Werber, Tóbiás és a holokauszt

Miért kell tönkretenni még a holokauszt-emléknapot is?
Miért kell mindent tönkretenni?
Geiger Nessy dédanyám zsidó volt. Normális országban azt mondhatnám, nekem ez így jó. Sorsáról nem tudok, még egy fényképét se láttam, de néha nagyon elbeszélgetnék vele. A másik ág tele van ormánsági falusi papokkal, de akad bácskai sváb, idevetődött cseh is a felmenők között. Normális országban azt mondhatnám, nekem ez is jó. Velük is elbeszélgetnék néha.
Csak sajnos mi nem élünk normális országban. Itt nem mondhatom, hogy nekem ez így jó, mert még egyes szociológusnők tudományosan bebizonyítanák, hogy igazából a „csak egy” dédszülőn van a hangsúly. Őrület. De nekem ettől függetlenül jó így. És nagyon fontos számomra a holokauszt-emléknap. Ha szét lehetne választani, akkor egynyolcadrészt egyfelől, hétnyolcadrészt másfelől, de hát ez a szétválasztás butaság lenne. Régebben mindig felolvastam A nagy utazásból a zsidó gyermekek halálát leíró részt a negyedikes gimnazistáknak. Aztán megszülettek saját gyermekeim, és a következő felolvasáskor majdnem elbőgtem magam – azóta nem olvasom föl.
Most egy rendezvényen, néhány nappal a holokauszt-emléknap előtt lazán lefasisztázták a Fideszt. És nem látom a reakciókat. Hol van Bächer Iván, akinek meglehetősen furcsa írásait olvastam néhány hónapja? Hol van Fellegi Ádám? Hol vannak a szuperérzékeny aláíró értelmiségiek? Nem veszik észre, hogy itt elsősorban az áldozatokat bántották meg? Ezek szerint ennyi volt a fasizmus? Hogy mondjuk nem oda épült a Nemzeti Színház, ahol mások elkezdték? Annyi a fasizmus, hogy egy kormány létrehoz egy hetilapot? Hogy „túl drága” házakat épít az árvízkárosultaknak? Hogy valaki alternatívát próbál állítani egy túlélt rendszer másod-harmadvonalának újbóli, minden mindegy alapú regnálásával szemben? Netán Hitlerről csak annyi szörnyűséget lehetne kínszenvedéssel kiagyalni, hogy szakadó esőben pofozza a valamelyik bányában ottfelejtett gyermekét? Tényleg ennyi?
Persze megszokhattuk volna már a fogalmak devalválását, azt, hogy politikai célokért bármit lehet, hogy könnyedén dobálózunk másoknak fájó minősítésekkel, hogy nem törődünk mások érzékenységével, hogy másokra kiáltjuk saját bűnünket.
Nem vagyok Fidesz-tag (bár még egy-két ilyen megjegyzés, és belépek), de ott voltam a Kossuth téren a két választási forduló között. Így aztán magamra is érthettem Eörsi István híressé vált „fasizmus mint lelki igény” kifejezését. Rosszul is esett, nem írnám le, hogy én meg miket gondoltam Eörsiről, szerencsére Takács Géza tanár úr a maga szelíd módján helyre tette a fals gondolatot.
Aztán kicsit megbékéltem Eörsivel. Végül is félig ráhibázott. Mert tényleg lelki igény vitt oda sok százezrünket. Hogy ez a fasizmus lett volna? Hát ebben tévedett az író úr. Talán egyszer rájön, hogy nem az ott levőket bántotta meg, hanem az igazi fasizmus igazi áldozatait. Mert elvakultságában könnyűvé tette őket.
Remélem, a Kossuth térinél sokkal szélesebb körben van meg a lelki igény arra, hogy a napi aljasságoktól elszakadva, igazi súlyukon mérve, igazi katarzissal emlékezzünk meg halottainkról, a mindenféle iszonyatokról.
Bár sose beszéltem vele, Geiger Nessy üzen nekem.

A szerző tanár