A magára hagyott cigányság keserűsége

Mindennél egyértelműbb, hogy az elviselhetetlen szegénység és a többnyire vele együtt járó kirekesztettség a leginkább a cigányságot sújtja. Miközben az is észrevehető, hogy a romák legsebezhetőbb csoportjai – mint legutóbb Szlovákiában – könnyen az éhséglázadás fegyveréhez nyúlnak. Miután végképp elveszítették a munkaerőpiaccal való mindenféle kapcsolatukat, s a szociális jogosultságok köre szemmel láthatóan szűkül, nyilván nem marad más számukra, mint akár erőszakosan érvényt szerezni követelésüknek. Azonnal felmerül a kérdés: elszigetelt esetről van-e szó, vagy járványszerűen terjedő jelenségről? A nyomasztó munkahelyhiány következtében a szegény romák között már Magyarországon is olyan új réteg jelent meg, amelyben sem a szülők, sem gyermekeik nem ismernek más életet, mint a munkátlansággal társuló nyomort, a teljes reménytelenséget. Az is igazolódott, hogy a munkahelyért folyó versenyben a romák a legnagyobb vesztesek, ráadásul elveszítették azt a kapaszkodási pontot, amelyet az államszocializmus időszaka alatt – sok más mellett – megszereztek.
Cáfolhatatlan igazság, hogy napjainkban egyre inkább a versenyre képes és a versenyre képtelen társadalmi csoportok állnak szemben egymással. Az ellentét kiváltó oka – valamelyest leegyszerűsítve – az értékteremtő munkaköréhez kapcsolódik, hisz a különféle javakból való részesedés egyenlőtlensége abból is következik, hogy ki dolgozik, és ki nem. Mint köztudott, a szociális segélyezés vagy a különböző jóléti juttatások hosszabb távon mindenképp a dologtalan, élősködő életmódot tartósítják. Hiába van a romáknak elvileg joguk arra, hogy arányosan részesedjenek a források és a lehetőségek társadalmi javaiból, igényük nagyobbrészt írott malaszt marad. Nemzet alatti létük egyre inkább olyan tény, amely személyiségük, kötődéseik és ambícióik minden sajátosságánál erősebben befolyásolja azt. Ahogyan a társadalmi többség érzékeli őket, ahogyan bánnak velük. Miközben például ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint bármely más állampolgár, túlnyomó többségük mégis tehetetlenségre kárhoztatott.
Származásuk és szociokulturális helyzetük miatt joggal merül fel a kérdés: lehet-e azt mondani, hogy a romák éppúgy felelősek önmaguk sorsáért, mint bárki más? Vagy pusztán hibás magatartási beidegződésekről kell beszélnünk? Csak éppen azt látjuk, hogy köreikben a többségi társadalom életvezetési normái eleve hiányoznak. A pozitív megkülönböztetésre épülő romaprogramok mindig azt a célt szolgálják, hogy a megcélzott csoportok valóban integrálódjanak. Itt abból a szempontból kell különbséget tenni, hogy míg egyes romák nem képesek munkát találni, addig mások nem hajlandók dolgozni. Tegyük hozzá rögtön: a származás napról napra leküzdhetetlen akadályt jelent, s ugyanígy a cigányság áldatlan szociális és kulturális helyzetéből származó életesélyeinek aszimmetriája.
Paradox módon úgy válnak számos esetben kizsákmányoltakká, hogy az életesélyek termelésének meghatározott társadalmi formáiból végképp kiszorulnak. A legfélelmetesebb aszimmetria az oktatási rendszerben jön létre, a másik pedig a munkaerőpiacon, az ott elérhető ellenszolgáltatások megszerzésének a kudarca körül. Ha tovább erősödik az állami szociálpolitika minimalizálására való törekvés, akkor egy korlátozott körű éhséglázadás sem kerülhető el. Napnál is világosabb, hogy a romák végzetes nyomorukból önállóan semmiképp sem tudnak kikeveredni. S ebből a szempontból igazán mellékes körülménynek számít a személyes felelősség megléte vagy hiánya. A személyes felelősség akkor értelmezhető, ha az egyén rendelkezik azokkal a képességekkel, illetve lehetőségekkel, amelyek biztosítják számára, hogy szabadon és értelmesen döntsön arról, milyen életet kíván élni. Többek között az egyenlő bánásmód elve, a különféle döntésekben való egyenlő részvétel joga az, ami a felelősség feltételeit megteremti.
Az utóbbi időben viszont arról van szó, hogy a magára hagyott cigányság – ahogyan a gondtalan jólét határon túli képzetei felszínre törnek – múlhatatlanul Európába vágyik. Bármilyen legyen is a vágyott világ, a viszonylagos jólét reményei egyre vonzóbbak. A különféle politikai és szociális ígéretek számukra már semmit sem jelentenek. S hiába kapták meg az önkormányzatiság – valóban példa- és mintaadó – jogát, ennek érvényesítése gyakorta a civakodásokban merül ki. A konfliktus abban rejlik, hogy miközben a romáknak elidegeníthetetlen joguk van a civilizatórikus javakból való részesedésre, a valóság az, hogy a társadalom legaljára szorulva a vegetatív létezés kényszerűségei között vergődnek.
A kirekesztődés a romák állandó léthelyzetévé vált, s a kollektívan megélt nyomorúságos sorsukban lényegi áttörés nem várható. Ha pedig a cigányság kiszolgáltatottsága felszámolhatatlan, kirekesztettségük szükségképpen hozza magával azt a szellemi-lelki restséget, amelynek bénító hatása alól csak kevesen szabadulhatnak. A rászorultságelvű szociálpolitika így mindenképp mentőövnek bizonyulhat, legalábbis Szlovákiához képest.

A szerző szociológus