A jobboldal dilemmája

Már hosszú ideje tapasztalhatjuk, hogy egyes politikusok és elemzők a Magyarországra leselkedő veszélyek taglalása során kitüntetett helyen említik a kétpártrendszert. Ennek az ellenzői egyetlen dologban tévednek: amikor azt állítják, hogy a politikai erőviszonyok eltorzulásáért a Fidesz vezetőit terheli a felelősség. Nem a nagyobbik ellenzéki párt szövetségi politikája a legfőbb okozója a kétpártosodás és a proporz-rendszer esetleges magyarországi kialakulásának, hanem az az MSZP, amely már tizennégy éve monopolizálja a baloldali térfelet, megfojtva minden olyan kezdeményezést, amely ellentétben áll a hivatalos MSZP-vezérkar törekvéseivel.

Önpusztító viaskodás

1990-ben öt olyan párt került be az első szabadon választott Országgyűlésbe, amelyik rendszerváltó erőként határozta meg önmagát, a polgári társadalmat tűzve ki céljául. Az SZDSZ és a Fidesz liberális ideológiával lépett fel, az MDF integratív gyűjtőpártként szinte valamennyi jobboldali irányzatot felvonultatta, míg a kisgazdák és a kereszténydemokraták történelmi pártként a konzervativizmus alapjain álltak. Az MSZP akkor még a helyét keresgélte. Mint később kiderült, a konzervatív és liberális pártok közötti törésvonal messze nem fedte le a társadalom tényleges tagoltságát, így az MDF és az SZDSZ önpusztító viaskodása miatt nyílt meg a hatalom felé vezető út az addig karanténban gubbasztó szocialisták számára.
Az 1994-es választások torz, a többpárti demokráciát veszélybe sodró erőviszonyokat teremtettek, hiszen a szavazók alig egyharmadát maga mögött tudó MSZP – kihasználva a jobbközép pártok példátlan megosztottságát – abszolút parlamenti többséget szerzett, ráadásul a jobboldalt hisztérikusan gyűlölő chartás értelmiség asszisztálásával magához vonzotta az SZDSZ-t is. A kialakuló hetvenkét százalékos kormánytöbbség a népnyúzó Bokros-csomagot és a bűzös paktumpolitika egyik jelképévé váló Tocsik-ügyet termelte ki magából.
Érdekes, hogy a többpártrendszerként mostanában olyannyira aggódó baloldali véleménylovagok a kilencvenes évek közepén természetesnek tartották az MSZP– SZDSZ sajátos kétpártrendszerét, miközben kaján örömmel figyelték az MDF és a KDNP értelmetlen harakirijeit és Torgyán doktor hordóradikalizmusát. Rágondolni is rossz, hogyan alakulnak az 1998-as választások, ha odáig jut az ország, hogy Horn Gyula és Torgyán József miniszterelnöksége között kell választani. Nagyjából olyan dilemmát jelentett volna, mint a legutóbbi szlovák elnökválasztás, ahol Ivan Gasparovic és Vladimír Meciar közül kellett eldönteni, hogy kinek az államfősége járatja le kevésbé az országot.
Az MSZP lakájává züllő SZDSZ-t tömegesen elhagyó szabadelvű választók éppúgy a Fideszben látták a jobbközép egyetlen lehetséges gyűjtőpártját, mint az MDF és a KDNP pártszakadásai után kiábránduló antallista tábor. Orbán Viktornak és a Fidesz többi vezetőjének köszönhető, hogy 1998 tavaszára összeállt egy ütőképes jobbközép váltópárt, amelyik egy ügyesen megkonstruált, a közös jelöltekre épülő szisztémával megmentette az összeomlástól a szürkeségbe fulladó MDF-et. Arról már nem a Fidesz tehet, hogy Szabó Iván, Giczy György és G. Nagyné Maczó Ágnes törpe pártjai egytől egyig elvéreztek az urnák előtt, viszont egyértelműen az ő érdemük, hogy a gyors ütemben erősödő Torgyán–Csurka típusú radikalizmusok nem vették át a jobboldal vezető pozícióját.
A 2002-es választásokon nyolc politikai erő állított országos listát. Ezek között három baloldali szervezet volt: a gigászi MSZP, az örök vesztes Munkáspárt és a szocialisták monopóliumát megtörni kívánó Új Baloldal. A liberalizmust csupán a törpe párttá zsugorodó SZDSZ képviselte, amelynek mozgásterét jelentősen leszűkítette a nemzeti oldallal való ellenséges viszonya. A jobboldalon négyen sorakoztak fel, a Fidesz–MDF közös lista, a MIÉP, az FKGP, valamint a meglehetősen heterogén Centrum párt, amelynek Kupa Mihály mellett a legtöbb országosan ismert vezetője olyan korábbi jobbközép politikus volt, aki hatalmasat bukott az 1998-as választásokon, vagy a későbbiekben szorult ki a Fideszből.

