Részt kell vennünk az új Európa alakításában

Legtöbben azt hisszük, hogy az európai parlamenti választásnak számunkra nincs jelentősége, hacsak az nem, hogy most nyomatékkal kifejezhetjük véleményünket a kormányról. Hiába is akarna a magyar választó Európa ügyeiben állást foglalni, a választási eredményt a kormányról mondott véleménynek fogják érteni. Pedig nem mindegy számunkra az sem, hogy miféle emberek képviselnek bennünket Strasbourgban, de még az sem, milyen összetételű parlamentet választ Európa.
Elveszett illúziók
Fejlődünk, okosodunk. A rendszerváltástól a kiábrándulásig eltelt némi idő, az európai uniós tagság esetében viszont a kiábrándulás megelőzi a belépést. A magyarság jobbik része hazájának jövőjét mindig is – hetven éve?, kétszázötven éve?, ezer éve? – Nyugat-Európa kebelén képzelte el. Hogy ez valóra válhasson, meg kellett érnünk, hogy Nyugat-Európa az Európai Unióban testet öltsön, és magához öleljen bennünket. Mi történt, hogy e testet ma sokunk visszataszítónak látja? Nyilván nem tett jót az európai eszme tekintélyének a köpönyegforgatók ejrópázása, amelynek hátterében a hűséges Európa-pártiak ejrópázása is disszonáns hangzást kap. Az meg egyenesen félelmetes, hogy a kormányzó erők ennyire rövidlátó, könnyelmű és önző módon készítették fel az országot a gazdasági megrázkódtatásokra. De a kiábrándulás végső oka az, hogy ábrándjaink voltak.
Mert az Európai Unió nem kifejezetten a Szent Grál lovagjainak gyülekezete, s nem is a Világszellem megtestesülése, amely szintézisbe foglalna szellemet és anyagot – az embert és környezetét. Az Európai Unió gazdasági képződmény, amely földhözragadt célokra jött létre, de amely saját sikerein felbuzdulva politikai és bürokratikus eszközökkel folyamatosan megkísérel túllépni saját korlátain.
Háború és béke
Az I. világháborút követő békekötés a boszszú eszköze lett: a legyőzötteket megalázták és kifosztották. A győztesek a zsákmányon megosztoztak, s ezzel elvetették az újabb összeurópai ellenségeskedés magvát. A II. világháború leckéjéből azonban tanult a világ. Az amerikai segélyek segédletével a szovjet fenyegetés árnyékában Nyugat-Európának sikerült kitörnie az önfenntartó ellenségeskedés bűvköréből. Az együttműködés természetszerűen a gazdaságban indult meg, annak is az akkor legfontosabb ágazataiban.
Az Európai Szén- és Acélközösség és az Euratom alapjain létrejövő Közös Piac alapítóinak azonban kezdettől fogva volt a gazdaságon túlmutató céljuk: a német–francia érdekek tartós összekapcsolása, és ezzel egész Nyugat-Európa békéjének, stabilitásának időtálló magalapozása.
Önzetlen politikai célra utal az is, hogy a jobboldali diktatúráktól megszabadult új demokráciák (Spanyolország, Portugália és Görögország) felvétele érdekében a bennlevők komoly áldozatokra is készek voltak. A béke érdekében Nyugat-Európának sokáig bele kellett törődnie a kontinens kettéosztottságába. A szovjetek, nem pedig a nyugatiak hozták a II. világháborúban azokat a véráldozatokat, amelyek árán Közép-Európa keleti felét „felszabadították”, s így a Nyugatnak el kellett tűrnie, hogy ezek az országok az ellentábort erősítsék. A Közös Piac és mi, a KGST-be tömörült szovjet tömb tagjai, egymással farkasszemet néztünk.
A Közös Piac azonban nemcsak a Szovjetunióval, hanem az Egyesült Államokkal is szemben találta magát. Az 1960-as években De Gaulle részben azért vétózta meg Nagy-Britannia felvételét, mert túl erős kötelék fűzte az Egyesült Államokhoz. A Szovjetunió széthullása óta az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, és több konfliktusban kiderült, hogy az Európai Unió akarva-akaratlan az ellensúly szerepét játssza vele szemben.
Egy gazdasági társulást mindenekelőtt az érdeke mozgat. Ha az Európai Unió tisztán gazdasági társulás volna, bennünket soha nem vettek volna fel, hiszen a szoros gazdasági kapocs magától is létrejött, mégpedig olyan formában, amely az erősebbiknek kedvez. Piacunk nyitva állt előttük jóval csatlakozásunk előtt is, nagyvállalataink az ő kezükbe kerültek (vagy amerikai kézbe), áruinkat ők veszik fel. Igaz, termőföldünk zöme (még) a miénk, de az unió szervezetének nem is érdeke, hogy földjeink olyan kezekbe kerüljenek, amelyek hatékonyabban művelnék meg őket, mert az csak a túltermelést növelné. (Természetesen némely unióbeli vállalkozó szívesen megkaparintana belőlük valamennyit.)
