Rólunk mesél a belvárosi ház

Budapesten, valahol a belvárosban van egy ház. Egykor büszke palota, amelyet a XIX. század végén, a honfoglalás 1000. évfordulójának megünneplésére kialakult építési kedv, büszke öntudat hozott létre. Főhomlokzatát időtálló kőburkolattal látták el, belső kialakítása, a lépcsőház oszlopai, ívei méltóságot sugároztak. Az épület legfelső emeletén hatalmas, vendégfogadásra, bálok rendezésére is alkalmas termekben folyt a jómódúak közösségi élete.
A tulajdonosok lakrészeiben csodálatosan kialakított belső lépcsőház pihentette és gazdagította a nemes anyagokra és formákra érzékenyek szemét és gondolatait. A ház építői tudták, hogy egy városi épületet nemcsak megépíteni kell, hanem fenn is kell tartani. Az sem árt, ha a befektetett összeg egyszer visszatérül, megteremtve a továbblépés esélyeit. A ház alsó szintjein üzlethelyiségeket, bérlakásokat alakítottak ki. Volt a házban házmester, aki biztosította az ott lakók nyugalmát, kényelmét, a ház tisztaságát, a szükséges javításokat, aki nemcsak felügyelte az ott lakókat, hanem a ház valódi gazdája, a csapok, kapcsolók mestere is volt.
A mese első része a második világháborúig tartott. Budapest ostroma idején a ház megsérült. Egyik részén bombatalálat miatt a felső szint fagerendáit vasbetonra cserélték, kiegészítették a tetőszerkezetet, befedték a házat. A szükséges felújítás nagy része elmaradt. A báltermekből, a hatalmas és arányos belső terekből, a nagyobb bérlakásokból kitelepítették mindazokat, akiket még ott találtak, helyükre társbérletekbe, mesterségesen szétdarabolt lakásokba vidékről felhozott, egyszerű embereket telepítettek. A betelepülő, betelepített emberek fiatalok voltak, örültek, hogy födém van a fejük felett, örültek, hogy olyan helyen lakhatnak, ahol van munkalehetőség, ahol biztonságban érezhetik magukat. A házban a háborús sebek, az aránytalanná torzított terek között még sok helyen a hajdani gazdagság nyomai csalogatták az ott élők fantáziáját. Biztosan sokan érezték, hogy most bejutottak abba a jólétbe, amelyet korábban még házmesterként sem remélhettek maguknak.
A ház élte a budapesti bérházak szokásos életét. Egyre piszkosabb, egyre elhanyagoltabb lett. A hajdani szépséget egyre inkább elfedte a por és piszok. A külső kőburkolat a főutca felé azt sugallta, hogy minden rendben, de ha valaki betévedt az udvarba vagy rájött arra, hogy a hátsó, a mellékutcai front is a házhoz tartozik, látta, hogy semmi sincs rendben. A lakók megszokták, csak néhányan, különösen azok, akik a hatvanas években költöztek a házba, elégedetlenkedtek. Adtak ezt-azt a házfelügyelőnek – semmi mester, felügyelő (megfigyelő?) –, aki ezért előttük ki is takarította a lépcsőházat, nagy ünnepek előtt a liftet is.
A hajdani, belső lépcsőházzal épített úri lakosztály megtetszett egy állami vállalat vezetőjének, amely vállalat egyik üzlete a házban működött. Be is költöztek az igazgatói irodák a hatalmas belső terek által övezett, felújított termekbe. Az irodák területén korábban lakók csendben elvonultak, valószínűleg boldogan költöztek be pici, de saját lakótelepi lakásukba. Megmagyarázták nekik, hogy milyen szerencsések. Az ott maradók elől hatalmas tölgyfa ajtók zárták a felújított gazdag irodákat. Csönd és béke volt a házban. Kevés volt a vita, hiszen kevesen voltak köszönő viszonyban. Vastag falak mögé zárva folyt a családok visszafojtott élete. Egyszer tört ki kisebb háború, amikor egy cég – természetesen a lakók megkérdezése nélkül – úgy helyezte el fényreklámját a ház falán, hogy az több lakásba villogott be folyamatosan. A lakók összefogva elérték, hogy redőnyt kapjanak az ablakukra. Nagy szó volt ez akkor, pedig a hátsó fronton lakók, akiket nem érintett közvetlenül a probléma, természetesen nem foglalkoztak a kérdéssel. Ők nem érezték, hogy bármilyen közösségbe tartoznának. A felső szinten lévő lakások beáztak, a világháború utáni tervezetlen felújítás miatt alá kellett dúcolni a felső emeleti lakások egy részét. A mesterségesen levágott lakások egy részében nem volt fürdőszoba. Mindenki, aki a 80-as években Budapesten bérházban élt, pontosan tudná folytatni. Tudja, hogy még állagmegőrzés sem történt, vagy ha igen, az is szakszerűtlenül.
