Az aradi szobor árnyékában

Már megint csak avattunk egy jó nagyot. Fényes reggelre virradtunk, nagy tettekre készen állott mindenki. Aradon a szabadságszobor ünnepségre készen. Medgyessy Péter útra készen. Markó Béla választási kampányra készen. Az RMDSZ választási teoretikusai pedig mindenre készen. Mindeközben ott állt a Magyar Polgári Szövetség is, szegény. Ahol a part szakad. És szakadt is.
Bukarestben ugyanis a Központi Választási Iroda úgy döntött, elég neki a honi választásokon egyetlen jó magyar szervezet. Először arra kérték a választásokon indulni szándékozó új erdélyi magyar pártot: szerezzen nékük huszonötezer aláírást. Aztán arra kérték, ez a huszonötezer aláírás származzon Románia tizenöt megyéjéből, megyénként legalább háromszáz aláírással. (Egyáltalán nem mellékes szempont, hogy Romániában távolról sincs tizenöt magyarlakta megye.) Aztán arra kérte, Bukarestből is gyűjtsön aláírásokat.
Mindezt természetesen román nyelvű űrlapokon, a legkisebb pontosvessző be nem tartásáért azonnali felnégyelést, de legalábbis várfogságot helyezve kilátásba. A polgári szövetség kezdeményezői összeszorították fogukat, és tudomásul vették a feltételeket. Amúgy is megszokták már, hogy errefelé a gyengék elhullnak. Elindultak hát, és begyűjtötték az aláírásokat. Románia tizenöt megyéjéből. És külön Bukarestből is. Nem huszonötezret, hanem ötvennégyezret, merthogy az a biztos, ami biztos.
Aztán letették őket, jóval határidő előtt a Központi Választási Irodánál. Még csak elsőt kukorékolt a kakas, amikor Markó Béla és Verestóy Attila sajtótájékoztatót tartott, erős kételkedését fejezve ki az aláírások hitelességét, a gyűjtők szavahihetőségét és átvitt értelemben: a kezdeményezést támogató erdélyi magyarok elmeállapotának épségét illetően.
A második kukorékolásnál már mindkét illusztris személyiség betelefonált a megfelelő helyre, és telefonáltak számára a megfelelő helyről. Az RMDSZ elnöke, a jelenlegi papírforma szerint az erdélyi magyar anyanyelvű románok örökös és teljhatalmú hűbérura immár monopóliuma biztos tudatában jelentette ki: a polgári szövetség eltévelyedett bárányok, illetve elvetemült hazugok gyülekezete, akik megtévesztették az őket aláírásukkal támogató ötvennégyezer szegény erdélyi magyart.
A harmadik kukorékolásnál a választási iroda bejelentette: a polgári szövetség aláírásgyűjtése formai okok miatt nem felel meg a követelményeknek. A polgári szövetség nem vehet részt a romániai választásokon. A beszámolók szerint az elutasító kezdeményezést, – teljesen véletlenszerűen – az RMDSZ küldötte terjesztette elő, és a bizottság derűs vidámsággal hagyta jóvá.
Mindeközben Markó Béla már útban volt Arad felé, hogy a szoboregyüttes politikai tőkéjének rájuk hulló barokk fényében sütkérezhessen. Zala György alkotása, a magyar szabadságharcot kőbe álmodó mű eltűrte ezt is, ahogyan eltűrte a majd nyolc évtizedes fogságot, eltűrte a körülötte zajló gyalázatos és önfeladó alkusorozatot, eltűrte Medgyessy Péter magyar miniszterelnök értelmezhetetlen szövegét és annak folyamatos hangoztatását, hogy a tizenhárom aradi vértanú e két népért, a magyarokért és románokért (!) áldozta életét. Gondolta a fene – gondolhatnák erre a nyugvó hősök, ha kicsit rusztikusabb lélekkel verte volna meg őket a sors. Gondolta volna a fene, hogy százötven évvel a szabadságharc után, Erdélyben egy szobor felállításáért cserébe inget, gatyát, választási hűségesküt, Gozsdu udvart, csíkszeredai konzulátust, státustörvényt és önbecsülést kell feladni.
Gondolta volna a fene, hogy a forradalom eszményeiért, a szabadságért és nemzeti függetlenségért életüket áldozók emlékművének árnyékában azok kovácsolnak politikai tőkét maguknak, akik kizárólag a Bukarestből való függőség jegyében tudják elképzelni jövőképüket.
Aradon ragyogott a nap, ragyogott a nap a szoboregyüttesen, és ragyogott az RMDSZ vezérkara is, amint számba vette a sok feléjük ragyogó, potenciális szavazatot. Csak keletre, a Székelyföld felé látszott kissé borúsnak az ég, arra, ahol a renitensek, a soha meg nem elégedők tanyáznak. Akik úgy gondolják, szoboravatás mellett főként választási szabadságra van szüksége az erdélyi magyarságnak. Önrendelkezésre, önkormányzásra és önbecsülésre – mindarra, ami az aradi tizenhármak és a magyar szabadságharc hite volt, és ami azóta is létérdek a nemzet számára.
Az általános kincstári dáridó közben pedig legalább ötvennégyezer ember, ötvennégyezer aláírás tulajdonosa keserű szájízzel kísérte az ünnepségeket. De valahol ott bujkált szájuk szegletében azért a góbés mosoly is. Mert nincs az a szabadságszobor, amely eltakarhatná ebben a pillanatban a román hatalmat kiszolgáló, szervilis RMDSZ-képviseletet.
És nincs az a román hatalmat kiszolgáló, szervilis RMDSZ-képviselet, amely eltakarhatná előlünk a szabadságszobrot.

A szerző író