Kettős történelem

Szeretem a miniszterelnököt. Oly mély, benső érzékkel beszéli az eufém nyelvet, hogy ő a mai zűrzavarban majdnem tökéletes iránymutató. Március tizenötödikén arról elmélkedett a Pilvaxban az e célra összeválogatott széles néptömegek előtt, hogy szeretné megérni azt az időt, amikor az ország népe közösen ünnepli a nemzeti ünnepeket, hiszen egy történelmünk van, nem kettő.
Nos, ha az eufém iránytűt kézbe vesszük, rögtön látjuk, hogy amerre északot mutat, arra van dél, és fordítva. A műszer hibátlan. A nyelv is ilyen… Ha valaki eufémül egyet mond, nem kettőt, akkor tudjuk, hogy legalább kettő van, egy azonban semmiképpen sem. Természetesen és például maguk a történelmi tények egyfélék, úgy estek meg, ahogy, ám értelmük kettős a médiumokban, a tankönyvekben, a politikában. A szívekben és a fejekben legalább két történelem él. A szocializmus bevezetése óta, amióta a bennszülöttek másképp beszélnek a múltról, az életről és az igazságról otthon, s másként az iskolában, a gyárban.
Például március 15-e nemzeti ünnep volt a naptárakban Kádár János idején, akinek oldalán szeretett miniszterelnökünk fölszárnyalt a politika magasába. Ámde a világon példátlanul fekete betűvel nyomtatták, mert nem volt munkaszüneti nap. A nép ráérősebb és hetykébb része 1972-től szerény ünnepségekkel emlékezett ’48 hőseire a Petőfi-szobornál, mire jött a rendőrség, igazoltatott, letartóztatott, bántalmazott. Magam láttam, amikor a rendőrök kitépték a nemzetiszín szalagot egy lány hajából. Ha jól emlékszem, ’73-ban a KISZ rohamcsapata, az Ifjú Gárda az Akadémia utcában megtámadta, ütlegelte s szétverte a Batthyány-örökmécseshez igyekvő kis csapatot. Sokan emlékeznek a lánchídi csatára is. Ez idő tájt mindkét kormánypárt vezetői káros nacionalizmusnak minősítették a nemzeti emlékezet ápolását, és többen, a főpolgármestertől a mai kormány számos tagjáig meg is tették a tőlük telhetőt. Mármint a magyar nép ellen. Hogy miféle nyilvános és szigorúan titkos beosztásokban, közismert. S megteszik azóta is. Elég talán a Kvassay hídnál történtekre utalni; a mai kormány rendőrsége épp oly keményen föllép a nemzeti színek viselői ellen, mint a kádári zsaruk.
Mindenki sorolhatja napestig, hogy Pilvaxban összegyűlt széles néptömegek mikor, hányszor, hol s honnan, kinek az érdekében, kikre lőttek, és kiket sanyargattak.
Nyilvánvaló, hogy a sanyargatók és sanyargatottak homlokegyenest ellenkezőleg élték át a történelmet – mint egy évtizedeken át parázsló polgárháború hősei és áldozatai. Akinek villanyáramot vezettek a nemi szervébe, annak emlékei aligha kapcsolhatók össze pribékje élményével. A megkínzott számíthatott börtönre, utána belső száműzetésre, jogfosztásra, a verőlegény kitüntetést kapott, előléptetést és dicsőséget. Lényegében a mai napig így megy ez. A kormánypártok történelemlopói már azt sulykolják, hogy a Kádár alatt kibontakozó ellenállás, sőt ’56 is a szocialisták műve volt. Mondjuk, Horn Gyula főszereplésével. Őrület? Tessék tanulmányozni a politikai eufémizmusok nyelvét, s rögtön világos lesz, hogy 1956 dicsőséges ellenforradalmi népfölkelés volt, amelynek során a nép lerázta magáról önuralma béklyóit, s megpróbálta elkergetni önmagát. Mivel azonban csak negyedmilliónyian menekültek el, behívta maga ellen a szovjet csapatokat. 115 esetben saját tüntető tömegei közé lövetett, s vagy félezer legjobb vezetőjét fölakasztotta.
A történelem távolabbi korszakaiba tett kormánykirándulások is hasonlók. Olyanok, mint a söjtöri eset. Söjtörön a megalázottak és megszomorítottak elutasították a mulatozókat. Deák Ferenc nevében is: kizárt dolog ugyanis, hogy a haza bölcse fogadta volna otthonában a Mágnás-kertből odarándult politikusokat.
Baj, természetesen nagyon nagy baj, sőt tragédia előjele a kettős történelem. Egyesíteni nem lehet kormányfői, eufém malasztokkal. Tettekkel kellene kísérletezni inkább. Visszaadni a szavak értelmét, a lopott holmikat, az elcsent történelmet. Kiteríteni az önéletrajzokat, jóvátenni a vétkeket… nem általában, hanem egyenként és konkrétan megkeresni, megkövetni azokat, akiknek ártottak. Aki pedig arcát veszítette Eufémiában, az álljon föl a bársonyszékből, a felügyelőbizottságból, s mindenünnen, ahol arctalan ember nem mutatkozhat. Húzódjék félre vezekelni. Ez a nép nem fogja üldözni.

A szerző író