A választók szelektálnak

Semmi nem akadályozta a választópolgárokat abban, hogy egy nyolcpárti parlamentet hozzanak létre. A döntésük mégis az lett, hogy mindössze három lista léphette át a parlamenti küszöböt. Szembetűnő, hogy az MSZP-n kívül a többi baloldali párt jelentéktelen számú szavazatot kapott, míg a Fidesz melletti, meglehetősen eltérő profilú jobboldali szerveződések olyan sok szavazatot elszívtak – miközben egyikük sem jutott be a törvényhozásba –, hogy az végzetesen befolyásolta a végeredményt a polgári oldal szemszögéből. Az MSZP melletti baloldal 2,22 százalékot kapott, míg a Fidesz–MDF-en kívüli jobboldal 8,02 százalékot szerzett. Ha ez utóbbi szavazatszám egyetlen párté lett volna, akkor jobboldali győzelem születik.
Azóta sokféle tanulságot levontak az elemzők, mi több, az önállóságáért küzdő MDF a teljes politikai stratégiáját arra a feltevésre alapozta, hogy a békejobbos konzervativizmus mégiscsak sikerrel kecsegtethet. Odáig viszont senki nem jutott el, hogy az MSZP azért győzött, mert senkivel nem kellett osztozkodnia a több millió baloldali szavazaton, míg a jobboldal azért bukott el egy újabb parlamenti választást, mert megosztott volt, és nem tudott egységesen felsorakozni a szocialisták ellen. A baloldalon a mai napig nincs életképes zöldpárt, hiányzik egy cselekvőképes, EU-kompatibilis újbaloldali erő, és nincs baloldali agrárpárt sem. Az MSZMP és a KISZ Központi Bizottságaiból kikerülő Medgyessy–Kovács-team mindent magába olvasztott, és a libertariánus SZDSZ is változatlanul mellettük tartja a kicsiny liberális szavazótábort.

Dávid Ibolya és az orosz rulett

Miközben a jobboldal az önállósodó MDF-fel, a változatlanul küszöb közeli MIÉP-pel és a megannyi, egy százalék alatti támogatottságot felmutató szakadár szervezettel együtt ma is széttagolt, és hemzseg az életképtelen pártocskáktól, addig a baloldal masszívan egységes és összetartó. Nem az MDF önálló indulásával van tehát probléma, hanem azzal, hogy a sok szempontból egyébként támogatható és logikus fellépésük a legjobb ütemben halad abba az irányba, hogy hosszabb távon is megmérgezze a Fidesszel való kapcsolatokat. A bizonyíték nélküli, helyenként a bulvársajtó szintjére leszállított gyanúsítgatások éppen azokat az ellentéteket provokálták ki, amelyekre a kormányzati kudarcokban meg alkotmánybírósági pofonokban fuldokló MSZP már olyan régóta várt.
A Fidesz és az MDF elhidegüléséért bizonyos szinten mindkét felet terheli némi felelősség, de több elszámolnivalója annak lesz, aki nem lesz képes produkálni június 13-án a kívánt eredményt. Ha úgy születik meg a jobboldali győzelem, hogy az MDF is átlépi az ötszázalékos küszöböt, akkor nincs probléma, a „félreértések” tisztázására pedig bőven lesz idő 2006-ig. Ha viszont az MDF mégsem szerezne mandátumot, és ez végzetesen befolyásolná a két térfél közötti mandátumelosztást a baloldal javára, akkor valószínűleg nem Orbán Viktornak kell majd magyarázkodnia egy váratlan kudarc miatt a dühös jobbközép szavazók előtt.
Dávid Ibolya olyan orosz rulettbe kezdett, amelynek a végkimenetele kiszámíthatatlan. A fokozatosan széttagolódó jobboldal képes lehet a csodára, a győzelemre június 13-án, de a fölhalmozódó sérelmek így is megnehezítik majd a további együttműködést. Közben pedig hallgatnunk kell továbbra is a kormánypártok holdudvarából érkező károgásokat Orbán Viktor kétpártrendszerre vágyakozó „falánkságáról”, holott ennek a veszélyét nem a megszámlálhatatlan és többségében életképtelen jobboldali törpe párt perifériára szorítása erősíti fel, hanem az MSZP szűnni nem akaró baloldali hegemóniája. A Fidesz ugyanis nem azt akarja, hogy ne legyen rajta kívül más párt a jobboldalon. A cél az, hogy olyan párt ne legyen, amelyik a szövetségeseit hátba támadva úgy politizál, hogy közben nem lesz képes a mandátumszerzésre. Ezért kell tehát június 13-án mindenkinek úgy szavaznia, hogy a voksa hozzájáruljon egy olyan végeredményhez, amely végre megrepeszti az MSZP– SZDSZ-koalíció monolit tömbjét.