A valóság felszámolásának kísérlete

Két esztendő telt el a 2002-es választások óta, és ha nem jön közbe semmi rendkívüli, akkor ugyanennyi van még hátra addig, amíg a következő Országgyűlés összetételéről dönthetünk. Az idei helyzet azonban alapvetően eltér a korábbi parlamenti ciklusok félidejétől, ugyanis rövidesen újra az urnákhoz szólítják a választókat, hogy döntsenek az Európai Parlamentbe küldendő 24 képviselőről – azaz lehetőségünk van véleményt mondani a kormány eddigi tevékenységéről. Jogi következménye természetesen nem lesz az eredménynek – bármi is légyen az –, de az élet számtalan területére így is hatni fog.
A 2002-es választásokról sok értékes megállapítás született röviddel az eredmények napvilágra kerülése után, de ez esetben is érvényes az igazság, mely szerint egy adott eseménytől való időbeni távolodásunk nagyobb rálátást biztosít. Kiheverjük az érzelmi traumát, és az azóta történtek fényében is jobban megértjük a múltat. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy 2002 jelentősége túlmutat a politika keretein – és Magyarország határain. A kampány és a voksolás beleilleszthető abba a szellemi folyamatba, amit elsőre talán furcsán a valóság felszámolásának nevezhetünk. 1998 és 2002 között alapvetően jó irányba haladtak országunk dolgai. Materiális síkon is, ami nem kevés választó döntését befolyásolja, hiszen a gazdaság növekedett, fontos beruházások valósultak meg vagy indultak el (infrastruktúra, idegenforgalom stb.), és fontos rétegek jutottak többletjövedelemhez. A polgári jelzőt tudatosan vállaló kormány a minimálbér jelentős emelésével és azzal, hogy a kisnyugdíjasok járandóságát jobban emelte, mint a tehetősebbekét, éppen a legszegényebbek sorsán igyekezett javítani és a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenteni. Roppant tanulságos, hogy mindkét lépés jelentős irigységet váltott ki, az állandóan a szegényekre hivatkozó baloldal pedig mindkettő ellen felemelte szavát. Ez utóbbi természetesen nem akadályozta meg őket abban, hogy 2002-ben jóléti rendszerváltást ígérjenek. A felsorolás korántsem lehet teljes, de nem szabad kifelejtenünk az otthonteremtés ügyében tett lépéseket és az árvízi újjáépítést sem.
Szellemiek terén az ország nagyobb méltósággal ünnepelte meg 2000-ben az államalapítás ezredik évfordulóját, mint 1996-ban a honfoglalásét. Történt pár apró kezdeményezés, hogy az évtizedekre visszanyúló, lényegében totális baloldali hegemónia helyett megnyilvánulhasson az eszmeáramlatok sokszínűsége. Korántsem állítom, hogy okunk lett volna a megelégedettségre, a hangsúly a helyes irányba történt elmozduláson van. Nem tagadható, hogy történtek hibák, akadtak kifogásolható döntések, szavak, stíluselemek, ám ezek egy részét olyan objektív körülmények okozták, mint például a kisgazdákkal kötött kényszerű koalíció.
Két éve is látható volt, azóta pedig még nyilvánvalóbb lett, hogy a polgárok jelentős többsége jobban járt volna – és itt nem csak pénzről van szó –, ha a Fidesz hatalomban marad. A váltást elsősorban bizonyos társadalmi csoportok kívánták. Elsősorban meg kell említenünk a szocialista párt vezető kádereit. Két, egymást követően elvesztett választás feltehetőleg komolyabb személyi változásokat váltott volna ki a párton belül. Figyelembe kell vennünk, hogy vezetőik egy része (Kovács László, Horn Gyula stb.) életkori okok miatt is ekkor látott utolsó esélyt a hatalomba való visszatérésre. Ez igaz a pártonkívüli Medgyessy Péterre is. A racionális okok mellett soha nem szabad megfeledkeznünk a teljes szocialista pártot 1998-ban ért frusztrációról sem. Az MSZP évtizedek óta mintegy jogos tulajdonának tekinti az országot. Az 1989-es változásokat még elfogadták egyfajta kényszerszünetként, 1994-ben pedig úgy vélték, hogy hatalomba történő visszatérésükkel helyreállt az élet normális rendje, ami ismét évtizedekig fennmarad. Aztán jött az ellenzék váratlan győzelme 1998-ban, amely mind a mai napig (és ki tudja, meddig) tartó Orbán-fóbiát és engesztelhetetlen gyűlöletet váltott ki.
Fontos megemlítenünk, hogy az üzleti körök zöme is Medgyessyék visszatértét óhajtotta. Az egymással szorosan összefonódó külföldi és baloldali (pártállami gyökerű) nagytőkés csoportok üzenetét jól mutatja, hogy a Fidesz 1998-as győzelmekor azonnal zuhant a tőzsdeindex, napjainkban viszont szárnyal. Sokan írtak róla, hogy Medgyessy Péter is elsősorban az őt támogató pénzügyi érdekeknek köszönheti miniszterelnök-jelöltségét. (Emlékezzünk a három tenor hasonlatra.) A Fidesz azon törekvése, hogy hozzájárul a nemzeti középosztály megerősödéséhez, komoly érdekeket sértett.
