A tulajdonviszonyok változása, a hatalom megszerzésének demokratizálódása, az alapintézmények átszerveződése, a szabadságjogok meggyökerezése – amely gazdasági, politikai és erkölcsi megújulást ígért – végbement ugyan, de nem hozott olyan többletet, amely a társadalmi mentalitást alapvetően befolyásolta volna. Ellenséges, az emberi méltóságot csúffá tevő, mindenfajta nagylelkűséget nélkülöző, az egész civil társadalmat átható, önző, erőszakos létmód vált uralkodóvá, elkedvetlenítő szokások jöttek divatba, és, mintegy az anyagi-szellemi frusztráltság ellensúlyaként, a médiában és a közbeszédben megjelent valamely fennhéjázón alantas stílus, amely licencalapon vert ugyan gyökeret, mégis hazánk egyik legpregnánsabb jellemzője lett.
Az az érzésünk: semmit sem sikerült rendbe tennünk és helyrehoznunk az elmúlt fél emberöltőnyi idő alatt, bár szabadon, tetszésünk szerint járhattunk volna el. Rossz közérzetünk és még rosszabb előérzeteink azt a gondolatot sugallják: ismét utat tévesztettünk valahol.
Tévelygésünkre utal az is, hogy jelenleg majdnem ugyanazok irányítják az országot, akik (gyakorlati tevékenységükkel, uralkodó nézeteikkel) zsákutcába vitték, majd tévedéseiket belátva s azoktól azonnal eltekintve szorgalmazták, s mintegy lefölözték a tulajdonok és eszmék cseréjét. E groteszk szituációt természetesnek tekintjük: azok hirdetnek jóléti rendszerváltozást, akik miatt az szükségessé és halaszthatatlanná vált, azok építenek modern köztársaságot, akiknek egész életműve nem több bukott reformoknál, ámításnál és halogatásnál. A gazdasági hatalmat egy pillanatra sem engedték ki a kezükből, a politikai hatalmat pedig az új rendben kétszer is sikerült megszerezniük, s a maguk módján most is gyakorolják.
Tény, hogy regnálásuk retardációt és depressziót hozott. Gyengébben kormányoznak, mint „létező” korukban. Az általuk irányított komp macskajajjal küszködő utasokkal érkezett meg Európába.
Továbbá tény, hogy Magyarország több évtizedes elmaradottságáért a szocializmus (s a mába is átnyúló) szocialista elit a felelős. Az elveszített negyvenöt év a rendszerváltozás kezdetén nehezen ugyan, de kiheverhetőnek látszott, már csak azért is, mert egyértelmű nyugati példák álltak előttünk, s az ország lakossága is egyértelműnek látszó módon nyilvánította ki akaratát, hogy szakítani kíván a szocialista létmóddal s a szocialista elittel. Az első szabad választásokon az MSZMP utódpártja a szavazatok alig tíz százalékát szerezte meg; a szocialistákkal szemben olyan erő állt, amely képes lehetett volna a Kádár-kori elittel atavisztikusan rokonszenvező szervezeteket, érdekcsoportokat ellenőrizni és szétoszlatni. Az ellenzéknek lehetősége nyílt arra is, hogy a szocialisták gazdasági hatalmát megtörje, a társadalmat átszövő hálózatait felfedje és kiiktassa, s ily módon esélyét a politikai hatalom megszerzésére hosszabb távon is lehetetlenné tegye. Ez deklaráltan a rendszerváltozás legfontosabb politikai célja volt, amellyel az ellenzék képviselői a kerekasztal-tárgyalások egy bizonyos szakaszáig egyetértettek.
