Adósságspirálban sodródik az ország

Mikor még a demokráciáról csak álmodoztunk, úgy képzeltük, ha lesznek pártjaink, majd azon fognak vetélkedni, melyik tud jobb választ kínálni az ország előtt álló problémák megoldására, melyik képes biztatóbb utat mutatni a jövőbe, melyik rendelkezik hitelesebb személyiségekkel és tudja méltóbban képviselni választópolgárait. Azt reméltük, a jók közül majd a legjobbak kapnak felhatalmazást, hogy országunkat a nehéz időkben is biztos kézzel kormányozzák.
Mára álmainkból nem sok maradt. Inkább mintha csatatéren lennénk, ahol a hatalomért kíméletlen harc folyik. Nemes ellenfelek vetélkedése helyett ellenségek csapnak össze a politika forgószínpadán. Azt sugallják, sőt harsogják nekünk, hogy az egyik oldalon vannak az igazak, a bölcsek, a tisztességesek, míg a másikon a csalók, a hazugok. Miért alakult ki ez az éles szembenállás, a kölcsönös tisztelet helyett miért egymás kölcsönös lejáratása járja? A hangos felszín miért nem engedi meghallani, hogy mindkét oldalon ott a csendes többség: a tisztességes, keményen dolgozó és nehéz sorsú magyar emberek.
Ma úgy érezzük magunkat, mint akiket egy hintára ültettek fel. A hinta először jobbra tért ki, majd balra lendült, aztán újra jobbra és újra balra. Talán legközelebb ismét jobb felé lendülünk ki. Nem az a baj, ha a hinta négyévente irányt vált, hanem hogy nincs a rövid távú pártérdekeken túlmutató nemzeti stratégia. A nemzeti stratégia kialakítását lehetetlenné teszi a politikai légkör mesterséges hisztérikussá tétele, amikor a szemben álló felek gyűlölt ellenségek. Az egymást követő kormányzatok nem korrigálni, javítani akarják a korábbi irányvonalat, hanem szembefordulnak vele és lerombolják, amit elődjük elkezdett vagy létrehozott. Az eredmény, hogy az ellentmondó kormánymozdulatok miatt sodródunk, sodródunk. Épp, amikor az ország történelmi válaszúthoz érkezett, nem tudjuk az irányt tartani, épp, amikor könnyen zátonyra futtathatják az ország hajóját a veszélyes áramlatok.
Pedig nagyon súlyos, nagyon fontos feladatok várnak megoldásra. Ehhez nem valamilyen nemzeti összeborulásra, valamilyen idealizált nemzeti egység vagy szövetség létrehozására lenne szükség, hanem a pártok önmérsékletére, annak felismerésére, hogy mikor és hol kell befejezni a pártérdekekért folytatott harcot, mikor és hol kell öszszefogni a valódi nemzeti célokért.
Forrnak az indulatok a kérdés körül, hogy ki a hibás a nemzeti adósságért, ki pazarolta vagy lopta el a felvett kölcsönöket, kinek a mulasztása okozta, hogy az adósság ijesztő mértékben emelkedik. Nem vitatva, hogy a hitelek felhasználásánál jócskán szerepet játszott a pazarlás és a korrupció, ne felejtsük el, hogy az így vagy úgy felhasznált minden egyes forintnak már sokszorosát fizettük vissza, és mégis, az ebből fakadó adósság már vagy 100 forintra rúg. A mi vétkünk vagy hibánk az első egy forint elfogadása volt, de a további 99 forintot már az a globalizációs elszívómechanizmus vitte el, amelyik harapófogóba szorítja a gyengébb, sebezhetőbb gazdaságokat. A kamatos kamatok szorításából szinte nincs menekvés, legalábbis a defenzív, megszorításokra épülő gazdaságpolitika által biztosan nincs. Tragikus példa erre a néhai Ceausescu-féle Románia, ahol kegyetlen megszorításokkal, a román nemzet sanyargatásával elérték, hogy az adósságot az utolsó dollárig visszafizessék, és a végeredmény: ma Európában Romániában a legnagyobb szegénység, mára Románia Európa legelmaradottabb gazdasága lett.