Alapvetőnek bizonyult a kulturális pozíciók (média stb.) szinte háborítatlan monopóliumát birtokló baloldali értelmiségi elit állásfoglalása és tevékenysége is. Ők az értelmiségi létet lényegében a felvilágosodás óta tulajdonképpen egyfajta szüntelen kultúrharcként élik meg, ahol mindig akad megsemmisítendő vagy legalábbis elhallgatandó ellenség. Eszményük nem a sokszínűség, hanem egy olyan világ, ahol ők diktálnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az érzelmi alapú zsigeri gyűlölet mellett egy baloldali kormány hatalomba segítése később anyagilag is jövedelmező lehet (kitüntetések, ösztöndíjak, zsíros állások, milliós kormányzati megrendelések). Mi a teendő tehát akkor, ha nagyon szeretnénk hatalomra kerülni (érdekünk is fűződik hozzá), a lakosság nagyobbik része viszont úgy látja, hogy a Fidesz-kormány hatalomban tartása jobban érdekében áll? A megoldás: nem a valóságról kell beszélni, hanem nyújtani kell az embereknek egy másik valóságot, és kitartó sulykolással el kell érni, hogy döntésüket ennek alapján hozzák meg. Át kell tematizálni a közéletet. Nem a családi adókedvezményekről kell beszélni, hanem arról, hogy Orbán Viktor veri-e a feleségét; nem a Mária Valéria híd újjáépítéséről, hanem Kövér köteles ügyéről, arról, hogy a Fidesz elveszi a szabad szombatot, megúsztatja a Szent Koronát, meglopja a nyugdíjasokat és még sorolhatnánk.
Nemcsak arról van szó tehát, hogy rágalmaztak, hanem arról is, hogy sikerült a közbeszédet a valóban fontos témákról (népességfogyás, uniós felkészülés, beruházásélénkítő Széchenyi-terv stb.) átterelni szimbolikus síkra. Aztán csatlakozott ehhez a klasszikus recept: az etnikai alapú gyűlöletkeltés (a 23 millió román munkavállaló ideözönlése, Orbán lecigányozása stb.), valamint Kende Péter a választási kampány kellős közepére időzített, hatalmas mennyiségben terített botrány- és hazugságkönyve. (Kende később megjelent az MSZP soron következő kongresszusán, ahol lelkesen fogadták.)
Az azóta lezajlott néhány időszaki választás egyértelművé teszi, hogy 2002 nem kivétel, hanem nagyon is tudatos koncepcióba illeszkedik: a baloldal immár sorozatban és sikeresen alkalmazza az ott felhasznált módszereket. A napvilágra került információkból kitűnik, hogy az MSZP most is ezt a taktikát szándékszik követni. Miről kellene szólnia a mostani kampánynak? Szóba jöhetnek az EU-csatlakozás hatásai (mezőgazdaság stb.) vagy az, hogy az eddigi kormányok mennyire készítették fel az országot az új viszonyokra, illetve mit mulasztottak. Ha a mostani voksolást a jelenlegi kormány iránti bizalom mérésének is tekintjük, akkor számtalan valós témát meg lehetne még vitatni, az áremeléseket, a brókerbotrányt vagy fontos beruházások elmaradását. A baloldal ezek helyett ismét egy alternatív valóságot húz elő.
Az abortusz valóban meghatározó problémája a magyar nemzetnek, de ennek ellenére sem valós eleme a jelenlegi közbeszédnek. Az ok roppant egyszerű: társadalmunk zöme (a kádári évtizedek folyományaként, valamint a nyugati tendenciák begyűrűzésével) teljesen elégedett a jelenlegi liberális, éppen az Orbán-kormány alatt életbe lépett szabályozással. Politikusaink mindkét oldalon nagyon is tisztában vannak ezzel, ezért a törvény módosítása senkinek a programjában nem szerepel. Az egyházak és az állam viszonya a művi vetélésnél még inkább mesterséges, kreált álprobléma. Az emberek többségének mindennapjait nem érinti. Honfitársaink zöme vallásilag közömbös; a hitéletet immár nem sújtják korlátozások, de az egyes felekezetek a társadalomra meglehetősen csekély befolyással bírnak.
Az előttünk álló európai parlamenti választás remélhetőleg választ fog adni néhány kérdésünkre – de újabbakat is fel fog vetni. Ha megvalósul a közvélemény-kutatások által jó ideje jelzett trend, és a Fidesz nagy győzelmet arat, akkor az azt is jelenti, hogy valamelyest épek még a magyar társadalom önvédelmi reflexei. Néha hallgatunk a józan eszünkre, és – még – nem sikerült teljes egészében felszámolni a valóságot.

A szerző a történettudomány doktora