Liberális hatalomátvétel a közoktatásban

Az oktatási rendszer a társadalom legnagyobb alrendszere, a gyerekeken, szüleiken és nagyszüleiken keresztül szinte mindenkit érint. Élő szervezetről van szó, megannyi érzékeny idegvégződéssel. Normális viszonyok között a növendékek, a pedagógusok és a szülők egymás természetes partnerei, vagyis mindegyik a saját helyén teszi a maga dolgát, ezért meg is bíznak egymásban. Ám tudjuk, hogy külső manipulációkkal szembe lehet állítani őket, ugyanakkor – ez is tapasztalat – azonnal összezárnak, ha a gyerekeket veszély fenyegeti. Legyen az drogveszély vagy iskolabezárás.
Más rugóra jár a döntéshozók logikája. Ők az oktatási rendszert bármikor szétszedhető és újra összerakható mechanikus szerkezetnek látják. Szokás az irdatlan gépezetet óceánjáróhoz hasonlítani, amely a parancsnoki fülke magasából jól áttekinthető és vezérelhető. Csakhogy a hasonlat egyben figyelmeztetés a kapitánynak: Vigyázzon, mert a monstrum nem tűri a hirtelen irányváltásokat, egyszerre megfordítani pedig lehetetlen a felborulás és elsüllyedés kockázata nélkül. Nos, majdnem ez történt a magyar közoktatással a Horn-kormány idején. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium kétpólusú tartalmi szabályozással kísérletezett.
Mi a lényege? Az egyik póluson az oktatás tartalmát a Nemzeti alaptanterv foglalja keretbe, mely jóval több, mint központi szabályozó, hiszen a nemzet értékrendszere és alapműveltsége nyilvánulhat meg benne, elvben tehát a legszélesebb közmegegyezésen nyugszik. A másik póluson sorakoznak az iskolák helyi tantervei. Köztük pedig nincs semmi. Működik-e az elméleti konstrukció? Kiderült, hogy nem, sőt bomlani kezdett a hagyományos 8+4-es (a nyolcosztályos általános iskolát és a négy évfolyamos középiskolát összekapcsoló) iskolaszerkezet.
A polgári oktatási kormányzatnak a két pillér között úgynevezett kerettantervekkel sikerült stabilizálnia a rendszert. Olyannyira sikeresen, hogy a tartalmi szabályozásnak ezt a formáját a tárca élére visszatért Magyar Bálint és csapata is megtartotta, a tartalmát azonban nem. Csakhogy előtte le kellett bontania a konzervatív felépítményt. Kritikai elemzését meg sem kísérelte, egyéb módszert választott.
Manipuláció a PISA-jelentéssel
Először a PISA-jelentéssel, egy nemzetközi felmérés eredményével igyekezett sokkolni a közvéleményt, amelyből az tűnt ki, hogy a 15 éves fiatalok olvasási készségének, valamint az elolvasottak megértésének nemzetközi versenyében a 32 fejlett ország közül a 23. helyet foglalja el hazánk. Ez lett volna a tragikus adat, amely azonnali, radikális és főleg liberális beavatkozás után kiált, és amelynek kulcsa lenne az alapozó oktatás megnyújtása négyről hat évre. Ám egy másik vizsgálat (PIRLS-mérés) 35 országban éppen a negyedik osztályos tanulók olvasási és szövegértési készségét mérte fel. S kiviláglik belőle, hogy a magyar gyerekek igenis megtanulnak tisztességesen olvasni, értik, mit olvastak, a 35 ország rangsorában az előkelő 8. helyen állnak. Az ellentmondás megszüntetése egyszerű módszertani feladat, nem kell hozzá hat elemi. A nyilvánvaló manipulációt végül a Gimnáziumok Országos Szövetsége és a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) közös nyilatkozatban elégelte meg, kijelentvén: „A két szervezet visszautasítja a PISA-felmérés egyoldalú, tendenciózus és álságos értékelését, amely csak arra jó, hogy a szakmailag erősen vitatott változtatások szükségességét elfogadtassa a közvéleménnyel.”
Hasonlóképpen megalapozatlannak bizonyult a modernizációt indokolandó másik érv, miszerint túlterheltek a diákok. Az állítást éppen a szaktárca megrendelésére készült felmérés cáfolta meg, a Közoktatás-politikai Tanács szakmai oldala is figyelmeztette a hivatalosságot, hogy fel kéne hagynia a „túlterhelési retorikával”, mert indoka gyenge lábakon áll.
