Visszaesés az otthonteremtésben

Forrong a lakáspiac. No nem a csaknem két hónapos késéssel publikált hosszú távú lakásprogram miatt, hanem mert a kormány többszöri ígérete és deklarációja ellenére szigorítani kívánja a több év alatt kialakított, a szakma és a statisztika, valamint nem utolsósorban az emberek szerint is nagyon sikeres polgári otthonteremtési rendszert. Kezdődött a bérlakásépítéssel, ahol a korábbi 20-22 milliárdos költségvetési forrást a 2003-as évre a kormány lefeleztette szocialista parlamenti többségével. A kiszivárgó hírek szerint most folytatódik a történet a kamattámogatási rendszer megkurtításával. A tervezett változtatással kapcsolatosan a probléma összetett. A legsúlyosabb része az, hogy több évtizedre szóló döntéseknél a polgárok és nem kevésbé az építőipari cégek tekintetében (amelyek szempontjából az uniós csatlakozás közelgő óriási versenye miatt a szisztematikus építkezés egyébként is alapvető és kulcsfontosságú) a bizonytalanság méreganyaga óriási, túlzás nélkül beláthatatlan károkat okoz. Meggyőződésem, hogy az eltelt bő fél év hitelrohama nem kis mértékben a félelemből, a kormánnyal szembeni bizalmatlanságból fakadt.
Részben emiatt is téves az a kormányzat hátteréből hallatszó vélemény, amely szerint az állami kamattámogatás és adókedvezmény felfalja a lakástámogatásra szánt költségvetési forrásokat. Ez a vélemény két alapvető körülményt nem vesz figyelembe. Statikusan kiindulva a jelen helyzet sajátosságaiból, illetve tendenciáiból, nagyvonalúan elfeledkezik arról a tényről, hogy a mai döntések a meglevő pesszimista várakozások következtében sok esetben előre hozott, mesterségesen felkorbácsolt igények. Márpedig ha így van – legalábbis ezt még nem vitatta senki, maximum a mértékén lehet vitatkozni –, akkor a jelen helyzetet nem lehet mechanikusan extrapolálni. Nem is beszélve arról, hogy az igények könnyen telítetté válhatnak, azaz mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az igénybevevői kör véges, így a láznak előbb vagy utóbb csillapodnia kell. Van még egy tendencia, amelyről sokan elfelejtkeznek. Ez pedig az a gazdaságpolitikai szükségszerűség, hogy az uniós csatlakozás, illetve az eurózónába való belépés középtávon automatikusan együtt kell hogy járjon az infláció s ezáltal a kamatok jelentős mérséklődésével. Márpedig ha így van, akkor ez az állami kamattámogatás fokozatos csökkenését jelenti, amely párosulva egy növekvő GDP-vel és egy azon belüli növekvő lakástámogatási részaránnyal, óhatatlanul a kamattámogatás súlyának visszaszorulásával jár együtt. Ne felejtsük el, hogy az MSZP a négyéves kormányzati ciklusban a GDP-n belül megduplázni ígérte a lakástámogatásra szánt költségvetési pénzek arányát.
Jelenleg a félelem mozgatja a piacot. A kormány az ígérte, hogy nem szigorítja a kamattámogatási rendszert – miközben az újságokban manapság másról sem lehet olvasni, mint erről. Évente 7500 bérlakás építését vállalták, miközben a költségvetési szigor miatt jó, ha a fele megépült a 2003-as évben. Januárra ígérték a lakáskoncepciót – amire aztán csaknem két hónapot kellett várni, s amelyet úgy aposztrofál a legnagyobb példányszámú s a kormányhoz közel álló napilap, hogy ingatag pilléreken áll a lakáspolitika. Egy lépés helyett két lépésben emelik a szocpolt, amelynek februári bejelentése az érintettek részéről tíz hónapos kivárást idéz elő a piacon. Nem csodálkozhatunk azon, hogy szinte minden potenciális szereplő kivár a magasabb támogatás reményében, amelyről ugyanakkor tudomásom szerint kormányzati döntés még nincs is. Új konstrukciót ígérnek a lakásfelújításban – ám ma már azt állítják, hogy nincsen szükség változtatásra. Eközben évente félszázezer panellakás felújítása lenne indokolt, nem is beszélve az egyéb házgyári technológiával épült lakásokról vagy a hagyományos, szintén felújításra, korszerűsítésre szoruló épületekről.
A kormányt képviselő Csabai Lászlóné el akarja törölni az úgynevezett befektetési célú lakásvásárlások kamattámogatását. Az ő definíciójukban ez azt jelenti, hogy akinek már van lakás a nevén, az nem igényelhet ilyen hitelt. Csodálkozom, hogy ötven-hatvan éves emberek hogy nem emlékeznek azokra a trükkökre, amikor sokan a nagyszülőkre íratták a lakásukat, vagy pedig nem a saját nevükre vásároltak lakás(oka)t. Nem hiszem, hogy össztársadalmi bújócskát kellene játszani.
