. Sőt a bírák 95 százaléka is a fogalmazók közül kerül ki. Gatter Lászlónak, a Fővárosi Bíróság elnökének tulajdonít és sajátos módon freudi elszólásként jellemez egy olyan kijelentést, amely szerint a fogalmazók kiválasztásánál természetesen előnyt élveznek az olyan jelöltek, akiknek a szülei bírák, hiszen náluk a bírói szocializáció várhatóan eredményesebb lesz.
Akár a bírói függetlenség kérdéséről, akár a bírói testület utánpótlásáról van szó – e kérdések vegytiszta szociálliberális taglalásának hatására –, elfog a déja vu érzése. Előveszem, de nyomban félrelököm hát az ítélőbírák és az államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról szóló, 1948. évi XXII. törvénycikket annak semmitmondó miniszteri indokolásával együtt. Miként lenne ugyanis bátorsága kínhalála előtt néhány hónappal a hajdan fürge agyú ügyvéd Ries Istvánnak ezt az apokaliptikus szörnyűséget miniszterként megindokolni? Emlékezetem felfrissítése végett fellapozom hát a Szabad Nép VI. évfolyamának kissé foszladozó példányait. Az 1948. március 6-i számból értesülhetünk arról, hogy az Országgyűlés megszavazta az ügyészek és bírák áthelyezéséről szóló törvényjavaslatot. Orbán László előadó jóvoltából azt is megtudjuk: „Eljött az ideje, hogy a demokrácia erői rohamra menjenek, és lerombolják azt a kínai falat, amely bíráskodásunk körül emelkedik, és felszámolják a reakciós erők hadállásait, amelyek a közélet egy és más területén még megvannak… Az a tény, hogy valamelyik bíró nem volt nyilas, nem jelenti azt, hogy demokrata volt. Egyébként nemcsak nyilas fasizmus volt ebben az országban, hanem Horthy-fasizmus is. Az ellenzék álláspontja menlevelet adna a Horthy-fasizmus reakciós erőinek… A felszabadulás óta bíróságaink jelentős része tudatosan és állandóan szembehelyezkedik a magyar demokráciával. Úgyszólván nincs olyan demokratikus vívmány, amelyet ne igyekeztek volna a bírói pulpitusról elgáncsolni.” Ez után az emelkedett expozé után a parlamenti többség a törvényjavaslatot megszavazta. A Szabad Nép 1948. április 11-i számából pedig arról értesülünk, hogy „megjelent a bírák és ügyészek áthelyezéséről szóló rendelet” (sic!). A javaslat megszavazása és a törvény kihirdetése közötti intervallumot illett olyan hírekkel kitölteni, amelyek alkalmasak voltak a hatályba lépő törvény megfelelő fogadtatására a közvéleményt előkészíteni. Ennek jegyében a Szabad Nép két száma is (március 23. és április 4.) foglalkozik azzal, hogy barátai megszöktették a háborús és népellenes bűncselekmények miatt jogerősen elítélt Vidovits Ferenc volt főispánt, és emiatt az igazságügyben alapos tisztogatásra van szükség. Majd pedig hogy letartóztatták Vidovits főispán egyik szöktetőjét, dr. Stumpf Tibor kaposvári ügyészt. A bűnpártoló ügyészt – amikor Horthyék felszabadították Bácskát – Szabadkára helyezték át bírónak. A Szabad Nép hasábjain rábukkantam Vásárhelyi Miklós Fegyverrel és pénzzel című vezércikkére (VI. évfolyam, 76. szám). Ebben az éppen hogy kiábrándult balilla az olasz kormányt támadja, mert összejátszik az amerikai imperialistákkal. Fél évszázad ide vagy oda – akár a proletárdiktatúra útjából kellett a bírói függetlenséget eltakarítani, akár az ítélőtáblai bírákat kell manapság antiszemitaként megbélyegezni –, a szociálliberális sajtó következetesen ragaszkodik haladó hagyományaihoz. Apai örökségként ezt az utat következetesen járja Vásárhelyi Mária is, aki titokzatos módszerek alapján bélyegzi meg a történészhallgatókat az antiszemitizmus stigmájával (l. Vádbeszéd, MN, 2004. február 28.). Miért ne vonná le hát a bírói testület a közelmúlt történelmének a tanulságait, és védekezésként miért ne élne olykor a bírói függetlenség biztosítását szolgáló szervezeti törvény adta lehetőségekkel? Még akkor is, ha felületes szemlélő számára olykor azt a látszatot kelti, mintha holmi elefántcsonttoronyban keresne a posztsztálinista osztályharc fegyverhordozóival szemben oltalmat. Azok a felelős bírósági vezetők pedig, akik a fél évszázados kontraszelekció morális és szakmai hátrányait ellensúlyozni kívánják, nyugodtan kiindulhatnak abból: nem árt, ha a ma már vonzóvá vált bírói hivatás utánpótlását elsősorban olyan fiatalok rekrutálásával biztosítják, akiknek a családi környezete garantálja, hogy a bírói szocializáció eredményesebb lesz.

A szerző ny. bíró és ügyvéd