Eljöttek az 1990-es évek. Állapota miatt az önkormányzat szabadulni akart a háztól. Tervek, tényleges elképzelések nélkül. Kit érdekelt akkor, hogy a ház majdan a világörökség része lesz? Kit érdekelt, hogy hajdan volt palota? Kit érdekeltek a házban még fellelhető műemléki védettségű berendezési tárgyak? Volt, aki vinni akarta a lakást, a házrészt, hát vigye. A bent lakók észre sem vették, hogy ők, több mint negyvenen kisebbségi tulajdonosként ottmaradtak kiszolgáltatottan egy nagy, csak hatalmas összegből felújítható házban. Csak azt vették észre, hogy egyre többet kellett fizetniük. Csak azt vették észre, hogy a pinceajtóra lakat került, mert valaki raktárrá alakította az ő pincerészüket is. A felső szinten lakók észrevették, hogy a padlásteret is megvette valaki, akinek esze ágában sincs azt felújítani addig, ameddig olcsón meg nem szerezte a lakásukat. Igen, a ház többségi tulajdonosa lett valaki, akit az ott lakók nem is ismertek, de akinek jogi képviselője pontosan tudja, hogy így a jó a megbízóinak. A megbízónak, aki a hajdani vezérigazgatói irodákhoz az állami vállalat spontán privatizálásával jutott hozzá, aki céget szerezve szerzett palotát. A többségi tulajdonos képviselője időnként megjátssza a demokráciát: összehívja a lakógyűlést. A lakógyűlés levezeti a panaszokat, ő feltételesen ígér, majd pénzhiányra hivatkozva nem tartja be. A lakók, akiknek nagy része kis nyugdíjából él, rettegnek a közös költségek emelésétől, ezért inkább magukba fojtják panaszukat. A házban ismét csönd van. A házon ma is ott vannak a több mint tíz éve értelmetlen fényreklám betűi. Sokba kerülne leszedni, és ha leszednék, jobban látszanának a problémák. A cég megszűnt, kivásárolták, az épület belsejét szétverték, de a külső látszat maradt. A házban működő új boltok a fényűzést hirdetik.
Ha ritkán találkoznak egymással a lakók, köszönnek egymásnak csöndben. A ház belül egyre inkább kísértetkastélyra emlékeztet. A már megszerzett épületrészek szétverve, szakadt nejlonnal az ablaknyílásokon értéktelenítik tovább a még meglévő lakásokat, mint ahogyan a gazos földterületek fertőzik a kis gazdák földjeit. Közérzetjavító felújítás nincs, csak olyan, ami a majdani tulajdonosnak értéknövelő beruházás. A ház valóban palotának épült, valóban palotaként, nagy felújítással lehetne ismét széppé tenni. A külföldi tulajdonosokat meg is értem, hogy csak akkor akarnak megjelenni, ha már készen lesz a felújítás. De kérem, ebben a házban ott lakik sok magyar család. Ebben a házban olyanok laknak, akik keresetét, nyugdíját mesterségesen szűkre szabták, akiket senki nem védett meg attól, hogy amikor összekuporgatott pénzünkön megvették a lakásukat, ne kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe! Olyan emberek, akik ma, kisebbségi tulajdonosként akkor sem tudnának semmit sem lépni, ha fel mernének venni kölcsönt. Olyan emberek, akiket – hogyan is mondja Makovecz Imre? – cselédsorba taszítottak. Akiknek nincs más vagyonuk, mint a lakásuk, legfeljebb azt zálogosíthatják el. Olyanok, akik még a kilencvenes évek elején is – amikor megvették lakásaikat – azt remélték, hogy ezzel saját maguk és gyermekeik, unokáik számára teremtenek lehetőséget a jobb életre. Olyanok, akik ma már egyre inkább érzik, hogy becsapták őket, hogy elvették a maguk és unokáik jövőjét! Ezek az emberek keserűek. Neheztelnek. Csak azt nem tudják, hogy kire, ezért ismét és ismét ugyanazt a városvezetést erősítették meg. Talán most már látják, hogy rosszul tették.
Tisztelt tulajdonosok! Önök már nemcsak lakótársak, hanem felelős tulajdonosok, akiknek minden eszközt meg kellene ragadniuk ahhoz, hogy a hajdani palota ne csak a külföldi tulajdonos palotájaként tudjon megújulni. Ne hagyják, hogy kísértetkastélyban kelljen leélniük az életüket, akkor sem, ha az utcafronton megjelennek a gazdák kirakatai, reklámjai.
(A szerző a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagja)