A komp azért van, hogy két part közt járjon

A Váci utcában mindig tavasz van. Magyarország legszebb utcája, hozzá nem hasonlítható a földkerekség egyetlen utcája sem. Nyugat eleganciáját produkálják itt a keleti származású magyarok, talán jobban eltalálva a divat finomságait és kidomborítva annak szépségeit, mint ott, ahol a divat született, Nyugaton – így kezdődik Krúdy Gyula egyik novellája (Egy Váci utcai illatszer hatása), és Krúdy Gyula nagyjából mindent tudott a magyarokról, részben ami a lényeget, részben ami a tőle el nem választható részleteket illeti. Furfangos mondatok. A természettudományos szempontból legalábbis támadható bevezető mondat mellett (A Váci utcában mindig tavasz van) megtudjuk azt is (ügyes kis csúsztatással, mint az ilyesmit némely politikai körökben manapság nevezni szokták), hogy ha egy utca Magyarország legszebb utcája, akkor az eo ipso már a világ legszebb utcája is. Ennyire hazafias lett volna Krúdy? Hát igen, enynyire; bizonyításának megfellebbezhetetlen logikája egy kínai anekdotáéra hasonlít.
Egy utcában négy szabóműhely rivalizált. A legkisebbik, de távolról sem leghitványabb tulajdonosa néhány hónapra elutazott. Közben a második szabó reklámot helyezett a cégtáblája mellé: Itt dolgozik a város legjobb szabója. Látva ezt a harmadik, a következő felirattal vélte legyőzni: Itt dolgozik Kína legjobb szabója. A harmadik, mi egyebet tehetett volna, ezt írta ki: Itt dolgozik a világ legjobb szabója. Hazatérve az első, észrevéve a többiek szólamaiban rejlő logikai hibát, visszatérítve a szabói igyekezetet a valóság felé, ezt írta ki, ugyanolyan ékes kínai írásjegyekkel, mint a többiek: Itt lakik az utca legjobb szabója.
Hasonlóképpen Krúdy Gyulát sem a provinciálisok kompenzációs igyekezete vezette, hanem a genius loci iránti tisztelet, amelyen, akin kívül semmit sem cselekedhetünk. Ezért kellett keleti eredetünket is belekevernie a dologba. Mégsem írhatta egyszerűen, hogy utolértük, helyenként már túl is szárnyaltuk a francia divatkreátorok munkáit. Keleti származásunk a lényeg, az adja e mondatok sava-borsát, akörül forog a világ.
Kelet és Nyugat bennünk egyesülnek. „Túl napnyugat, innen kelet / Néznek kemény farkasszemet” – mint Arany János a Keveházában írja – farkasszemet néznek egymással a magyarok szívében is. Ha valamelyiket kiemeljük belőle, a magyarok szíve megszűnik dobogni.
Tárcám célja nem az Európai Unióhoz való csatlakozásunk mikéntjeinek firtatása, bár nem tagadom, hogy mindenféle egyesítés és gleichschaltolás szorongással tölt el: az Egy sohasem valami külső, mindig valami benső, az élet számára az a legelőnyösebb, ha viszonylag kicsiny, egymással csak lazán összefüggő, de belülről forrón átlelkesült egységekben zajlik – lásd a székely székek történetét –; és meg vagyok győződve arról, hogy hosszabb távon ez az egyetlen járható út. Nem szeretném azonban, ha soraimnak közvetlen politikai jelentést tulajdonítanának. Mindössze egy monstruózus, akár vészterhessé is válható képzavarra szeretném ráirányítani a figyelmet.
A csatlakozás mámorában (meglátjuk, mire vezet a dolog) különféle, részben nagyon tiszteletreméltó közszereplők ajkáról is meglehetősen elgondolkodtató szólamok keltek szárnyra; a legelgondolkodtatóbb az volt a dologban, hogy mintha senki sem gondolkodott volna el rajtuk. A legnagyobb sikere változatlanul a kompmetaforának volt. Ady Endre a túli világban még megbánta, hogy kitalálta ezt a szóképet (akárcsak Ludwig von Beethoven azt, hogy nem szabadalmaztatta kizárólag saját használatra az Örömóda dallamát), de hát a hálás utókor ellen nehéz védekezni. Legfurcsább énnekem az azon való örvendezés volt, hogy ez a komp, hála isten’, végleg lehorgonyzott a túlsó, értsd: a nyugati parton.
Nem nagyon értem, hogy mi ebben a jó, hiszen ezzel a vízi jármű – ha csakugyan így áll a dolog – értelmét veszíti, vége van. Nincs többé mondandója: „Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség”. Sokáig pihen, kivonódik a forgalomból, láthattál néha füzesekben efféle korhadozó alkotmányokat; kerül helyette más, a közvetítésre szükség van, változatlanul, legfeljebb nem mi leszünk a közvetítők. A világ szemétdombjára kerülünk. Barátságosabb volna szemétdomb helyett tényleg a füzesben korhadozni, de hát rosszul bánunk a füzeseinkkel is (érdekes véletlen, hogy az önkormányzatok állítólag többfelé megszüntetnék a kompjáratokat – „nem kifizetődők”).