Az Európai Unióban és elődeiben azonban az érdek mellett mindig szerepet játszott a testvériség és az egymás iránti felelősség is. Az új szegény tagok számára mindig olyan feltételeket teremtettek, amelyek megalapozták felemelkedésüket. A régi tagoknak legfeljebb távlati érdekük volt ez, vagy csak eszmei érdekük, s mégis megtették. Az európai testvériség tudata megerősödött, a segítőkészség a később érkezőkre is átragadt. A mi közeledésünket is hasonló szándékkal fogadták. Rendszerváltásunk idején Nyugat-Európában nemcsak a befolyási övezetük kiterjesztésének vágya ébredt fel, hanem a szolidaritás és a felelősségtudat is.
A polgárok iránti felelősségtudat a nyugat-európai államokban mindig is erős volt. Sajnos azonban az unió cselekvőképessége elmarad legjobb politikusainak szándéka mögött. Nem tudtak egyezségre jutni abban, hogy a kapukat döngető új demokráciák felvételét ésszerű menetrenddel széthúzzák. Ebben persze mi is hibásak voltunk. Ha most is ilyen felkészületlenek vagyunk, milyenek lehettünk tíz évvel ezelőtt? A felvételünket halogatták, saját működési szabályaikat pedig képtelenek voltak a nagy felvételi hullám előtt kellő idővel ésszerűsíteni. Jött a gazdasági recesszió is, amely lehűtötte a régiek és az újak lelkesedését egyaránt. De súlyos politikai bonyodalmak nélkül már nem halaszthatták tovább a bővítést, mi pedig a belépést. Így aztán összeszorított foggal, behunyt szemmel ugrik fejest egyszerre sok rászorult állam, s a régiek alig győzik a felelősség rájuk fröccsenő cseppjeit lerázni magukról.
Vonzások és viszonzások
A vizsga előtt álló diák gyomorérzete fog el bennünket. Ha lenne még két napunk, tökéletesen fel tudnánk készülni. Csakhogy ez a vizsga nem olyan, mint a mai egyetemi megméretések, amelyek nyakló nélkül halaszthatók. A kockázatot fokozza, hogy a vizsga kölcsönös: az EU is vizsgázik előttünk. Az NDK bekebelezése évtizedes belső konfliktust és annál is hosszabb stagnálást idézett elő Németországban. Az unió fél, hogy velünk is így jár, és ezt megértéssel kell fogadnunk. Tartanak Közép- és Kelet-Európa sajátos nyavalyáitól: az elszenvedett múlt még mindig gennyedő sebeitől, a nacionalizmustól, a kisebbségi problémáktól, a cigányság gondjától. A fogcsikorgatva kimért felvételi feltételek azt tükrözik, hogy az unió el akarja hárítani a hirtelen rázúduló kötelezettségeket. Némely tagállamok pedig szívesen elodáznák a belépésünkkel számukra is parancsolóvá váló reformokat. Az ésszerűtlen és pazarló mezőgazdasági támogatási politikát le kellett volna építeniük, mielőtt felvesznek bennünket. Ezt képtelenek voltak elhatározni, ránk pedig átallották volna kiterjeszteni. És nekünk is van félnivalónk: gyér nyelvtudásunk, tájékozatlanságunk, tehetetlenségünk, sültgalamb-várásunk és a magyar kormány siralmas teljesítménye az ország érdekeinek képviseletében.
Ha azonban most halasztunk, ki tudja, lenne-e módunk máskor vizsgázni, és ha igen, nem lenne-e szigorúbb a tanár? Ki tudja, milyen hátrányok érnének bennünket a levizsgázottakkal szemben? Ki tudja, hogy a tanár nem bánja-e meg, hogy őket átengedte, és minket ezért nem akar-e mindenképpen megbuktatni?
Summa summárum, jó, hogy úgy döntöttünk, hogy nekimegyünk a vizsgának. Szorult helyzetből ez az ország többször kivágta már magát. Kemény körülmények között jobb teljesítményt nyújt, mint látszólag kedvező időszakokban, langyos tespedés idején. Lesz néhány nehéz évünk, de fel kell nőnünk a feladathoz.
Az élet máshol van?
Az Európai Unió ügyeit a brüsszeli bürokrácia intézi, de törvényeit jórészt a strasbourgi demokrácia szabja. A belépés után a magyar választópolgárnak és politikusnak is részt kell vennie Európa alakításában. A bővítés után az unió szükségképpen változik, és fennáll a további elbürokratizálódás veszélye. Segítenünk kell tehát mindenekelőtt az eurobürokrácia hatalmának féken tartásában és a demokrácia erősítésében. E törekvésben nem lesz nehéz szövetségesekre lelnünk.
