Fel-felpörög bennem Ady költői kérdése: én nem vagyok magyar?
Négyéves voltam, mikor először láttam édesapámat sírni, mert magyarok és szovjetek (!) ölték a magyarokat (’56-ban). Akkor félig fájt, hogy magyar vagyok, mert öltünk, és félig büszke voltam, hogy magyar vagyok, mert minket öltek.
Huszonévesen kétévente beálltam a sorba, és az ott töltött órák alatt fogalmaztam magamban a román rendőrnek szánt két-három mondatot: vízumot kérek magyarországi látogatásra. Félig örültem a találkozásnak ott a Lánchíd mellett, ám félig szomorkodtam, amikor megkérdezték: és ti, „románok” ott hogy vagytok? Elmehettünk akár a berlini falig is, addig szólt a mi küldetésünk. Ott már „siebenbürgernek” (erdélyinek) mutatkoztam be. Erre mindenki megkérdezte: az mi?
Itthon akkor még hivatalosan románul beszélő magyarok voltunk. Ezt nevezi a köznyelv fából vaskarikának. Csak azt nem tudtam soha, hogy a fa vagyok, vagy a vaskarika. Egyszer megjelent felülről (Trianonból, majd Bukarestből) érkezett önazonosításunk: romániai magyar nemzetiség. Kényelmes volt ez a meghatározás, kifejező és pusztító. Ekkor mordult fel bennem leginkább a dac: nem akarok nemzetiség lenni, mert annak már nincs és nem lehet nemzeti öntudata – legfeljebb nemzetiségi. Talán ekkor értettem meg Makkai Sándor máig kiáltó szavát: nem lehet. Ez a dac és tehetetlenség befelé őrölt és kereste a kiskapus ellenállást. Befelé hangzó kacagásként könyveltük el, mikor a 80-as években született két fiunk – Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla – neveit értetlen arccal és remegő kézzel írták be a többségében magyar lakosságú Marosvásárhelyen egy román nyelvű nyilvántartásba. Ezeket a keresztneveket már nem lehetett románná tenni.
A 1989-es változás eufóriájának ide-oda utazásos élményei között észre sem vettük, nem lettünk még magyarok. Jön az EU, és attól félünk, nem leszünk már magyarok. Még a csúnya 20. század végén voltunk státusmagyarok, reménykedtünk, hogy ez egy lépés a teljes magyar lét felé. Később kedvezménymagyaroknak is elneveztek minket; ezt szégyellem és vissza is utasítom. Nem kérek kedvezményt Magyarországtól, de a magyarigazolványomat nem adom vissza, mert olyan szép azon a zöld borítón a fehér korona. Időnként, mikor a fiaim nem látják, előveszem, megtelik a szemem könnyel, már tudok sírni a magyar korona láttán, megsimogatom az igazolványt és akkor magyarnak érzem magam.
Ki vagyok én? Ezt már Arany Jánossal kérdezem. Nem vagyok magyar állampolgár, de magyar vagyok; nem Magyarország polgára, hanem a magyar nemzet tagja. Nem vagyok határon túli, mert a nemzet határtalan. Illyés Gyula költői megfogalmazásával vallom én is, a haza a magasban van. Szétszakított magyarság Erdélyben élő és megmaradó hívei számára a haza a szívünkben, titkos himnuszéneklésünkben és ökölbe szorított kezünkben volt-van-lesz. Nem vagyok határon kívüli, mert egy nemzet nem lehet belül és kívül. Nem akarom elfogadni, hogy elszakítottak, csak szétszakítottak, azért vigyázó szemeink az utolsó 80 évben Budapestre tekintett.
A Kárpát-medencében születtem, itt tanultam anyanyelvű iskolában, itt élek és álmodom, sírok és vigasztalok. Viharos történelmünk során áthaladtak itt tatárok és törökök, magyarok és románok, németek és oroszok. Vándoroltak innen magyarok és szászok, érkeztek románok és mások. Itt élek fél évszázada, és mindig ide jövök haza. Engedjék, hogy magyar maradjak.
A szerző vártemplomi lelkipásztor (Marosvásárhely)
origo.hu
Meghalt Jelenits István
