A pénzügyminiszter februárban még reménykedett. Amennyiben az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala kedvező döntést hoz, akkor kisebb lesz az államháztartás hiánya, ha kedvezőtlent, akkor távolabb van a nemzeti valuta euróval történő felváltásának jó évtizede Maastrichtban feltételül szabott három százalék, ami az eurózónához való csatlakozás akár évekkel való halasztódását is eredményezheti. A politika számára a felmutatható siker az euró mielőbbi átvétele lenne, és szakmai körökben is ez látszik többségi véleménynek. Azonban nem feledhetők azon egyre erőteljesebben hallatszó hangok, melyek szerint a dolog nem elsietendő, kár lenne az erőltetett menet növekedési veszteségéért. Ráadásul egyre többen gondolják úgy, hogy az Európai Központi Bank monetáris politikája növekedést visszafogó hatású. De ne kalandozzunk, tekintsük az euróátvételt első számú gazdaságpolitikai prioritásnak.
Lengyel, magyar és szlovák változatok
Amiről szó van, az egy technikai kérdés: a társadalombiztosításnak nevezett, nem tőkésített, felosztó-kirovó elven működőnek mondott nyugdíjrendszerüket részben tőkefedezetire cserélő országok utóbbit alkotó nyugdíjalapjai az államháztartás részét képezik-e, avagy sem. Történik ugyanis, hogy a nyugdíjalapokba átirányított járulék miatt a társadalombiztosításban keletkező hiányt a központi költségvetés pótolja: így a kiadások változatlanok ugyan, de a bevétel kisebb, a kettő eredőjeként – ceterus paribus – nagyobb a hiány, hacsak a nyugdíjalapok bevételeit nem tekintjük az államháztartás bevételének. A lengyelek ezt tették, s ezzel együtt 2004-re a GDP-jük 5,7 százalékát kitevő hiányt prognosztizálnak, mi nem ezt tettük, s 4,6 százalékos hiányt várunk. Az Eurostat március 2-i döntése végül is kedvezőtlen lett, ami a lengyel hiányt másfél százalékkal növeli, a miénk pedig nem lesz 3,6 százalék. Ha 2004-ben ennyi, 2005-ben jóval három százalék alá lehetne kerülni, s ekkor a 2007-es euró sem elérhetetlen – mondta a még reménykedő Draskovics Tibor pénzügyminiszter a Reutersnek. „Csak” az infláció – újbóli meglódulása miatt valószínűleg radikális – csökkentése, a stabil árfolyam és a hosszú távú állampapírok alacsony kamatszintje lenne hátra. Csekély öröm az ürömben, hogy az Eurostat lényegében a magyar gyakorlattal azonos megoldást tartotta helyénvalónak. Az Eurostat némi mímelt felháborodást is kiváltott, hogy nyugdíjreformunkért büntetnek minket, magyarokat és lengyeleket, a szlovákok pedig így talán bele sem kezdenek 2005-ben indítani tervezett sajátjukba – pedig talán mi nem láttuk át jól a makrogazdasági öszszefüggéseket.
Valami baj van a makroökonómiával
Gondoljuk meg: valami nincs rendben a makroökonómia tudományával, ha sorsfordítóként van ok beharangozni egy esetlegesen kedvező statisztikai döntést. A statisztika végül is a valóság leírásának fölöttébb korlátos eszköze, a szürke elmélet, mely csupán töredékesen képes információkat szolgáltatni az élet zöld aranyfájáról. Épülhet-e egy számbavételi döntésre a gazdaságpolitika? Persze, de ez valahol mélyen ok a szomorúságra.