A fejlett országok rengeteg gazdasági erőforrást szívnak el a világ szegényebb régióiból a torz cserearányok révén. Azt tanítják, hogy a nemzetközi kereskedelemben a piac határozza meg az áruk értékét, a kereslet és kínálat alakulása szerint. Csak hát az exportot nem a közgazdaságban emlegetett komparatív előnyök vezérlik, hanem az adósságtörlesztési kényszer. Az eladósodott országok nemcsak azokat a termékeket exportálják, melyeket a helyi körülmények, tradíciók folytán kevesebb ráfordítással tudnak előállítani, hanem mindent, amit a hitelező gazdaságok csillapíthatatlan mohósága megkíván. A fejletlen országok termékszerkezete hasonló: túlnyomórészt a sok energiát és nyersanyagot igénylő, alacsony szinten vagy közepesen feldolgozott, többé-kevésbé elavult technológiával készült termékekkel jelennek meg a világpiacon. A következmény túlkínálat, és a piac a túlkínálatot keményen bünteti, elég a termékből egy kis fölösleg, és máris az ár töredékére zuhan. Így jön létre az ördögi kör: minél jobban erőltetik az adós országok az exportot, annál kevesebb ellenértéket kapnak érte cserébe. Ez tükröződik a nemzetek jövedelmét (GDP) összehasonlító statisztikákban is. A GDP-t kétféle módon szokás számítani. Az egyikben a megtermelt értéket, szolgáltatásokat először a nemzeti valutában összegzik, majd ezt a külkereskedelmi valutaszorzókkal USA-dollárba konvertálják. A másik a vásárlóerő-paritás módszere, amikor azt vizsgálják, ha valaki a saját országában élvezett fogyasztást és szolgáltatásokat az USA-ban venné igénybe, az ott mennyibe kerülne neki. Ha egy ország szegény, az nem- csak abban tükröződik, hogy a GDP alacsony, hanem abban is, hogy a kétféle módon számított GDP nagymértékben különbözik egymástól. A legszegényebb afrikai államokban az eltérés akár tízszeres is lehet, Magyarország esetében ez az arány kettő körül van, és mivel a magyar gazdaság nyitott, azaz a nemzeti jövedelem magas hányada kerül be a külkereskedelembe, így igen nagy az ebből származó veszteség, hiszen minden exportált termékért csak feleakkora tényleges értéket kapunk. A sokat szidott erős forint csupán egy kis korrekció volt a torz arányok helyrebillentésére, mégis heves ellenállást váltott ki az exportőrök között, akik féltették a busás extraprofitot. Az adósságválságból való kitörés útja ezért nem az export ösztönzése a forint gyöngítése árán, hanem ellenkezőleg: az export szerkezetének átalakítása a komparatív előnyök érvényesítése érdekében, ami automatikusan hozná magával a forint felértékelődését, a hazai munka értékének növekedését, a jövedelmek emelkedését, és az erősödő gazdaság képes lenne az adósság mértékének visszaszorítására is.
Az eddigi egyetlen jelentős kitörési kísérlet a Széchenyi-terv volt, még akkor is, ha bátortalanabb volt a kelleténél, és nem sikerült teljesen elzárni a korrupció csapjait. A baloldali kormány reflexszerűen, elődje iránti bizalmatlanságtól vezérelve gyakorlatilag leállította a programot ahelyett, hogy tovább erősítette volna, kiküszöbölve hiányosságait. Az Európai Unióba való belépés miatt még fontosabb lenne a nemzeti stratégia kidolgozása. Az éles piaci verseny a tőkeszegény hazai vállalkozások közül sokat fog tönkretenni, míg az életerős vállalkozásoknak óriási teret nyithat a kitágult piac. A defenzív gazdaságpolitika viszont épp akkor és onnan vonja el a forrásokat, amikor és ahol a legnagyobb szükség lenne rá. A mezőgazdaság válságról válságra bukdácsol, pedig itt valóban minden adottsággal rendelkezünk, hogy kihasználjuk a komparatív előnyöket, különösen a biotermékek piacán lennének hatalmas lehetőségeink. Másik kitörési pont lehetne a hagyományos magyar innovációs talentum, a képzett és találékony magyar műszaki értelmiség alkotóereje. A megszorítások épp ezt a területet sorvasztják legjobban, az alapfoktól a felsőfokig romlik az oktatás színvonala, az pedig példátlan, ami a kutatásfinanszírozás területén folyik: az alapkutatás pályázati támogatását reálértéken 35 százalékkal csökkentik, hogy a fizetési mérleg szempontjából jelentéktelen javulást érjenek el. Nemcsak a gazdaság területén hiányzik a nemzeti érdekek távlatos képviselete, hanem másutt is. Nagyhatalmi elvárások buzgó teljesítése érdekében valósítjuk meg sok milliárdért a vadászgépek légi utántöltését, miközben a közkatonák ellátása és felszereltsége siralmas. Szintén aligha szolgál magyar érdeket a kockázatos és drága iraki misszió, s a sor még hosszan folytatható.
A stratégiai nemzeti célok megvalósítása nem igazodhat választási ciklusokhoz. A Kádár-korszakban indult húzd meg, ereszd meg gazdasági ciklusok most is folytatódnak, csak nem pártkongresszusokhoz igazodnak, hanem választási periódusokhoz. Eddig minden egyes ciklus az adósságspirál újabb fordulóját indította útnak, mert a húzd meg időszak csekély egyensúlyjavulásait mindig a kibontakozást segítő erőforrások elvonásával érte el, és így a lazítás időszakában a külkereskedelmi hiány még jobban megugrott.
Ma már rendszerváltáson átnyúló tapasztalat, hogy a politikai és gazdasági elit nem képes megbirkózni az adósságválság problémájával. Korábban a fő ok a szűkös politikai és gazdasági játéktér lehetett, ma inkább az egymást kioltó, ellentétes irányú politikai célok, érdekek okozzák a bajt. Ha nem csak álmodozni akarunk nemzeti felemelkedésről és demokráciáról, akkor szólaljon meg végre a csendes többség jobb- és baloldalon egyaránt, fejtsék ki véleményüket a civil szervezetek minden fórumon, minden csatornán! Jövőépítő, nemzeti stratégián fáradozó politikusaink csak akkor lesznek, ha a pártok érzik a civil társadalom éber figyelmét, ha tudják, hogy nem maradhatnak rejtve a titkos egyezségek, a titkos paktumok. Szólaljunk meg, ne legyünk többé néma cinkosok. A jövőnk a tét.

A szerző egyetemi tanár (BMGE)