A párttá szerveződött, különböző mentalitású ellenzéki csoportok kezdetben szívós küzdelemre készültek fel, nem érzékelték a szocialisták politikai gyengeségét, ugyanakkor nem reagálták le hosszú távú regeneráló stratégiáját. 1989 őszéig az MDF és az SZDSZ, a két legerősebb és leghatékonyabb ellenzéki csoportosulás nem is a hatalom közvetlen megszerzését, inkább az állampárt egyeduralmának megtörését és abszolút befolyásának csökkentését tűzte ki célul. Az, hogy az ellenzék a nagy horderejű döntéseket kétharmados parlamenti többséghez kötötte a kormánypárttal folytatott tárgyalásokon, lényegében a föltételezett szocialista parlamenti többség törvényhozói akaratát kívánta korlátozni. A négyigenes népszavazás azonban rádöbbentette a szabad demokrata elitet arra, hogy a főhatalom megszerezhető. Egy idő után az MDF is felismerni vélte, hogy a játék nem babra megy.
Ez volt a tragikomédia nyitánya.
Nagyon hamar kiderült, hogy a két nagy ellenzéki csoportosulásnak nincsenek közös céljai, értékrendjük pedig merőben különbözik. Miközben a szocialisták sutba vágták az ideológiát, s eszmei közösségüket, már-már konspiratív módon, érdekszövetséggé konvertálták, az ellenzék két pólusa még a hatalom megszerzéséért vívott harc előtt ideológiai csatákba kezdett, életét és vérét téve rá, hogy milyen legyen a jövendő Magyarország. A két párt hangadói lényegében semmi közös elvi alapot nem találtak, és nem is kerestek. A hadüzenet az SZDSZ és az MDF között már embrionális állapotban elhangzott, az egyik jegyzék tárgya az antiszemitizmus volt, a másiké „apák és fiúk”. Innen szinte egyetlen lépés sem történt előre.
Az MSZP sündisznóállásból figyelt, de hálózatai működtek, kapcsolatrendszere tovább szilárdult, kriptosejtjei minden ellenzéki csoportosulásba és a sajtóba is beépültek. Az SZDSZ edzett ideológusai (a véleményformálók) eközben jóízű csatákat vívtak az MDF egyes dilettánsaival, akiket gyakorlatlan lelkesedés és „pokoli” jó szándék fűtött. Az egész szabad magyar sajtó a szabad demokraták keblére hullt, kommersz újságírók hada vált sikeres TGM-epigonná. Kis János lelke lebegett a vizek fölött.
Az MDF Antall-lal mégis megnyerte a választásokat, bár a párt szinte a győzelem mámorában megkezdte agóniáját.
Antall József képtelen volt korrigálni az alaphibát, az MDF–SZDSZ antagonizmusát, eliminálni a benne rejlő vádakat és viszontvádakat. Tölgyessy Péter közreműködésével megkötötte ugyan az ominózus paktumot, jó kapcsolatot ápolt a Fidesz egyes vezetőivel, Orbán Viktort tartotta a legreménytelibb politikusnak, a fiatal demokratákat azért nem vette be koalíciós kormányába, nehogy időnap előtt erodálódjanak. Azonban a paktum létrehozásakor sorsdöntő hibát vétett: az alku során személyes bizalomtól vezetve feltételül szabta, hogy az SZDSZ köztársaságielnök-jelöltje Göncz Árpád legyen. Göncz azonban szinte beiktatásának pillanatától ellene fordult, s mindvégig erkölcsi kerékkötője lett, nem beszélve a médiaháború kirobbanásában játszott szerepéről.
A rendszerváltó kormánynak erős, egységes pártháttérre, konstruktív, adott esetben együttműködő ellenzékre, türelmes tömegtámogatásra, többévnyi nyugalomra lett volna szüksége ahhoz, hogy a szocialisták látens, de mindent átható uralmát megtörje, beágyazottságát csökkentse, hálózatát, amely a multinacionális vállalatokba természetes módon beépült szakemberektől a spontán privatizáció során nagy vagyont szerzett funkcionáriusokon át a titkosszolgálatok működő vagy háttérbe húzódott figuráira is kiterjedt, felszámolja. Antall kormánya azonban sem az ellenzéktől, sem a sajtótól nem kapott támogatást, még türelmet sem. Mindvégig ellenséges közegben működött. Az SZDSZ és médiája már nem az MSZP-t tekintette vetélytársának, hanem az MDF-et és magát Antallt, aki személyében semmiképpen sem volt azonosítható bármilyen szélsőséggel. Figyelmének és erejének egy részét olyan jelenségek kötötték le, mint Csurka és Torgyán, nem beszélve számos, azóta semmibe tűnt, a jobboldali eszméket összezagyváló és karikírozó figuráról. Ezek a személyek és erőcsoportok alkalmat adtak a szabad demokratáknak és sajtójuknak, hogy a kormány tekintélyét erodálják és mozgásterét szűkítsék.