Idézzük fel a múltat: amikor az Európai Unió kormányfői a közös pénz létrehozásáról döntöttek, számot vetettek a bevezetés lehetséges kockázataival is. Eszerint ha nem közelítik egymáshoz azokat a pénzügyi mutatókat, melyeket maastrichti kritériumokként ismerünk, ha nem formálják a majdani tagországokat optimális valutaövezetté, a közös pénz már bevezetésének első évében erős gazdasági megrázkódtatást, viszszaesést okozna, ami felerősítené az ellenzők hangját (előre megmondtuk, hogy ez lesz belőle), s nehéz lenne ellenállni a helyzet orvoslása kézenfekvő módjának, a nemzeti valuták visszaállításának. Ezzel pedig az euró ügye a startvonalnál is hátrább kerülne. A közös pénz hívei, ezt elkerülendő, a siker könnyen megjegyezhető tőmondatokban megfogalmazott feltételeit vésték az árnyalt gondolatmenetek fonalának elvesztésére hajlamos politikusok fejébe. Ennek rigorózusságát sokan megkérdőjelezték, később enyhítettek is rajta némileg.
Tőmondatként hangzott el Maastrichtban, hogy a klubtagságra pályázó országok államháztartási hiánya nem lehet több három százaléknál. Hogy miért épp ennyi, az kikövetkeztethető egy másik bűvös és egy empirikus számból: az államadósság ne legyen magasabb a GDP 60 százalékánál, mely ha nem is csökken, legalább ne emelkedjék, amihez hozzávéve az államadósság kamatának megtapasztalt öt (reál) százalékát, adódik a helyzet változatlanságát garantáló háromszázalékos hiány. Eközben nem esett szó a közgazdasági célokról: a tagországok, finanszírozandó államháztartásukat, ne szívják el egymás és gazdaságaik elől a beruházásokhoz oly igen szükséges forrásokat, ez mégis a (gazdasági) szolidaritás minimuma. A közgazdasági cél elvileg nagyobb hiány esetén is megvalósulhat, de jobb nem feszegetni a politikusok felfogóképességét, tehát kitűzetett a három százalék, s még évekig nem határozták meg, hogy ez végül is milyen módszertannal számítandó (mi mennyi?). Hogy fontos a módszertan, azt mi a 2002. évi választások előtt/kapcsán magunk is tapasztalhattuk, amikor ellenzék és kormány mást mondott, előbbi a friss EU-s szabvány (ESA95) szerintit, utóbbi a Világbank–IMF-szabványon (GFS) alapuló hazait, s mindkettőnek igaza volt. Az EU-s szabvány szerinti volt a nagyobb, kormányelmarasztalásra inkább használható.
Felpuhult maastrichti regulák
Bár a lengyel felvetés mellett van közgazdasági érv (a nyugdíjalapokba befizetett összeg a pénz- és tőkepiacra kerül, így okkal feltételezhetően nem gerjeszt fogyasztási keresletet), statisztikai szemléletmóddal (a nyugdíjalapok a közületi szektor részei-e, avagy sem) a probléma megoldásához nem lehet közel jutni. A helyzet a létrehozandó, illetve a már létező eurózónához csatlakozni kívánó országok esetén gyökeresen különbözik. Esetlegesen rosszul tervezett belépésünkkel csak magunknak okoznánk kárt, a közös pénzt szétrobbantani akarva sem tudnánk (ahogy a lengyelek és szlovákok se). Az EU nagyúri gesztussal akár el is felejthetné számon kérni az újonnan belépni szándékozóktól a maastrichti kritériumok teljesítését, legfeljebb a tagok kötelezettségeire és a belépés sokkjának csökkentése érdekében teendő intézkedésekre hívhatná fel a figyelmet. Közelebb kerülhetnénk a tényleges közgazdasági problémáink megvitatásához, mint ha csupán formális kritériumoknak való megfelelésre törekednénk. Annyi azonban biztos – mint Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke is hangsúlyozta –, hogy a kiszámíthatóságot a legfontosabb gazdasági erénynek tartó piacok számára rossz jelzés lenne, ha a belépés időpontját, még ha csak magunk számára tűztük is ki, többször megváltoztatnák. A Medgyessy-kormány döntése alapján ez az időpont 2008. Egyelőre.
A szerző szociológus-közgazdász
origo.hu
Újabb hazugsággal bukott le Magyar Péter - videó
