Az Európába vezető út egyengetői

A hirtelen támadt eső hamarabb hazavert bennünket a határból, ahol aratás előtti bejáráson voltunk a keresztkomával. Már gazdafia nélkül, mert ő meg adatkiegészítést kellett beszerezzen a pályázathoz, amit a minisztérium késlekedése miatt sürgősen pótolni kellett. Ötvenöt hektáron gazdálkodik az apjával, aki mára kiszorult a nagyja munkából. Megromlott a látása, nem újították meg a vezetői engedélyét.
– Leírtak a doktorok – mondta kicsit sértetten, de a gyerek is mondta, a traktor már nem én alám való.
Magamban számolgatok. Négy évvel idősebb nálam, de abból két év kitesz ötször annyit, hadifogság volt. Sokszor emlegette belül fájó haraggal, már leszerelt voltam, mikor hozzácsaptak valami kiegészítő csoporthoz, és úgy elvittek bennünket, mintha nem is itt születtünk volna. Fogolykenyéren két év, ami a hosszát illeti, ötszörös a rosszból. Ezt a sérelmét majd már a másik világ oldja föl, de míg itthon vagyunk, ne hagyjuk ki a számításból. Enynyit a régmúltakból. Aztán kényszertéesz sok megaláztatással, mert ő nagygazdaként, megkülönböztetéssel került sorra.
– Se nagyapám, se apám nem kocsmázták el a vagyont, így harmincöt holddal én osztályidegen voltam. Más beszéd, hogy gazdálkodni, mikor már engedték, mi tudtunk, de addig kuss volt. Semmi emberek meg másfelől idecsapott piros könyvesek voltak a megmondók, akik annyit értettek a földhöz, a termeléshez, mint kovács a kútásáshoz. Mire ebben a kerge világban magunkhoz tértünk, már a jöttmenteké volt a határ, a legelesettebb, csakugyan agrárproletárok alól úgy kikapták a földet, hogy azok csak a szemüket törölgették. Mert elébb még így elvtárs, úgy szövetkezeti közösség, aztán meg az mostantól az enyém, neked ehhez többé semmi közöd. Azért miénk továbbra is a párt! Mi változtattuk meg itt a világot régen is, most is: a szocialistáké a jövő. Sok szerencsétlen sorsú kisember, nézd csak meg, most is még nekik bólogat. Kerge birka nép a mienk, tisztelet a kevés kivételnek. Mert különben ezek, mikor egy grádics hatalomhoz jutottak: akasztottak. ’19-től kezdődőn 1960-ig. De látod, felejtőké a világ.
Ezeket a tanításokat, amiket felidéztem, azért tettem, mert ahogy az alkalom hozta, mindig elmondta, de mostanában egyre türelmetlenebb lett, mert ahogyan ő ítéli, bárgyúbb a világ, benne az ember, mint akár tegnap is volt. Ahogy az idő, az eső hazaszorított, új leckét kellett hallgassak, mert ahogyan fogalmazta, a magunkkorúak mindenbe belefáradtak, aztán ahogy lesz, úgy lesz, már kibírjuk a temetőig.
– Jegyezd meg, amiket most hallasz! Nem az indulat mondatja velem, hanem a meglátás. Jól emlékezem, amikor ezek a mostaniak, a vénebbje arról szónokolt nekünk: az lenne a kommunizmus igazi győzelme, ha a mi országunk is betagozódna a nagy szovjet közösségbe. Nekem jó az emlékezetem. Most egyugyanaz a bizonygató az uniót árusítja, mintha ezt is ugyanő találta volna ki nekünk. Nem felejtettem, hogy a Magyar Dolgozók Pártja legelőször leszámolt a szociáldemokrata „árulókkal”. Aki nem tört meg, eltették láb alól, aki jelentéktelenebb volt, azt csak bebörtönözték, aki elárulta saját párttársait, azt felemelték, lehetett miniszter is, mint a pékinas Marosán. Most ezek a tegnapi akasztatók egyszerre szociáldemokraták lettek. Ugyan, mitől? Tán, mert hogy övék lett minden pártvagyon? Bankok, bányák, birtokok – emlékezz, először erre tették rá a kezüket. A pártvagyonba benne van aztán a mi ezer meg egy kisgazdaságunk ereje. Benne a kisboltosok aprópénze, a munkások verejtéke. És ki gazdagodott meg mindezekből? Aki ellopta, nem is, aki rabolta. Erőszakkal, idegen katonák, megszállók segítségével. Tekingess csak szét. Medgyessy Péter, a kádárista pénzügyminiszter nemcsak miniszterelnök, de bankár, vállalkozó, még a románoknál is. Kovács László külügyminiszter, a volt Központi Bizottság vezető munkatársa ma pénzügyi dolgokban is jócskán benne van. És ma ők az útegyengetők Európába? Hát hol van a mi ezerszer meglopott, százezerszer becsapott népünknek a parányi esze? Színezik a világot, festik, de csak szavakkal, mert úgy tanítják: ez a világ is az övéké. A tegnapi is, de a holnapi még inkább.
Mindennél fájóbb, hogy a mi földről, földdel, földért élő népünk utolsók utolsója lett ebben a nagy bebocsáttatásban. Emlékezzél: még a kolhozidőkben is jobban boldogultunk a sok meghurcoltatás után, mint akármelyik szomszédos országbeli parasztnép.
Mert akárhogy, de a föld a mi kezünkön volt. Most utolsó erőnket ezek dobra vernék. Az ára az övéké lenne, mi meg a magunkén földönfutók.
Lassan beleérek a nyolcvanba, ha odáig elsegít az Isten. De neked azt mondanám: tedd be az újságotokba, olvassák be akár rádióba, hogy a vén Szatmáry István, innen a Kuruc-laposból, ahol még ma ura a régi földjeinek, azt üzeni sokadmagával, hogy nem a színezőké, a szembe hízelgőké, a hazugoké a világ. Amíg igaz paraszt emberek lesznek ezen a földdarabon, mi nem vagyunk a kommunista szocialisták emberei. Nem is voltunk! De most ezt hangosabban is ki kell mondani, hogy mindenfelé megértsék.