Az ellentétes vélemény joga

Május elsejével Magyarország visszavonhatatlanul tagjává vált az Európai Uniónak. A tavaly áprilisban megrendezett népszavazás csupán végleges pecsétet nyomott arra a folyamatra, amelyik a rendszerváltozás után kezdődött el. Ennek az volt a célja, hogy az 1945 után zsákutcába kényszerített Magyarországot visszajuttassa azon fejlődési pályára, amely mindig is a saját maga által választott út volt. Felesleges volt drága pénzeket költeni az EU népszerűsítésére, hiszen az ország polgárainak többsége a szíve mélyén már akkor is a közösségi tagságra vágyakozott, amikor a manapság teli szájjal európázók még javában az Internacionálét harsogták a sarló-kalapácsos paravánok árnyékában sorakozva.
Hazugság minden olyan szólam, amely még ma is az elődök aljasságaira emlékezteti az embereket. Különösen nincs hitele a „bűnös nemzet” típusú vádaskodásoknak az olyan politikusok szájából, akiknek az egész pályafutása egy szélkakast idéz fel. Akik pazar úszómedencés villáik légkondicionált halljában hűsölve próbálják elhitetni, hogy ők mennyire érzékenyek a szociálisan elnyomorodottak problémái iránt. Akik számára a nyugdíjasok – a XX. század kínkorszakának szenvedő tanúi – csupán a lakosság nevű materialista képződmény azon részét jelentik, amelynek igényei tíz-egynéhány ezer forintos könyöradományokkal is kielégíthetők, természetesen választási kampányok idején.
Magyarország másodrendű tagként lép be az Európai Unióba. Sem a munkavállalási lehetőségek, sem a közösségi támogatások terén nem kapja meg azokat a jogokat, amelyeket az eddigi tagok élveznek. Magyarország polgárai nincsenek megfelelően felkészítve a közösségi tagságra. Az elmúlt évek pazarló költségvetési politikája az államháztartás alkalmazkodóképességét és mozgásterét is vészesen lecsökkentette. Eddig stabilan működő gazdasági ágazatok egész sora mehet tönkre, biztos alapokon álló egzisztenciák tömegei rendülhetnek meg. A legkritikusabb helyzetbe a mezőgazdasági vállalkozók kerültek, akiknek tiltakozása a mai napig süket fülekre talál az álproblémákat kreáló kormányzati establishmentben.
Nem véletlen, hogy a 2003. áprilisi népszavazáson csak a választók 45,62 százaléka jelent meg, és az sem kétséges, hogy miért mondott nemet a csatlakozásra 592 690 ember. Az Európai Uniót elutasítók között sorakoznak azok a polgárok, akik elvi okokból ellenezték a nemzeti szuverenitás részleges feladását, és azok is, akik úgy gondolták, hogy a Medgyessy Péter vezette kormánykoalíció tevékenysége nem ad megfelelő garanciákat arra, hogy a csatlakozás egy biztonságos landolás formájában következzen be.
A többség igent mondott, a kisebbség pedig világos és egyértelmű nemet. Sokféle kutatás tárgya lehet, hogy milyen a politikai hovatartozása a csatlakozás ellenzőinek. Feltehetőleg nem az MSZP–SZDSZ-kormány törzsszavazóiról van szó. Talán ezért is van napról napra verbális megaláztatásoknak kitéve ez az 592 690 ember. Amióta lezajlott a népszavazás, szinte minden héten napvilágot látnak olyasféle kormánykörökből származó nyilatkozatok, amelyek igyekeznek újra és újra negatív színben feltüntetni az Európai Unió ellenzőit.
A nemmel szavazó állampolgárok, akik vélhetőleg törvénytisztelő és becsületesen adózó emberek, semmi mást nem tettek 2003 tavaszán, mint egy Európában évszázadok óta szentnek és sérthetetlennek számító értéket, a véleménynyilvánítás jogát gyakorolták. A barnára, feketére meg vörösre festett diktatúrákban ez a jog nem létezhetett.
Magyarországnak sajnálatos módon bőven kijutott ezekből a színekből. A felvilágosult és polgári Európában viszont éppen az teremtette meg a demokrácia alapjait, hogy az eltérő vélemények képviselőit tolerálták a többség tagjai, és tiszteletben tartották az álláspontjukat. Nem bélyegezték meg őket a média nyilvánossága előtt, és természetesnek vette mindenki, hogy bármely politikusnak joga van az európai egység ügyében vele ellentétes nézeteket valló polgárokkal a párbeszédre.