Különösen súlyos helyzet állhat elő, ha a jelen változatban fogadják el az új alkotmányt. Mi egy olyan unióba lépünk be, amelyet államközi egyezmények szabályoznak. Az új alkotmány azonban az unió törvényeit a tagállamokéi fölé helyezi, és így alárendeli a tagállamokat az uniónak. Ez és több más kitétel végeredményben egyetlen állammá préselné össze az uniót. Ez az állam pedig nem lenne demokratikus, egyebek mellett azért sem, mert túl nagy hatalmat adna az EU-miniszterek tanácsának. Ennek tagjai miniszterek a saját országukban, a végrehajtó hatalom gyakorlói, és mint ilyenek a nép által megválasztott nemzeti parlamenteknek felelnek. Az EU szintjén azonban mintegy törvényhozói szerepkörbe kerülnének, a fölöttük gyakorolt parlamenti ellenőrzés igen közvetett volna.
Egy ilyen államban a központosítás öngerjesztő módon növekszik, és ha nincs hathatós demokratikus ellenőrzés, akkor a hatalom egyre inkább a bürokrácia kezébe csúszik. Ha netán e tervezetet a jelenlegi EU szervei elfogadnák, azért kell majd küzdenünk, hogy csak akkor váljon alkotmánnyá, ha minden tagállamban népszavazás szentesíti.
Európai polgár, európai lelkiismeret
A magyar közvélekedés néha fejős tehénnek véli az Európai Uniót, néha vérszopó fenevadnak. Az európai politikusok viszont gyakran élettelen, hamis klisékben gondolkodnak rólunk. Olykor fajankónak nézhetnek bennünket, annak alapján, hogy jelenleg kik és hogyan képviselnek bennünket, az ellentábort pedig himpellérek gyülekezetének, abból leszűrve, amit terjesztenek róluk. Több tapasztalatot kell szereznünk egymásról, hogy reálisan lássuk egymást.
Kisebbségi érzésektől mentes, értéktisztelő és egyben érdekkövető politizálást kell folytatnunk Európában. Ehhez olyan politikusok kellenek, akik korábban nem szegődtek szovjet érdekek szolgálatába, akikben nincs bizonyítási kényszer, akiknek az európaisága veleszületett adottság, s akik eddig sem haboztak a magyarság ügyeiért kiállni. Ehhez belföldön is azokat az erőket kell támogatni, amelyek a magyar ügyekért – a magyar föld magyar tulajdonban tartásáért, a Kárpát-medencei magyarság hátrányos helyzetének felszámolásáért, határokon átnyúló egyesítéséért – kiállnak. És azokat az erőket, amelyek elősegítik, hogy az unió ránk gyakorolt kedvező befolyása – például a környezettudatosságban, a törvénytiszteletben – érvényesüljön.
A jobb létfeltételekért való küzdelem az unió új költségvetésével kapcsolatban hamarosan újrakezdődik. Nem mindegy, hogy ki képvisel ebben bennünket, és kikkel szövetségben. Vannak, akik már fenik a szavakat – kétsebességű Európa – az új tagok cserbenhagyására, külső körbe szorítására.
Aki európai honpolgárnak érzi magát, az szavazzon európai lelkiismerettel! De ilyen ember kevés van, mert keveseknek adatott meg, hogy belekóstoljanak az európai életbe. Túlságosan más útra terelődött ez az ország a XX. században ahhoz, hogy polgárainak többsége európai fejjel tudna gondolkodni, hogy magáénak érezné a nyugat-európaiak gondjait, s hasonlóan igaz ez rájuk velünk kapcsolatban. Mi nem szoktuk meg a terrortámadások veszélyét, nekik nem fáj a Kárpát-medencei magyar kisebbségek sorsa. Kölcsönös megértésre és megértetésre kell tehát törekednünk, mert attól remélhetjük, hogy a jövő Európájában helyet szorítanak nekünk. A mi jövőnkért az a nyugati politikus fog többet tenni, aki a közös múltra fogékonyabb. Németország egyesítésekor ki vállalta a közös jövőért a kockázatot? Miközben a szociáldemokraták óvatoskodtak, a kereszténydemokraták magukra vették a történelmi felelősséget. A magyarságnak az az érdeke, hogy az Európai Néppártban megtestesülő konzervatív irányzat erősödjék, az, amelyben eddig Habsburg Ottó volt a szószólónk. Az Európai Néppárt erősítését összeköthetjük az ország belpolitikai érdekeinek szolgálatával, ha az ellenzék fő erejére szavazunk, amely ráadásul kiemelkedő képességű, becsületes embereket küld Strasbourgba.
A magyar értelmiségi könnyen válik világpolgárrá, a „szakember” pedig könnyen válik sehol meg nem gyökeresedő tömegemberré. De nem azért vagyunk európaiak, hogy ne legyünk magyarok. Az ember akkor érzi jól magát külföldön, ha nem kell kibújnia otthon viselt bőréből. Az Európai Unióba való belépésünknek az egyén számára az az értelme, hogy az életnek nemcsak máshol leélését teszi normálissá, hanem egyúttal az itthon leélését is. Csak akkor érezhetjük magunkat otthon Európában, ha itthon is jól érezzük magunkat. Ennek érdekében az európai jövőnek azt a változatát kell támogatnunk, amely a nemzetekhez kötött értékeket tiszteli és a nemzetek megmaradására épít. Emiatt is a néppártot kell erősítenünk.

A szerző fizikus,
a Professzorok Batthyány Körének tagja