Kettőn áll a vásár a mi esetünkben is, Keleten és Nyugaton. Korról korra az a farkasszemnézés megenyhül, átváltozik, és megindul életünkben egy boldog nedvkeringés. Kérdés, tudom és nem tisztázta soha senki, mit értsünk a kompmetaforában Keleten és Nyugaton; itt következő idézeteink azonban magukért beszélnek, feltárva egy minden okoskodásnál ígéretesebb benső összefogást.
„Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát”, mondja Lajos királynak a haldokló Toldi. Ez a faragatlan fa a lao-cei faragatlan tuskó megfelelője, a népélet és a tao, az Út titokzatos egységéé: „ha kicsiny is a faragatlan tuskó / a Birodalom képtelen lesz szolgaságra vetni / urak és királyok csak tudnák mihez fogjanak vele / a tízezer dolog magától vendégségbe jönne / Ég és Föld összhangba kerülne és / édes harmattal harmatozna / s a nép csak úgy magától / bárki parancsa nélkül / a folyamatos összefüggésekbe visszatérne”; „Szeresd a magyart, de ne faragd le – szóla –, / Erejét, formáját, durva kérgét róla”, „Mivelhogy túlságosan nagy, nem tudnak vele mit csinálni,”, írja Mikszáth csaknem ugyanezen szavakkal („csak tudnák mihez fogjanak vele”) Szilágyi Dezsőről, s a nagy fa metaforájával folytatja: „A nagy fa először is arra való, úgy vélik a kis emberek, hogy gyümölcsöket hozzon – nekünk. De ez nem elég, még arra is való, hogy az ágai úgy nőjenek, hogy árnyékot tartson nekünk. De még ez se elég. A nagy fa még arra is való, hogy fészket lehessen rakni rajta. Szilágyi elég nagy fa, de nem mindenben felel meg ezen feltételeknek.” Az ideál itt is a természetesség. A nagy fa példabeszédét a kínai Csuang-ce is előadja: a balgák haszontalannak tekintik, mert semmilyen részcélra nem használható fel, de éppen ennek köszönheti, hogy nem érte fejsze, hogy évszázadok óta ott áll már a földoltáron. A magyar politika nem ázsiai, de nem is nyugat-európai, s ezt jó lesz szem előtt tartani, ha nem akarjuk, hogy utilitárius szempontok alapján kivágjanak és felaprítsanak minket – barátaink és ellenségeink egyaránt erre törekszenek.
A távol-keleti és a magyar gondolkodás analógiáinak se szeri, se száma, tetszés szerint lehetne szaporítani őket. Amikor Karácsony Sándor A magyarok kincse (1944) előszavában megvédi a magyar anekdotázást Németh Lászlóval szemben („Végül magyar filozófia is volt és van, hogyne. A mi lelki életünk nem agyonkategorizált és agyonkonzervált, hanem egységes és élő. Bennünk nem vált szét tudás és költészet”), azt ő is csaknem ugyanazokkal a szavakkal teszi, mint ahogyan Wolfgang Bauer fogja majd értelmezni a kínai filozófia történeteit 1971-ben, a Lü Pu We tavasza és ősze német fordításának előszavában. A legszebb párhuzam pedig a klasszikus kínai tájképfestészet és a székely népdalok közötti: „Ha folyóvíz volnék / bánatot nem tudnék / hegyek és völgyek között / zengedezve járnék.” Egyik esetben sem valamiféle hatásról van szó vagy ködös szittya rokonságkeresésről, hanem valami titokzatos benső azonosságról, olyan erőről, amelyről nagy hiba volna lemondani, különösen a történelem mostani, billenékeny idejében. Csatlakoztunk az Európai Unióhoz, sebaj, kijöhet még valami jó is ebből, de botorság volna mindent erre az egy lapra feltenni, kiváltképp szellemi értelemben. Miközben keletiekké válni sem kívánhatunk, súlyos aránytévesztés volna az is, Európa csodáit meg nem tagadjuk; a mi funkciónk a közvetítés, alighanem a legmagasabbrendű funkció a Földön. Kőrösi Csoma Sándor életműve csupán a külső kifejeződése egy benső folyamatnak, amely a nemzeti öncélúság jegyében, elsősorban mi magunkra tartozik; mi magunk vagyunk az a polaritás, amelyre viszont a világnak is, a maga jelentésessége szempontjából, végtelenül nagy szüksége van, magyarságunk épp ebben rejlik. Magunkon belül kell létrehoznunk a közvetítést, ezt a rejtelmes vérkeringést.

A szerző képzőművész, író