Az SZDSZ agystábja kezdetben úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a főhatalom rövid úton megszerezhető. A taxisblokád idején hangot is adtak reményeiknek, miközben a média korlátlan támogatását és a hálózat együttműködését élvezték. A kormány ugyan nem bukott meg, de az alapvető gazdasági és politikai lépések megtételére képtelenné vált. Antall maga is beérte az ismert bonmot-val: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Kétoldali nyomás alatt állt, szélsőségesnek tekinthető belső ellenzékével is dulakodnia kellett, miközben egyre magabiztosabb, egyre aljasabb eszközökkel élő baloldali erővel került szembe, amely adott esetben, figyelmen kívül hagyva a nemzeti érdekeket is, ahol tehette, botrányt kavart. Például a horvát fegyverügy kirobbantásával a szabad magyar média a kommunista Jugoszlávia kiszolgálója lett.
A harc nem az állampárt, utódpárt s annak szinte érinthetetlen szerveződései és személyiségei ellen folyt, hanem valamely téves rangkórság következményeként az MDF és az SZDSZ pankrációja lett. A rendszerváltoztató szándékon eluralkodott az ideológia. Ebben megint a sajtó vitte a prímet, létrehozva a botrányok korát. A jobboldal – szélsőségei révén – sajnos minden vádnak tápot adott, tudatlan buzgalmában olyan területeken is vállalva a vitát, ahol nem volt esélye, ahol erkölcsi és gyakorlati értelemben az európai és világtrendek se biztattak sikerrel. Egyes jobboldali személyiségek felvettek minden olyan tűzforró kesztyűt, amelyet eléjük vetettek. Az igazság és a hamis vád az antiszemitizmus és a Horthy-korszak reinkarnációjának ügyében összemosódott. A baloldal örökzöld témái virágba borultak. A vérvád természetesen az egész jobboldalra kiterjedt, bár nem egyszer primitív provokációnak bizonyult. A baloldali sajtó megalkotta a rasszista busójárás rémpofáit, a szkinhedeket, Szabó Albertet, Potyka bácsit és sátáni dicsfénnyel vette körül Csurkát. (Gondoljunk bele: kit zavar ma például az, hogy Horthy Miklós honi földben pihen, holott hamvának hazahozatalakor a média és a politikai élet a dühöngő elmebetegség jeleit mutatta.)
Így aztán néhány olyan lépés is, amely a rendszerváltozás lényegéből következett, eszmei konccá vált. Például ádáz viták dúltak az állami címer jellegéről, az egyházi iskolák és javak visszaszolgáltatásáról. Az SZDSZ minden résbe benyomult, gátlástalanul ágált, denunciált kreált ügyekben is. Hanákné megkorbácsolása és az úgynevezett hordógate hónapokig lázban tartotta és gyötörte a közvéleményt.
Eközben elsikkadt a rendszerváltozás politikai lényege. A szocialista háló lassan beborította az országot. Az MSZP prominensei kerültek minden feltűnést, s távol tartották magukat az ideológiai vitáktól. Hagyták beérni a termést.
1991-ben már egyértelmű volt, hogy az MDF megbukott, elveszítette tömegtámogatását, s alulmaradt az ideológiai küzdelemben. A szabad demokraták ekkor talán még úgy vélték, hogy 1994-ben sikerül megszerezniük a főhatalmat. Azonban, miközben (mintegy gyógyírként) leleplezni kívánták a fontos tisztségeket betöltő személyek között megbúvó ügynököket, a fontos tisztségek már azokra vártak, akik (elvi értelemben) az ügynökrendszert kiépítették és működtették. A szocializmus, mint létező sok millió lélekben képes volt újra meggyökerezni.
