A kormányfő kormányzóképessége

Közjogilag merész országértékelő beszéde után a köztársaság kormányfője azt állította, hogy előre egyeztette közjogi elképzeléseit a két kormánypárt frakciójával, akik részéről megértést talált. A szabad demokraták azonban egyáltalán nem osztották a kormányfő álláspontját, és a szocialista frakció sem volt maradéktalanul elragadtatva attól. A kormányfő tehát nem mondott igazat, és valójában komoly kísérletet sem tett arra, hogy grandiózus közjogi programjához előzetesen biztosítsa az ahhoz méltó és minimálisan szükséges politikai támogatást.
A köztársaság közjogi rendszere 1989 óta súlyos konfliktusok sorozatán keresztül jutott el mai formájáig és állapotáig. A kisebb-nagyobb kivételektől (például televíziós csonkakuratóriumok) eltekintve a berendezkedést mára már lényegében konszenzus működteti. Alapvető változtatásokat kétharmados törvényekkel, ezáltal pedig ellenzéki támogatással lehet elérni, a feles törvényekkel kivitelezhető módosítások meg koalíciós támogatást igényelnek azon egyszerű oknál fogva, hogy a mindenkori kormányzatok koalíciós kényszer alapján jönnek létre. Gyökeres változtatásokat ezért a koalíciós partnerrel és az ellenzékkel egyetértésben lehet sikeresen véghezvinni, különben a rendszerváltás korai időszakára jellemző konfliktusokat visznek a rendszerbe.
A kormányzás célracionális tevékenység. A kormányzó erőket, akik a kitűzött céloknak rendelik alá a célelérést szolgáló eszközöket és forrásokat, különösen minősíti az, hogy képesek-e megfelelően előkészíteni és megvalósítani a saját céljaikat. Elérhetetlen célok, betarthatatlan szabályok és végrehajthatatlan utasítások a politikai bukás, a választási vereség kockázatával járnak, ezért a kormányzás kritikus eleme a szükséges támogatások (előzetes) megszerzése, ami meg a meggyőző erőt, a meggyőzés képességét követeli meg.
A jelen helyzetben, a politikai törésvonalak és konfliktusok rendszerében a közjogi célok megvalósításához szükséges kormányzóképesség mindenekelőtt azért szenvedett csorbát, mert a kormányfő nem reális társadalmi és politikai igényeket karolt fel. Noha az emberek akaratára is hivatkozott, az emberek (a nép) ilyen irányú politikai szükségleteit semmi nem támasztotta alá. Közvélemény-kutatások, szociológiai felmérések spontán mozgolódások, de még kormánypárti lapok olvasói levelei sem utaltak arra, hogy ilyen természetű igények váltak volna általánossá. A politikai osztály különböző elitcsoportjai és a pártok sem jelezték, hogy a társadalmi és politikai problémák megoldásának lehetséges vagy szükséges módja a közjogi rendszer átalakítása lenne. A társadalmi érdektelenség és a pártpolitikai ellenérdekeltség azt diktálta (volna), hogy a kormányfő képes legyen reálisan felmérni: nem mindennapi elképzeléseit mennyiben képes kivitelezni egy ilyen kedvezőtlen környezetben, képes-e megváltoztatni az érzéketlen vagy ellenséges környezetet, s támogatást szerezni a megkerülhetetlen ellenzéktől és a koalíciós partnertől. A kormányfő viszont eleve a saját és a vezető kormánypárt népszerűségének erőteljes csökkenése közepette állt elő elgondolásaival. A koalíciós partnerrel sem kezdeményezett előzetes egyeztetéseket, holott a reformokat csak és kizárólag konszenzusra alapozott kormányprogramként lehetett volna egyáltalán az Országgyűlés elé terjeszteni. A kormányfő csak akkor kerülhette volna meg ezeket az elemi követelményeket, ha más politikai tényezőnél messze nagyobb személyes tekintéllyel és népszerűséggel rendelkezett volna. Mi sem jellemzőbb azonban, hogy szűkülő és kiábrándulófélben levő értelmiségi bázisában úgy beszéltek magától értetődően az ő néphez forduló populizmusáról, hogy közben népszerűsége radikálisan visszaesett.
