A végkiárusítás utolsó felvonása

Az állami és önkormányzati vagyon elkótyavetyélését szorgalmazók mindig arra hivatkoznak, hogy az állam vagy az önkormányzat rossz tulajdonos és rossz gazda. Ezért a hatékony működés érdekében magánkézbe kell adni lehetőleg minden közvagyont. Ez nagyrészt már megtörtént, de hátravan még az utolsó menet, néhány állami gazdaság, a kórházak és az aranytojást tojó tyúk, a Szerencsejáték Rt. eladása. Szerencsejáték a privatizáció után is lesz, csakhogy most már nem az államot, hanem valamely bennfentest fogja gazdagítani. A hatékonyságra, a jó vagy rossz gazdára való hivatkozás porhintés, hazugság. A magántulajdonos is lehet lusta, tékozló rossz gazda, s ez fordítva is megáll, vagyis az állam és az önkormányzat is lehet körültekintő jó gazda. Álljon itt erre néhány példa a fővárosi közművek történetéből.
A XIX. század utolsó harmadában a főváros hatalmas fejlődésnek indult, s a század végére lakosainak száma elérte az egymilliót. A kialakuló nagyvárosi lét- és életforma különösen kedvezett a fővárosi közművek létrejöttének, megépítésének, de azok a további fejlődés elengedhetetlen kellékei is voltak. E városi közművek a befektető magánvállalkozók részére a vezetékek lefektetésének ütemével egyidejűleg fokozódó létszámú előfizetőt, vevőkört, lényegében monopolhelyzetet biztosítottak, ezáltal előre kiszámítható extraprofitot eredményeztek. Így jött létre a városi közfeladatok ellátására magáncégként a villamos és helyi érdekű vasút, a víz- és csatornázási művek, a város zöld felületeit és parkjait rendben tartó magánkertészetek és 1856-ban a Gázgyár és Gázművek. Ebből is kettő volt, egy Óbudán és egy Pesten. E magáncégek versenytárs hiányában a biztos városi megrendelések és lakossági szolgáltatások igénybevétele folytán könnyen visszaélhettek monopolhelyzetükkel, és azt meg is tették az árak – tetszés szerinti, de a tűrési küszöböt még el nem érő – növelésével, de más módon is. Bizonyos idő után akadályaivá váltak a további fejlődésnek, például amikor a gázművek vezetése mindent megmozgatott a városi villamos művek terjeszkedése ellen, ugyanis nagyrészt gázvilágítás volt a lakásokban és a közterülteken is. A főváros az ellentmondásokat és az egyre inkább kiszolgáltatott helyzetet maga és lakosai érdekében csak egy módon tudta feloldani: a közművek megvásárlásával. Hosszú folyamat volt, míg a főváros elvégezte ezt az úgynevezett közösségesítést.
A XX. század első harmadára a főváros százszázalékos vagy többségi tulajdonosává vált az összes közműnek: a víz-, gáz-, villany-, csatorna-, közlekedés-, kertészeti és temetkezési vállalkozásokon át a fővárosi kórházakig és az élelmiszer-üzlethálózatig, ahol a lakossági közellátás érdekében az árakat is megfelelő szinten tudta tartani. A kiszolgáltatottság és a monopolhelyzettel való visszaélés leküzdésén túlmenően ugyanakkor a főváros vált haszonélvezőjévé mindannak az extraprofitnak, amely ezekben a közművekben termelődött és vált szilárd alapjává a város gazdálkodásának a legnehezebb időben, így a gazdasági válság idején is. Ez a mondhatni áldásos helyzet 1950-ig tartott, amikor is a közműveket államosították, de azok tanácsi kezelésben maradtak, majd 1990-ben az önkormányzatok tulajdonába kerültek.
Az önkormányzati törvény szerint a helyi önkormányzat saját tulajdonnal rendelkezik, amely az önkormányzati célok megvalósítását szolgálja. Így a fővárosi önkormányzat tulajdona lett a gázművek, a víz- és csatornázási művek, a távfűtő művek, a BKV, a kertészeti vállalat, a temetkezési vállalat. Ezeket a közüzemeket a főváros első ütemben egyszemélyes részvénytársasággá alakította, s 1995-ig maga maradt e részvénytársaságok 100 százalékos tulajdonosa, vagyis a privatizáció voltaképpen már ekkor megtörtént, mert a közművek részvénytársaságba bevitt vagyona kikerült az önkormányzat törzsvagyonából. Ez már akkor is durván törvénysértő volt, mert a jogszabály, s az Állami Számvevőszék véleménye szerint is a közművek vagyonát nem lehet jogszerűen apportálni, mert akkor kikerülnek a törzsvagyonból. Önmagában a részvénytársaságba való vagyonbevitel nem feltétlenül veszélyeztetné a közfeladatok ellátását, de az ellenőrzés, rendelkezési jog kikerül az önkormányzatok hatásköréből, vagy legalábbis áttételessé válik. Ám továbbra is az önkormányzat felelős a közfeladatok ellátásáért. Sőt, a számviteli törvény szerint felelős magáért a vagyonért is.
A valódi tulajdonos maga a választópolgár. De mivel a vagyonnal mégis a választott testület rendelkezik, e jogával gátlástalanul vissza is élhet. Ezt történt a fővárosnál, amikor nem elégedtek meg a közüzemek részvénytársaságba való bevitelével, hanem a második ütemben a részvények egy részét, mégpedig meghatározó részét el is adták idegen befektetőknek, köztük egy külföldi önkormányzati vállalatnak, ami önmagában véve is cáfolja, hogy az önkormányzat ne lehetne jó tulajdonos. (A külföldi lehet, csak a fővárosi nem?)
A főváros tehát már elkótyavetyélte azokat a közműveket, amelyeket az elődök a XIX. század vége óta szorgalmasan megszereztek. S mi lett az eredmény? Díjemelés, díjemelés, díjemelés. A meghirdetett elsődleges célból, a hatékonyságból, a szolgáltatás színvonalának emeléséből nem lett semmi. A vízszolgáltatás nem lett jobb, a csatornahálózat nem bővült, a gázszolgáltatás kifejezetten rosszabb lett, a fejlesztés érdekében nem történt semmi, gázrobbanások következtek be. Nagy hidegben kellett elzárni házak és lakások gázvezetékeit, hogy elkerüljék ezzel a műszaki okok miatti katasztrófákat. A hatékonyság egyetlen területen vált észlelhetővé, nevezetesen, hogy a külföldi tulajdonosok hatalmas profitra tesznek szert kormányzati segítséggel, az indokolatlanul felduzzasztott közüzemi díjakból az állampolgárok kárára.
A privatizáció utolsó fejezete most következik, hamis ígéretekkel, hazug érvekkel.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)