1992-ben aztán a szabad demokraták elkövették sajátos harakirijüket a chartával. Az Antall-kormány elleni harcba bevonták az MSZP-t, s a Gólem csöndes léptekkel visszatért.
Az MDF agonizált. Haláltusája több alkalommal is megtörtént. Úgy olvadt szét, mint egy eltévedt jéghegy, ám hamar kiderült, hogy ennek a jéghegynek csupán csúcsa van. A jobboldalnak csak eszméi maradtak, de abból számos. Csurkától Torgyánon, Maczó Ágnesen át Pusztai Erzsébetig és Szabó Ivánig. Sok kis jéghegy, sok pici csúccsal. Alant a semmi. Az SZDSZ teoretikusai lassan megismerték a „nagy úr a muszáj” ízét. Kis János háttérbe vonult. Nagyságából csak a „vonulás” maradt. Tölgyessy Péter undorodott attól a testülettől, amelynek egy ideig az élén állt. Maradt a liberális sajtó TGM-es hektikája, és a jobboldal elleni lekicsinylő gyűlölet, amelyet egy dolog múlt felül: a hataloméhség. Végbement a „demokratikus ellenzék” önmagából való teljes kifordulása, a hatalmi szövetség az MSZP-vel. Ez a szövetség a harmadik bűn, amit a szabad demokraták önmaguk, saját eszméik és Magyarország ellen elkövettek. Elsősorban ők a felelősek azért, hogy a közélet és a sajtó a gyűlölet melegágya lett.
Puszta véletlen, hogy Magyarországon létezett egy szellemiekben mozgékony (ifjúsági) párt, a Fidesz, az pedig szinte csoda, hogy ez a kezdetben liberális ihletettségű, szűk elit által irányított kis párt fennmaradt. Az már politikai judíciumra vall, hogy vezetői, s közülük a legtehetségesebb, Orbán Viktor a kerekasztal-tárgyalásokon személyes kapcsolatba, mondhatni kölcsönhatásba került Antall Józseffel, s később, lerázva az SZDSZ gyámkodását, megteremtette és megszervezte saját értelmiségét. Orbán Viktorék sorsdöntő leleménye, hogy észrevették: a jobboldali jéghegynek csak csúcsa van, a baloldalinak pedig csak a csúcsa látszik, de roppant tömege rejtve marad. Észrevették, hogy Antall halálával, az MDF szétesésével több millió választópolgár mintegy magára hagyatott, vezérlőelv és képviselet nélkül. A baloldali véleményformálók ezt a felismerést Orbánék pálfordulásaként tüntetik fel. Szándékosan tévednek. Az, hogy a Fidesz lett az úgynevezett konzervatív polgári tábor szervezője és összetartó ereje, eleve abból eredt, hogy elitje nem hódolt be az MSZP-nek, nem békült meg a szocialista múlttal, s nem adta fel eredendő ellenzéki eszményeit. Ez az attitűd nyitott utat egy politikai és emberi fejlődésnek, amelynek során a jobbközép polgári tömeg igényeinek, értékeinek és reményeinek Orbán Viktor lett mintegy a jelképe és képviselője. Ha a liberálisok által olyannyiszor elsiratott önmaga marad, akkor a jobboldal jövőképének Magyarországon megszűnt volna minden esélye. Ezzel együtt a Fidesz– MDF 1998-as választási győzelme szerencse dolga volt, s a későbbi események mind azt bizonyítják, hogy a trend nem változott: Magyarország rossz útra tévedt.
Az SZDSZ, „a demokratikus ellenzék” 2002-ben konkrét értelemben visszajuttatta a hatalomba a szocialistákat, s ezzel végképpen szétzúzta a rendszerváltozás legendáját. Döbbenetes, hogy a késő Kádár-kori elit másodvonala visszatért, a gazdasági és politikai hatalmat immár egyesítve. Miféle fátum tette lehetővé, hogy Medgyessy Péter Magyarország miniszterelnöke legyen? Miképpen élte túl az SZDSZ azt a szégyent, hogy egykor volt szellemiségének megteremtője, Kis János elhagyta a pártot, s távozása a legcsekélyebb traumát sem váltotta ki? Kovács László pedig különösebb botrány nélkül jelenthette ki, hogy ők, a szocialisták tették a legtöbbet Magyarországért.
