A rendszerváltoztató Magyarország újabb jelentős politikusának életútja látszik fordulóponthoz érkezni. Dávid Ibolyáé. Ez még ugyan nem a politikai karrier vége, ám olyan pont, ahonnét fölfelé már nemigen visz út. Kérdés, hogy a demokrata fórum is követi-e elnök asszonyának lejtős útját, vagy képes lesz újraszabni helyét a magyar politikai palettán. Az MDF ugyanis útelágazáshoz érkezett. Két irányba indulhat: Dávid Ibolyával a lassú ellehetetlenülés irányába, vagy Dávid Ibolya nélkül a Szövetségbe.
Egy alapvetően téves helyzetmegítélés
Nem értek egyet azokkal a jobboldali gondolkodókkal, akik Dávid Ibolya 2002 utáni működésében valamiféle erkölcsi romlottság megnyilvánulását látják. Ezt igazságtalannak és egyben sértőnek vélem, mert az elnök asszony által elkövetett politikai hibák indítéka nem morális természetű, s a hibák következtében előálló helyzet sem értékelhető erkölcsi kategóriákban. Mert Dávid Ibolya hibáinak ősforrása egy rossz helyzetmegítélés volt, miszerint a szocialista és a jobbközép szavazói tömbök között található hat-nyolc százaléknyi szavazó, akik alapvetően antikommunista politikai beállítottságúak, de a Fideszre, annak kormányzati és kommunikációs stílusa, rámenőssége miatt nem szavaznának. A 2002–2004 közötti MDF-es politizálás ennek a szavazói körnek a megszólítására tett kísérlet.
Dávid Ibolya rossz helyzetértékelése abban állt, hogy feltételezte, létezik ez a sem nem MSZP-s, sem nem fideszes potenciális szavazói kör, s a 2002-ben ismét parlamentbe jutott MDF erőforrásai elegendők lesznek e választói csoport mozgósítására. Kétségtelen, hogy az elnök asszony komoly lépéseket tett annak érdekében, hogy az MDF üzenete eljusson ezekhez a választópolgárokhoz, e lépések közül különösen látványos volt a köztévé csonka kuratóriumának MDF-es jelöltekkel történő feltöltése. Dávid Ibolya arra is számított, hogy az MDF önálló médiajelenlétének megteremtésében támaszkodhat a kormány további támogatására, hisz a jobboldali sajtó meghatározó közvélemény-alakító szervezeteiben nem tudott szövetségeseket szerezni. Dávid Ibolya ugyanis nem számolt azzal, hogy a 2002-es választási vereség után a Fidesz szövetséggé történő átalakítása, kiépítése azzal is együtt jár majd, hogy a jobboldali média néhány periférikus kivételtől eltekintve a szövetség szellemi holdudvarába kerül. Dávid Ibolya azt hitte, hogy a köztelevízió néhány „jobbos” műsorának megmentésével és a Híradó számára barátságos működésével elég médiahátteret teremt kétfrontos politikai küzdelméhez. Dávid Ibolya azonban rosszul, az 1998 előtti állapotokból kiindulva mérte fel a jobboldal helyzetét, s nem hitt igazán abban, hogy a jobboldali média- és kultúrateremtő intézményrendszer képes lesz fennmaradni a balliberális kormánykoalíció támadásainak, forráselvonásának, APEH-kommandóinak kereszttüzében. 1994 és 1998 között talán indokolt lett volna ez a helyzetértékelés, ám 2002 után már semmiképpen sem, hisz a jobboldal pilléresedése, megszerveződése komolyan előrébb haladt, és kiépültek a piacképes jobboldali közéleti fórumok.
Dávid Ibolya talán Boross Péterre hallgatott politikai helyzetértékelésének és irányvonalának 2002-es kialakításában. Ez magyarázhatja azt a párhuzamot, amit a jobboldal vereség utáni 1994-es és 2002-es helyzete közt felállítottak, noha illő lett volna az MDNP történetéből okulni.
A tárgyilagos elemzőnek be kell látnia, hogy a Medgyessy-kormány irányába tett gesztusoknak, a Fidesz vereség utáni működésétől való elhatárolódásnak voltak az egész jobboldal számára kedvező következményei. A Terror Házának fennmaradása, az ’56-os forradalmárok irányába tett gesztusok vagy éppen az erdélyi magyar felsőoktatás támogatásának megmentése ezen eredmények közé számít.