A kormány újabban a szociális szempontok hangoztatását használja védőpajzsul a restrikció elleplezésére, illetve megmagyarázására. Nem akarok most bővebben foglalkozni azzal a ténnyel, hogy az önkormányzati bérlakásépítés drámai visszafogása ennek a meghirdetett célnak szögesen ellentmond, csupán a gazdasági összefüggések fontosságára hívnám fel a figyelmet. Elöljáróban nem tartom véletlennek, hogy a Széchenyi-terv egyik leghangsúlyosabb területeként a gazdaságpolitika centrumában szereplő s a gazdasági minisztérium alá tartozó terület ma koncepcionálisan a Belügyminisztériumban, támogatásilag a Pénzügyminisztériumban, sajtótájékoztató szempontjából pedig a Miniszterelnöki Hivatalban van, s a sok kompetensnek mondott személy egyike sem közgazdász. Miközben jelentősen meg akarják kurtítani a kedvezményeket, máig nem hallottunk pontos számot arra vonatkozóan, hogy vajon hány embert érinthet, illetve milyen százalékot jelent a befektetői kategória. S ha netalán igaza van az állami tulajdonú Földhitel- és Jelzálogbanknak, hogy ez az arány nem éri el az öt százalékot, akkor érdemes-e erre ennyi energiát és ennyi bizonytalanságot előidéző deklarációt szánni? Vagy ha sokkal több, akkor vajon nem öntjük-e ki a fürdővízzel együtt a csecsemőt is?
Ne felejtsük el, hogy az új lakások megépítése csak az áfabevételeken keresztül húszszázalékos „hasznot hajt” a költségvetésnek. A szakemberek szerint pedig két használt lakás vásárlása végül is egy új építését eredményezi, miközben a használt ingatlant érintő tranzakciók igen jelentős felújítási és korszerűsítési tevékenységet eredményeznek. A fejlett világban állományban és értékben a felújítások sok esetben meghaladják az új lakások építésére jutó építőipari produktumot. S ekkor még nem is beszéltünk a munkahelyteremtő hatásról (amely most a gyárbezárások idején egyébként is égető probléma). A közgazdászok által multiplikátor-hatásnak nevezett folyamat közérthetően azt jelenti, az építőipar tipikusan olyan ágazat, amelynek növekedése az egyik legjótékonyabb kisugárzó hatású terület a gazdaságban. Fontos még megemlítenünk, hogy ez az ágazat tekinthető az egyik leginkább magyar tulajdonúnak, tehát fontos szereppel bír a hazai kis- és középvállalkozásaink uniós versenyképességének fokozásában – s ez megint csak fontos kormányzati cél (lenne).
S van még egy folyamat, amelyet örömmel kell üdvözölnünk, nevezetesen azt a – KSH-jelentésekből jól észrevehető – tendenciát, hogy az építőiparban egyre nő a társas vállalkozások szerepvállalása a lakásépítéseknél. Ez lényegében azt jelenti, hogy visszaszorulóban van a kaláka, ezáltal a masszívan működő szürkegazdaság egy olyan ágazatban van visszaszorulóban, ahol mind ez ideig az egyik legnagyobb részaránnyal bírt. A múlt év gazdasági folyamatait elemző, friss KSH-adatokat vizsgálva az egyik napilap Az építőipar javított az összképen címmel a következő folyamatokról számol be: „A beruházások csaknem negyedét képviselő feldolgozóipari fejlesztések 9,2 százalékkal, a gép- és berendezésberuházások fél százalékkal csökkentek tavaly, miközben az éves építési beruházások 10,7 százalékkal emelkedtek.” Mindezen összefoglaló nagyon hangsúlyosan kiemeli az építőiparnak a gazdasági növekedésben játszott szerepét. Eközben nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy ez évben mind az autópálya-építések, mind az útfelújítások drasztikusan esnek vissza, s az önkormányzati válságév miatt az önkormányzati beruházások jelentős visszafogásával kell számolni.
A polgári kormány évi negyvenezer lakás építését tartotta kívánatosnak. Egy összehangolt és szisztematikus otthonteremtési politika eredményeként több mint ötven százalékkal nőtt a lakásépítések száma, ám még így is alig haladta meg a harmincezret a tavalyi évben. Újabb lendületre és kiszámítható állami szerepvállalásra lenne szükség ezen cél eléréséhez. Se lendületet, se kiszámíthatóságot nem tapasztalhatunk napjainkban. Van mit féltenünk. A folyamatok rossz irányt vettek.

A szerző országgyűlési képviselő, a Fidesz Otthonteremtési Műhelyének vezetője