Mindezek dacára az utóbbi érvet használta fel a minisztérium a puccshoz, amely – el kell ismernünk – zseniális elgondolás volt a maga nemében. Csupán a tanulók heti kötelező óraszámát csökkentette. Ki tiltakozna egy ilyen népszerű intézkedés ellen? Akadt egy: a Pedagógusok Szakszervezete. Borbáth Gábor főtitkár meglepőnek nevezte, hogy a diákok óraszámcsökkentését a jogalkotók a költségvetési törvény tervezetének sűrű tételei közé bújtatták el, noha szakmai ügy, tehát a közoktatási törvény módosításai közt lenne a helye. Ezért azt sem érti, miért maradt el a szakmai egyeztetés. Rámutatott, hogy az intézkedés a tanulók érdekeit nem szolgálja, a hátrányos helyzetű gyerekek esélyeit pedig határozottan rontja, arról nem beszélve, hogy gyengíti a pedagógusok foglalkoztatását, keresetét. Valóban súlyos következmények, de nem érintik a lényeget. A mögöttes szándék valódi mélységeire ugyancsak a PSZ világított rá.
Észrevette, hogy itt a dominóelvet alkalmazza a minisztérium. Megtalálta azt az egyetlen elemet, amelynek észrevétlen elmozdításával összeomlik a hatályos kerettantervi szabályozó rendszer. Mert ha csökkentjük a tanítási időt, szűkíteni kell a tananyagot, ezáltal megváltoznak a követelmények, érvényét veszti az oktatás tartalma. Vagyis kényelmetlen, kockázatos, időt rabló viták nélkül újat lehet állítani a helyébe. Pontosan ez történt. És még annyi, hogy Borbáth Gábor – „megelőzendő egy súlyosabb betegséget” – lemondott posztjáról; a főtitkári teendőkkel megbízott Varga László pedig 2002. december 7-én már olyan határozati javaslattal lépett a PSZ országos küldöttgyűlése elé, amely szerint a tanulók óraszámának csökkentése önmagában nem elegendő, és a tanterv módosítását követelte. Mármost mi sem egyszerűbb, mint teljesíteni az érdekvédők követelését, kiváltképpen úgy, hogy 24 nappal elhangzása előtt az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság Nemzeti alaptanterv 2002 címmel máris kész anyagot tett le az Országos Köznevelési Tanács (OKNT) asztalára; készült a Soros Alapítvány támogatásával. Ennek nyomán látott napvilágot a szaktárca hivatalos változata, a Nemzeti alaptanterv 2003; a kormány 2003. december 10-én fogadta el a dokumentumot. A szakszervezeti küldöttgyűléstől ez idáig mindössze egyetlen év telt el.
Mindeközben a vétójoggal felruházott OKNT időprésre panaszkodik, hét, majd tíz jelentős pedagógus szakmai és szakszervezet várja a vitát, amelyhez szintén idő kell, stratégiai közmegegyezésre vezető megállapodást javasol a minisztériumnak. Ők nyilván nem tudják, hogy már megszületett a stratégia: az Oktatási Minisztérium középtávú közoktatás-fejlesztési stratégiája, igaz, a minisztériumnak – belső használatra. Ez hosszú távú célokat is megfogalmaz.
Kölcsey nem elég semleges…
Ilyen például a kulturális javak iránti igény fenntartása. Milyen igényekre gondol a neoliberális minisztérium? Azokra-e, amelyek a valódi értékeket veszik célba? Miért kell az igényt pusztán csak fenntartani, holott állandó fejlesztésére lenne szükség? Avagy arra a tömegigényre, amely a népbutító és lélekromboló kereskedelmi médiumok iránt megnyilvánul? Ezt az igényt miért kellene „fenntartani”? De gondolhatunk közvetlenül az oktatásra is: minden érdekelt fél egybehangzó véleménye szerint folyamatosan és reménytelenül süllyed a színvonala, hovatovább – miként egy iskolaigazgató fogalmazta – az is pedagógiai bravúrnak számít, ha a gyerekseregletet sikerül tanítható állapotba hozni. Ezt a tendenciát kell fenntartani?