Adenauer, Schuman és a többi konzervatív, illetve kereszténydemokrata államférfi egy olyan Európa-házat épített fel a második világháború sokkja után, ami azáltal vált tartóssá és szilárddá, hogy a tanulni, dolgozni vágyó polgárainak sikert és jólétet biztosított, belső meggyőződéssé alakítva azt, hogy az európai összefogásnál nincs jobb megoldás. Aki ennek ellenére nem értett egyet a közösség működésével, arra a többség úgy tekintett, mint olyan polgárra, aki az ellenszavazatával csupán a természet által adott jogait gyakorolta.
Európát a nemmel szavazók tették naggyá, mert a kontinens civilizáltabb felén mindenki bátran a hatalom ellen szavazhatott, nem kellett félnie még a szóbeli retorzióktól sem. A hamis összhangzat, a 99,99 százalékos igenek egy másik unióban, a szovjetben, illetve ennek a torzszülött birodalomnak a csatlós országaiban váltak kötelezővé. Itt jó esetben a biztonságával, rossz esetben az életével játszott az, aki a dísztribünökön sorakozókkal nem értett egyet. Ebben a világban vált szokássá, hogy nem léteznek a mindenkit, így a hatalom birtokosait is egyformán korlátozó etikai kódexek, hogy csak haladó baloldal és reakciós fasiszták létezhetnek, és ez volt az a szomorú világ, ahol rideg apparátusi precizitással katalogizálták, hogy ki milyen vallású: katolikus, református, avagy éppen zsidó. Ebben a barakkbirodalomban bűn volt templomba járni, viszont érdem volt a vörös csillag viselése.
Ezzel a korszakkal és gondolkodásmóddal Magyarország lakossága világosan és egyértelműen szakítani kívánt 1990-ben. Annak is véget akart vetni, hogy egy messianisztikus hittel átitatott, önjelölt élcsapat véleménymonopóliumot kialakítva magyarázza meg helyette a környező világ dolgait. Véglegesen szemétkosárba kerültek a kötelező április negyediki megemlékezések és a május elsejei kényszermenetek. A civil mozgalmak és polgári önszerveződések Magyarországát óhajtotta mindenki, ahol az államgépezet nem kétes hírű, külföldről importált propagandisták háborús gyakorlóterepe, hanem a klasszikus szabadelvű gondolkodás értelmében egy hasznos és nélkülözhetetlen partner az értékteremtő egyének számára. És persze azt várta mindenki, hogy élhet az önálló vélemény kinyilvánításának jogával, és ha a meggyőződése azt sugallja, akkor a többség akarata ellen szavaz.
2003. április 13-án a csaknem hatszázezer nemleges szavazat nem jelentett mást, mint a demokratikus intézményrendszer megerősítését. Ami viszont ezt kísérte az eredmények kihirdetése után, az már minden, csak nem európai jelenség. Tőlünk nyugatra nem szokás az olyan kórus, amelyik a sokadik egyértelmű válasz után is azt kiabálja: Orbán Viktor mondjon igent, Orbán Viktor hogyan szavazna? Az sem szokás, hogy kifinomult módszerekkel afféle XXI. századi kulákokká nyilvánítsák azokat, akiknek nem nyerte el az Európai Unió a szimpátiáját. Ha egy időutazást tennénk, mondjuk húsz évet visszaröpülve a múltba, aligha a Fidesz jelenlegi elnöke, egyben az Európai Néppárt alelnöke lenne az, akinek az akkori politikai nézeteit szégyellnie kellene az unió plénuma előtt. Neki felesleges naponta elismételgetni, mit jelent Európa, egyes neofitáknak viszont annál inkább szükségük van erre, hogy a hitelességük látszata megteremtődjön.
A jelenlegi kormánykoalíció pártjai helytelen úton járnak, különösen a nagyobbik fél. A szocialisták uniós elkötelezettségét mi sem bizonyítja ékesebben, mint az európai parlamenti lista, amelynek vezetői nem is kívánnak Strasbourgba menni a nemzeti érdekeket képviselni, és a mögöttük sorakozó neveknél is újra meg újra kétségek merülnek fel, hogy hol akarnak a nyártól politizálni. A jelenlegi koalíció pártjainak egy komoly, a hatalmi gőgjüket megrengető figyelmeztetésre van szükségük június 13-án. A csatlakozás hatszázezer ellenzője akkor teheti ezt meg, ha szövetségre lép az EU-t támogató, de a Medgyessy-kormány politikáját elítélő kétmilliós tömeggel. Ez a sok-sok ember pontosan hat hét múlva remélhetőleg feláldozza majd a vasárnapja egy röpke kis félóráját, hogy közösen megjelenjen az urnáknál, és a szavazatával jelezze a regnáló hatalomnak: ebben az országban mindenkinek joga van a kormánnyal ellentétes vélemény kinyilvánítására.