Kuncze Gábor, Eörsi Mátyás és Gusztos Péter koalíciós partnerhez méltatlan megnyilatkozásai azt a méltatlan helyzetet tükrözik, amelybe a kormányfő belekényszerítette koalíciós partnerét. Az SZDSZ azonban másodszor is megmentette az idő előtt politikai bukás szélére került kormányfőt, aki megpróbálhat emelt fővel kikecmeregni a közjogi kátyúból azzal, hogy a szabad demokraták asszisztálnak neki: elvárják az ellenzéktől, hogy a közmegegyezés jegyében üljön le egyeztetni a kormányoldallal a már látványos politikai vereséget szenvedett közjogi reformcsomagról… Ez azonban csak akkor lehetne menekülési útvonal a kormányfő számára, ha a továbbiakban képes lenne politikai vérátömlesztést végrehajtani a közjogi kezdeményezésén: lényegi, tartalmi kérdésekben szuverén koncepciókkal és alternatívákkal előállni. A sumákoló pártokról a népnek panaszkodása azonban az ellenkezőjére vall. Elgondolásainak kidolgozatlanságából már eleve következtetnie kellett volna arra, ami szinte törvényszerűen bekövetkezett, hogy az ellenzék konkrétumokat kér majd számon rajta. A kormányfő viszont látványosan defenzívába vonult, és talán senki nem lepődött volna meg azon, ha szemrehányást tesz az „összefogásra képtelen” ellenzéknek, mert az nem dolgozza ki az ő koncepciójának kivitelezhető részleteit. A kormányfő nem volt képes mozgósítani elsődleges politikai bázisa, a vezető kormánypárt szükséges szakmai támogatását sem. Az MSZP látványosan nem volt képes záros határidőn belül érdemleges koncepciókkal előrukkolni, holott a köztársasági elnök közvetlen megválasztása elvben 1989 óta szívügyük. Az így értelmetlen összpárti egyeztetés ügye a vezető kormánypárt számára is menekülési útvonal lett, mert azzal a – közjogi kezdeményezésből látványosan kihagyott – ellenzéket utóbb felelőssé lehet tenni.
A kormányzóképesség nem csak szakértelmet, szakemberek pozícióba juttatását jelenti, még ha a szakértelem látszatának megteremtése a vezető képességek egyike is. Egy államférfi abban különbözik a politikusoktól, hogy rendkívüli helyzetekben a célkitűzés és célelérés rendkívüli képességeivel és készségeivel is rendelkezik. A kormányfőnek már a választási kampány óta meg kell birkóznia azzal, amivel igazán csak most szembesült, hogy Horn Gyula kormányzása után az MSZP nagy formátumú politikust, egy államférfit keresett politikai vezérnek. Németh Miklós visszatérése mint magyar Tony Blair is ezt szolgálta volna. A kormányfő nem egyszerűen Orbán Viktor miniszterelnök kihívója, vele felérő és egyenértékű politikus volt a szocialisták számára: egy Blair és Schröder formátumú baloldali politikai vezér szerepébe kényszerítették őt. A kormányfő és a párt közötti ellentét utóbb alkalmassá vált arra, hogy az államférfi rákényszerített szerepét önállóan kezdje el játszani.
A kormányfő és a személye köré szerveződött politikai és pénzügyi szakértők kormányzóképességének két területen jutott főszerep a választás után. Nekik kellett volna megteremteni, fenntartani és növelni a jóléti rendszerváltásnak nevezett osztogatás gazdasági alapjait és forrásait. Ez nem sikerült nekik. Horn Gyula anno mindenekelőtt Békesi és Bokros gazdaságpolitikájába bukott bele. A korábban pénzügyi szakértőként kampányoló kormányfő viszont a kormányváltás után egyszerre volt kénytelen Bokros és Horn szerepét játszani, amin nem változtat az, hogy van külön pénzügyminiszter, akit meneszthet. Horn úgy volt szakértő, hogy szakértőt nevezett ki pénzügyminiszternek, a kormányfő viszont pénzügyi szakértőként felügyeli a szakértő pénzügyminisztereit. Ennek ellenére nem képes közgazdaságilag és gazdaságpolitikailag kellően megtámogatni az MSZP politikai és ideológiai stratégiáját. László Csabát úgy menesztette, mintha nem ő lenne a Lászlónál nagyobb formátumú gazdasági szakértő. A gazdaságpolitikai válság és saját kormányzóképességének hiányosságai miatt kellett a kormányfőnek kibújnia a pénzügyi szakértő szerepéből, hogy olyan nagy formátumú államférfiként jelenjen meg, aki közjogi rendszerváltással felérő korrekciókat képes kitervelni és kivitelezni.
A kormányfő szívesen hangoztatja, hogy az emberek mögötte állnak. Népi támogatottságát és kormányzóképességét azonban már leértékelik a kormányoldalon is. Kormánypárti lapok – jobb híján – a kormányfő alapötletének megvalósulásától, a köztársasági elnök nép általi megválasztásától óvnak: a nép Orbán Viktort mint „Vezért” emelheti államfővé. A kormányfő a saját bázisának most azzal bizonyíthatja kormányzóképességét, ha igazodik a baloldali sajtó (Magyar Narancs, Vasárnapi Hírek, ATV Dési-féle Sajtóklub stb.) most indult Orbán-ellenes kampányához, és annak leple alatt, „a demokrácia védelmében” visszatáncol a közjogi berendezkedés önkényes átszabásának programjától. A kormányfőnek a továbbiakban nem szükséges nyilvánosan magyarázkodnia közjogi visszavonulásáról, ha sajtója – a választási kampányokból ismert munkamegosztással – sikerrel sulykolja a felcsigázott kormánypárti szavazóknak Orbán Viktor államfővé választásának riogató veszélyét.

A szerző politológus