Kétarcú az a cél, amely szerint a magyar közoktatás „biztosítsa (…) a Magyarországon élő kisebbségek és bevándorlók asszimilációs elvárások teljesítésétől nem függő beilleszkedését”. Mert egyrészt tudjuk, hogy Szent István óta a magyar befogadó nemzet, másrészt viszont ugyanezzel az indokkal azt is meg lehet kérdezni: Kölcseynek helye van-e a tananyagban, vagy nincs. Hiszen aki akarja, könnyen kiderítheti, hogy az „Isten, áldd meg a magyart” kirekesztő, burkoltan asszimilál, ráadásul a költő Istenhez fohászkodik, ami pedig sérti a világnézeti semlegesség törvénybe iktatott eszméjét. Ez nem vicc. „Én drámának tekinteném, ha a gyerekek úgy érettségizhetnének le, hogy nem tanultak Kölcseyről” – mondta komolyan Radó Péter, az Oktatáspolitikai Elemzések Központjának (OPEK) vezetője, ám ennél meghökkentőbbet állít: azt, hogy nincsenek oktatási célok. Mint nyilatkozta, először az oktatás célját kell meghatározni, mert amíg nem tudjuk, hogy mik a célok, addig nehéz értelmes diskurzust folytatni arról, hogy kell Kölcsey, vagy nem kell Kölcsey. Most tehát vannak-e, avagy nincsenek oktatási célok? Az OPEK frissen készült tanulmányában kijelenti, hogy a mai napig a célok kijelölése az irányítás és a szakemberek egy korlátozott körének ügye maradt, és esély sem volt az oktatási-nevelési célok társadalmasítására, vagyis a kutató a célokban közmegegyezést igényel, ezért a minisztériumi célokat nem fogadja el. A gyakorló pedagógusok határozottan szakmai és társadalmi közmegegyezést sürgetnek.
A jövő emberét fuserálják
Ám a jelek szerint a támogatás hiánya nem zavarja a liberális oktatáspolitikát: az új Nemzeti alaptanterv bevezetését az általános iskolák megkezdik szeptemberben. A nevelőtestületek óhatatlanul szembesülnek elveivel, szemléletével. Milyen emberkép bontakozik ki belőle? Üres – állapította meg Hoffmann Rózsa, az Országos Köznevelési Tanács tagja. Csak az hiányzik belőle, ami emberi létformánk legjellemzőbb sajátja: az erkölcsiség – indokolja summázott ítéletét. Ez viszont egybecseng a világnézeti semlegesség pedagógiai abszurditásával, amely az értékek nélküli nevelés fából vaskarikáját iparkodik megvalósítani, azaz dehogy: nem akar nevelni. De lakatot tenne azok szájára is, akiknek az ifjúság számára lenne érdemi mondanivalójuk. Innen nézve érthető igazán, hogy a balliberális oktatáspolitikának a világnézeti semlegesség doktrínája helyett miért nem felelt meg a nemzeti oldalról ajánlott lelkiismereti szabadság elve, és ami vele jár: a diákok és a pedagógusok ítéletalkotásának és véleménynyilvánításának szabadsága, természetesen elismerve a tévedés jogát is.
A balliberális jövőt formázó emberkének tehát nincs önálló véleménye. Nincs véleménye, mert hiányoznak értékei. Nem lehetnek értékei, ha gyökértelen, ha nincsenek közösségei. Neki nem fontos a család, a barátság, a szerelem, a lakóhely, a régió, a nemzet – az összetartozás nem pótolható érzése. Mindez hiányzik a minisztérium távlatos oktatási céljaiból. Víziója szerint emberkénk – a szocializáció természetes és nélkülözhetetlen közösségi fokozatait átugorva – egyszeriben az Európai Unióban, sőt a globalizált világban találja magát, itt lesz „sikeres”, ami értékének egyetlen fokmérője, és oly módon fogja szeretni az emberiséget, hogy egyetlen konkrét embert sem képes szeretni. Agyrém, persze nem erről van szó. Hanem arról, hogy a történelmétől, a hagyományaitól, a szokásaitól, a közösségeitől és a közösségi értékeitől megfosztott ember a diktatúrák atomizált társadalmainak kedvenc egyede, mert gátlás nélkül manipulálható. Mindegy, hogy politikai-e az a diktatúra, avagy a mindenható fogyasztás diktál.

A szerző oktatáspolitikus,
a Köznevelés című folyóirat volt munkatársa