A különutas politikai irányvonal ára
Dávid Ibolya azonban mégsem tudott szavazókat szerezni békülékeny, kooperatív politikai magatartásával. Szimpátiát ébresztett ugyan, különösen a baloldal stabil szavazótáborába tartozó késő-kádári értelmiségi és vezetői csoportok körében, ám a Népszabadság olvasótábora legfeljebb úgy gondolkodott az elnök asszonyról, mint „mily szép is lenne, ha ő lenne az ellenzék vezére”. De nem ő volt, s nem az általa megjelenített együttműködő politizálás, hanem a jobboldali szavazóközönség lelki igényeit jobban kielégítő, néha radikális kormánybírálat.
S míg Dávid Ibolya pozíciókat igyekezett menteni a közfinanszírozású intézményekben, addig a jobboldal szervezeti átalakítása rohamléptekben haladt előre. A Fidesz néppárti szövetséggé történő átformálása lényegében minden (!) jobboldali politikai csoportosulásnak biztosította az integrálódás lehetőségét. Olyan együttműködést kínált a Fidesz vezérkara a jobboldali politikusi és értelmiségi szervezeteknek, amit komoly hiba lenne beolvasztásként, gleichschaltolásként értékelni. Mert a szövetség lehetőséget (parlamenti és önkormányzati helyeket, kuratóriumi állásokat stb.) ígért és adott az önállóan a politikai palettán fennmaradni képtelen szereplők számára. Ezek a csoportok csak az eltűnés és a szövetségben történő fennmaradás között választhattak, ám nem a Fidesz bekebelező politikája, hanem saját rossz és kevésbé tehetséges politizálásuk miatt.
Az MDF 2002 utáni helyzetét csak részben lehet párhuzamba állítani az SZDSZ-ével. Különbözik a két párt szervezeti, értelmiségi háttere (az SZDSZ javára), és a saját politikai oldalon a két pártnak eltérő stratégiájú szövetségessel kell számolnia. Az SZDSZ-nek egy olyan MSZP-vel, amelyik igazából tart a szabad demokraták szellemi holdudvarától, nemzetközi kapcsolataitól, míg az MDF-nek egy olyan néppárti szövetséggel, amely rövid időn belül képes lesz a Dávid Ibolya nélküli MDF-et integrálni, minden félelem és reszketés nélkül.
A Dávid vezette MDF nagy valószínűséggel nem fog mandátumhoz jutni az európai parlamenti választásokon. A fórum vezérkara ezzel tisztában van. Most már nem lehet megváltoztatni az elmúlt hónapokban követett irányvonalat, az MDF-nek önállóan kell indulnia a választásokon. A jobboldalon nagyon hiányozni fog majd az a három-négy százaléknyi szavazat, amit Dávid kap majd, de úgy látszik, ez az ára annak, hogy a fórum megtalálja az utat a Szövetségbe. A néppárti együttműködésnek lehetőséget kell majd teremtenie az MDF számára a fennmaradásra, a fórumos értékek és intézmények megmentésére. A vidéki társadalmi beágyazottság, a népfőiskolai mozgalom feltétlenül az ilyen értékek közé számít, s a jobboldali politikai közösség közös érdeke, hogy mindez ne vesszen el, hanem új keretek közt, új fejlődési lehetőséghez jusson.
Az új magyar középosztály nőideálja
Persze az is elképzelhető, igaz, kevés rá az esély, hogy alacsony részvételi arány mellett az MDF mandátumhoz jut az EP-választások során. Ez esetben a Szövetségbe történő beépülés elhúzódhat, s talán az MDF a mainál kedvezőbb feltételeket tud majd magának kiharcolni a néppárti koalícióban. De ennek a forgatókönyvnek nagyon kicsi a valószínűsége. Kár Dávid Ibolyáért. Eleganciájával, modorával az új magyar középosztály egyik nőideálját testesíti meg. Minderre továbbra is szükség lenne a magyar politikai elitben.
A szerző társadalomkutató
origo.hu
Meghalt Jelenits István
