Az osztrák államfőválasztás tétje

Március közepén megindult Ausztriában is a választási küzdelem. Április 25-én eldől, hogy a jelöltek közül ki foglalja el a bécsi Burg Lipót-szárnyában az elnöki hivatalt. A második osztrák köztársaság történetében 1945 után még soha két olyan különböző erkölcsi hátterű elnökjelölt nem indult harcba az államfői székért, mint most: az Osztrák Néppárt jelöltje Benita Ferrero-Waldner külügyminiszter, míg Heinz Fischer parlamenti alelnök a szocialisták reménysége.

Fischer nem válogat az eszközökben

Benita Ferrero-Waldner asszonyt jól ismeri a világ közvéleménye. Karakán magatartása törte meg 2000-ben azt az erkölcstelen nemzetközi bojkottot az Osztrák Köztársaság ellen, melyet a kommunisták a Szocialista Internacionáléval és az Európai Unióval közösen hoztak létre azután, hogy harmincesztendős kormányzás után – a parlamenti választásokat elvesztve – a szocialisták kiestek a hatalomból. Az osztrák külügyminiszter asszony bátorságának volt köszönhető, hogy mindazok, akik kezdetben kezet sem fogtak az új polgári kormány tagjaival, később már úgy tettek, mintha részt sem vettek volna az országlejárató nemzetközi akcióban.
Heinz Fischer, aki a bojkott idején az Osztrák Nemzetgyűlés elnöke volt, igazi szalonmarxistához méltón, saját hazája ellen szervezett diplomáciai blokádot. Állandóan úton volt, és mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, újra és újra a nácizmus feltámadó veszélyére hivatkozott, amiért Wolfgang Schüssel kancellárral az élen néppárti–szabadságpárti koalíciós kormány vette át az ország vezetését. A szocialista párt a kormány megalakulásakor a bécsi Helden-Platzra mozgósította a baloldali-kommunista színezetű szervezeteket, akik hónapokig tartó tömegtüntetéseken síppal-dobbal randalírozva adtak hangot tiltakozásuknak. Akkortájt rendezték meg Stockholmban a holokausztfórumot; Heinz Fischer a svéd fővárosba utazott, hogy ott személyesen emeljen vádat az osztrák kormány ellen.
Fischer jellemét jól mutatja, hogy céljai elérése érdekében nem válogat az eszközökben. Politikai ellenfeleit nácinak, antiszemitának festi le, miközben pártja, az SPÖ 1945 után az egyik legfőbb menedéke volt az egykori náciknak, akik több esetben magas politikai állásokat is betöltöttek.
Az általa alkalmazott módszerekre jellemző volt, hogy mint Bruno Kreisky szürke eminenciása, támadta a világhírű, náci háborús bűnösöket üldöző Simon Wiesenthalt is, nem kevesebbet állítva róla, hogy a Gestapo besúgójaként tevékenykedett a második világháború idején. Az osztrák szocialisták azért indítottak kampányt Wiesenthal ellen, mert egy brosúrában kipellengérezte a Kreisky-kormányt, mivel az egyre szorosabb kapcsolatok kiépítésére törekedett a keletnémet kommunista diktatúrával. Kreisky azt akarta elérni, hogy diplomáciai elismerésben részesítse az NDK kormányát. Fischer, aki akkor Kreisky jóvoltából a parlament szocialista frakciójának volt a vezetője, megfenyegette Wiesenthalt, hogy a törvényhozásban vizsgálóbizottságot fognak felállítani, amely azután bírósági eljárást kezdeményez ellene.

Aki feljelenti a hazáját

Fischer évtizedekkel később, Kreisky halála után sem kért bocsánatot Wiesenthaltól, sőt a Format című folyóirat 2001/33. számában bejelentette: „Kreisky már nem tud bocsánatot kérni, és egész biztosan nem is tette volna meg, így az ügy részemről is le van zárva.”
Fischer Kurt Waldheim köztársasági elnökké választását megpróbálta megakadályozni. Az SPÖ egyik szürke képviselőjét, Kurt Steyert indította az államfői székért folyó harcban. Az Osztrák Néppárt azonban a nemzetközileg is nagy tekintéllyel rendelkező Kurt Waldheimet, aki korábban nemcsak Ausztria külügyminisztere volt, hanem mint ENSZ-főtitkár, komoly erkölcsi rangot szerzett. A választás kimenetele egyértelmű volt: a szocialisták jelöltje csak vesztesként kerülhet ki a küzdelemből. Ezért született meg a gondolat, hogy először csak enyhe célzást fognak tenni Waldheim állítólagos barna múltjára, amitől ő annyira megijed, hogy a jelöléstől majd magától visszalép. Miután ez a kísérlet eredményt nem hozott, így Heinz Fischer – akkor mint tudományügyi miniszter – egy kiállítás megnyitásának az ürügyén New Yorkba utazott. Ott-tartózkodását azonban arra használta fel, hogy találkozzon a Zsidó Világkongreszszus vezetőivel, a New York Times főszerkesztőjével, és az általa már esztendők óta ismert honvédelmi államtitkár-helyettessel. A találkozó célja a Waldheim elleni stratégia kidolgozása volt. Az 1986-os államfői választáson Waldheimet a baloldali-liberális sajtó, a rádió- és televízióállomások úgy állították be mint nácit, antiszemitát, háborús bűnöst, valamint zsidók és partizánok gyilkosát. Ezen rágalmak fényében helyezték az Osztrák Köztársaság elnökét úgynevezett Watch-listára, és tartották ott azután is, amikor egy nemzetközi történészbizottság bebizonyította, hogy az ellene felhozott vádak minden alapot nélkülöznek. A szocialisták, Fischerrel együtt, érezték, hogy számításuk nem vált be, ezért később mindent elkövettek, hogy magukról a gyanút eltereljék.

Fidel Castro vendégszeretete

További színes kis adalék: Heinz Fischer és pártja ugyan még 1965-ben leszámolt a marxizmussal, s ezt nyilvánosság előtt deklarálta és alapszabályában rögzítette is, az mégsem zavarta, hogy feleségével együtt tisztelgő látogatást tegyen Fidel Castro kubai diktátornál. Akivel olyan bizalmi kapcsolatot épített ki, hogy az privát repülőgépét bocsátotta a rendelkezésére a Bécsbe történő viszszatéréséhez.
Az osztrák választók döntés előtt állnak. Vagy a hazáját szerető, a demokráciát tiszteletben tartó Benita Ferrero-Waldnert, vagy egy olyan politikust emelnek az elnöki székbe, akinek egész pályafutását – elvbarátai szerint is – az alapvető tisztesség hiánya jellemzett.

A szerző újságíró (Bécs)