Vörös zászló, aranycsillag

A remény kutyája feltételes módhoz van kötve, kikötve, s folyamatosan vonyít. Majd, ha fagy. Majd, ha cigány gyerekek potyognak az égből. Ha majd kolbászból lesz a kerítés. Ha majd elfogtuk Szaddám Huszeint. Ha majd meglesz Oszama bin Laden. Ha majd felfedezték az AIDS ellenszerét. Ha majd meglesz az emberi géntérkép. Ha majd visszatértünk a Holdra. Ha majd eljutottunk a Marsra. Ha. Ha. Ha. Majd.
Ha majd eljön a Messiás. A remény feltételhez kötöttségére a legelevenebb szívbéli bizonyíték mindmáig a Megváltóba vetett hit. Akkor talán jobb lesz. Jobb lesz a lét. Miután eljött. Hogy mikor jön el ítélni eleveneket és holtakat másodszor, az nyitott kérdés, de a keresztény vallások szerint egyszer már mindenképp itt járt köztünk, s megváltott minket – míglen ugyanőt, avagy éppenséggel nem őt a zsidó vallás változatlanul várja.
Hasonló ez a fekete lyukak eseményhorizontján – mint messianisztikus eljövetelen – keresztülzuhant megfigyelő esetéhez. Az általános relativitáselmélet szerint ez az esemény a külső, a fekete lyuktól távoli megfigyelő számára nyilvánvalóan végbemegy, ugyanakkor maga a megfigyelő – senki se próféta saját hazájában – észre sem veszi. Fogalma sincs, hogy bármi jelentékeny is történt vele.
Az, hogy egy ugyanazon esemény két különböző vonatkoztatási rendszerből szemlélve nemcsak jellegét, minősítését, hanem bekövetkezte, megtörténte tényét illetően is ilyennyire különböző lehet, a bekövetkezés kritériumának különbözőségéből fakad.
A zsidó hit szerint a Messiás egyfajta természetfölötti politikus, a megváltottság pedig egy abszolút érvényű jóléti program, valóra váltva. A Messiás mindenekelőtt a zsarnokságtól, a rossztól vált meg, a megváltottság tehát látszani fog a világon s a világon fog látszani. A zsidó megváltás tulajdonképpen a keresztény végítélet monumentumával, a megváltott lét pedig a végítélet utáni örök élettel azonosítható. Amiként a Szentháromság titka sem érthető meg mohamedán ésszel, azonképp az utolsó ítélet előtti megváltás sem fogható fel zsidó hittel. Mi az, ami történt, ha nem látszik? Ha nincs „eredmény”. Ha minden rossz, a politikust leváltjuk – így váltották le mintegy eleve Jézus Krisztust az izraelitának megmaradt zsidók, hisz nem valósult meg a Messiástól elvárt természetfölötti jóléti program. Merthogy a jézusi program kizárólagosan természetfölötti program. Akinek tüdeje van, annak levegője is van. Akinek tüdőembóliája van, annak levegője nincs, pedig szabad az ég mindkettő számára. Jézus tüdőt adott a halál embóliájával megbénított léleknek, anélkül, hogy érdekelte volna a levegő maga. Vagyis lehetővé tette, hogy szabadságot hasítsunk abból, ami eleve adott. Bármelyik emberben ott rejtőzhet Jézus és bármely esemény lehet megváltás, attól függően, hogy miképp szervítjük saját életünkbe, s fordítva: falrengető és világnagy események is észrevétlenül zúghatnak el mellettünk, ha bekövetkeztük kritériumát kizárólag a ránk gyakorolt hatásban mérjük.
Magyarország megváltás előtt áll, de hogy észrevesszük-e, több mint kétséges. 2004. május 1-jén a munkásmozgalom nemzetközi ünnepének napján a vörös zászlót aranycsillagok fogják kiverni tizenkétszer, materializált glória gyanánt. Ha minden igaz, s miért is ne volna minden igaz, akkor erre vártunk. A nem természetfölötti, hanem természetbeni politikumban s históriában ez az esemény, amely megkésve bár, de törve nem, elégtételt adhat Mohácsért, Világosért, Trianonért, a Don-kanyarért, Auschwitzért, Trianon-2-ért, értsd: 1945-ös második területfosztás, 1956-ért, a magyar fájdalom rózsafüzérének szemeiért. Lásd, szümtüekkel, mik vog-muc, ezer éven mennyi por és mennyi hamu… S fölkiált a magyar ember: Én nem ilyen lovat akartam! Én fehér lovat akartam, csodaszarvast akartam, kárpáti farkasüvöltést és adriai hullámtörést akartam. Nem ilyen elégtételt akartam. Nem egyenes uborkát és tizenöt ezer oldalnyi szabványt akartam elégtétel gyanánt.
Fel kell készülnünk arra, hogy a megváltás nem fog látszani az országon. Érezni se fogjuk. Mi több, az sem kizárt, hogy rosszabbul fogjuk magunkat érezni utána, mint a megváltás előtt. Keresztények, mégse sírjatok. Mert meglehet, épp a keresztény lelkiség és értelmesség – értelmiség – segíthet hozzá ahhoz, hogy egy, a direkt jóléti térre közvetlenül nem ható eseményben felismerjük a magunk javát.
A gyermekágyi lázban elhunyt asszony lelkéhez méltóbb szintű és dramaturgiailag fenségesebb szózat a vajákos igéje, mint a semmelweisi verdikt: uraim, mossunk kezet. Nehéz beletörődni abba, hogy egy sorsszerűnek vélt baj – asszonyok halála szülés után – ennyire kisstílű, piti és materiális eszközökkel elkerülhető. Ez valamiképp a dráma veresége és a kisszerűség győzelme, mégis a nagystílű varázslás halált, a kisstílűség pedig ebben az adott esetben életet jelent.
Senki se hitte volna, hogy az évszázados francia–angol ellenségeskedés, a két világháborúban is megénekelt francia–német ellenségeskedés, hogy általában a háború fantomja, az Európából kiinduló harmadik világháború veszélye fölötti végső győzelmet, valamint a határok nélküli életet, az egységes európai pénzt, s a szabadság történelmi távlatban példa nélküli mérvét egy jogilag agyonbonyolított, túlszabályozott, bürokratikus és kisstílű rend fogja megtestesíteni. Miként a rendszerváltással, úgy az unióval, az Európai Unióval sem lehet azonosulni érzelmileg. A feladat tehát, amihez fel kell nőnünk, s amihez kereszténységünk hozzásegíthet, hogy a jelek ellenére rádöbbenjünk: íme, bekövetkezett. Így következett be. A kézmosás életet menthet. A csatlakozás nemzetet menthet. Olykor a megoldás a csúnya és a megoldatlanság a szép. Egy szerencsejátékos barátom, akár jó, akár rossz történik vele, csak rámondja: így adta a gép. Nekünk, magyaroknak, most így adta a gép. Jó szerencsét, barátaim.

A szerző író