Van-e innen visszaút? Van-e ellenszere és alternatívája a szocinizmusnak? Eljön-e az az idő, amikor az úgynevezett jobbközép (vagy polgári-nemzeti oldal) tartósan kormányozhat úgy, hogy ne legyen a szélsőjobb érzelmű választók kegyeire szorulva, s ne a szocialista érdekszövetség elleni harc és védekezés kösse le alkotó erejének jelentős hányadát?
Jelenleg apró és halvány jelei mutatkoznak annak, hogy az SZDSZ bizonyos körei vagy személyiségei unják a követelődző s ki nem elégített csatlós szerepét. Parányi remény van talán rá, hogy a liberális szerepkört (elvben) kisajátító szabad demokraták nem válnak az MSZP örökös cinkosává.
A szüntelen kormányváltások s az azt követő ideológiai és szemléletbeli fordulatok, az uralmi elitcserék lehetetlenné tették, hogy egységes jövőkép és mentalitás alakuljon ki az emberekben, véget vetve a civil életre is kiterjedő eszement gyűlölködésnek. Ahhoz, hogy hazánk normális ország legyen, ahhoz, hogy a polgári konzervatív-liberális gondolkozás egyenrangúvá váljon a Kádár-korból ránk maradt szokásokkal és nézetekkel, véget kell vetni annak az ideológiai harcnak, amely liberálisok és konzervatívok között vég nélkül folyik, s amelynek egyetlen haszonélvezője a szocialistának nevezett érdekközösség. Márpedig a szocialistáknak hoszszabb időre el kell tűnniük a hatalomból oly mértékben, hogy kapcsolatrendszerük meglazuljon, érdekszövetségük kiüresedjen, hálózatuk megsemmisüljön, hogy háttérbe szoruljanak azok, akik az ország szokásrendjét szétzilálták.
Ehhez természetesen meg kellene változnia a középre törekvő baloldal és liberálisok viszonyának a polgári szövetséghez. Hangot kellene váltania a sajtónak és az úgynevezett véleményt formáló értelmiségnek.
Összegezve: Magyarország gazdasági, politikai és erkölcsi megtorpanásának, visszafejlődésének elsőrendű oka a szocialisták többszöri visszatérése a hatalomba. Ezért kétségkívül döntő felelősség terheli a szabad demokratákat és a médiát, amelyet a rendszerváltozás első éveiben az SZDSZ uralt, hogy ezt az uralmat is átvegye az MSZP. A szélsőjobb – jellegzetes figuráival – ebben a szerencsétlen játszmában hivatkozási alapként valójában a balek szerepét töltötte be.
A változást akaróknak egy nyilvánvaló tényt kell felismerniük és elismerniük. Nincs más erő a magyar politikai életben, amely képes korlátozni a szocialisták hatalmát, törekvéseit és látens szellemi terrorját, csakis a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség. Ez a politikai csoportosulás alternatívát jelent, s mint ilyen a demokrácia létezhetőségének nélkülözhetetlen eleme.
Ennek a szövetségnek az életerejétől, vonzásától, értékeinek alakulásától, bővülésétől függ Magyarország jövője. Csakis további erősödése és szélesedése vethet véget a magyar politikai életben folyó, ha nem is véres, de sáros küzdelemnek. Az így létrejöhető egyensúly az, ami kordában tarthatja az antiszemitizmust, a rasszizmust, a gyűlölködést, másrészt a baloldal szellemi arroganciáját, hataloméhségét, a hazudozásra és képmutatásra való szüntelen hajlamát. Magyarország csak akkor kerülhet ki abból a letargikus állapotból, gazdasági, politikai és erkölcsi krízisből, amelynek sajnos tanúi vagyunk, ha az új szövetség a társadalom minden szegmensére kiterjed, s az ország értékrendjét, életkedvét és jövőképét alapvetően befolyásolja.
origo.hu
A kormány megvédte volna a Római-partot az árvíztől, de Karácsonyék elutasították
