Az MSZP megkapta a sárga lapot

A Fidesz június 13-án történelmi győzelmet aratott. A párt történetében először tudta legyőzni a szocialistákat a pártlistára adott szavazatok tekintetében: 400 ezer szavazattal verte meg a kormányzó szocialistákat. Nagy jelentőségűnek is tekinthetjük ezt a politikai sikert, hisz a választók ezzel igent mondtak a 2002-es választási vereség után meginduló szövetségi átalakulásra, a polgári néppárt életre hívására. Mindez talán azt is jelenti majd, hogy a jobboldalnak a rendszerváltoztatás forgatagában elkezdődött, s meglehetősen hosszúra nyúlt intézményesülése végéhez érkezik, és a polgári politizálás szervezeti keretei állandósulnak. 2002-ben sokan vélték úgy, hogy a jobboldal Orbán Viktorral még egy választást nem fog tudni megnyerni. Kétségtelen, hogy a Szövetség elnöke miniszterelnökként és a jobboldal vezetőjeként követett el hibákat, de a mostani választási eredmények bizonyították, hogy épp azon a területen tudott megújulást mutatni, ahol a Fidesz tizenöt éves működése során a legnagyobb hiányosság mutatkozott: a párt szervezettsége tekintetében.
A választások legnagyobb vesztese az MSZP, és azon belül is a Kovács László– Medgyessy Péter kettős csapata. A választási eredmények alapján nem lehet megválaszolni a kérdést, hogy vajon az MSZP vezérkara Ron Werberrel, avagy nélküle vág neki az elkövetkező két év kormányzásának és a 2006-os választási kampánynak. Talán azok nézete győz majd, akik szerint a köztársaság politikai magasabb rendűségébe vetett közhitet erősítené, ha Werber úr és erőszakos, a jogszabályokat gyakran, a lovagiassági szabályokat pedig szinte mindig figyelmen kívül hagyó kampánymódszerei kikopnának a szocialisták eszköztárából. Nagy kihívás ez az MSZP-nek, mert rövid távon lehet, hogy Werber úr módszerei, ha csak hajszálnyit is, ám sikert hoznak, ám hosszabb távon mind a demokrácia minőségére, mind pedig az MSZP belső életére, értékeire kedvezőtlenül hatnak, s a magyar társadalom különböző csoportjai közti konszenzuskeresés helyett a tartós konfliktus lövészárkait ássák mélyebbre. A választási eredmények azt mutatják, hogy az MSZP kormányzati teljesítményével és kemény kampánymódszereivel azok nagy része sem értett egyet, akik 2002-ben rájuk szavaztak, ők vasárnap inkább távolmaradásukkal tüntettek a szocialisták tehetségtelensége ellen. A párt elitjében várhatóan felszínre kerülnek az eddig elhallgatott ellentétek, a Kovács–Medgyessy kettős működésének ellenzői hangosabbá válnak, s újrakezdődik a külső szemlélő számára mindig érdekes szocialista belháború.
Az SZDSZ a választási eredmények alapján bizonyította, hogy a liberális értelmiség közvetlen támogatása nélkül is képes fönnmaradni, a magyar politikai életben velük tartósan számolni kell. Úgy tűnik, hogy a párt szavazótáborát szinte bővítve tudja újratermelni az egyre terebélyesedő budapesti egyetemi és médiaértelmiségi miliőkben. Sikeresen hozták létre és működtetik azokat az intézményeket, ahol a divatos amerikai liberális nézetek hívei dominálják a kisközösségi gondolkodást. Az SZDSZ ráadásul azt is bizonyította, hogy Budapesten ellenükre, nélkülük belátható ideig nem lehet a helyi hatalmat működtetni. Ezt a szocialisták különösebben nem fogják szorgalmazni, mivel mára világossá vált, hiábavalók voltak a szabad demokraták szavazótáborát megcélzó, azt a szocialista táborba integrálni kívánó lépéseik. A budapesti liberális miliőkben a szocialisták ugyanolyan parvenünek számítanak, mint a jobboldali fideszesek, csak annyival kiegészítve, hogy az MSZP-sek múltja foltosabb, intellektuális kapacitásaik meg szerényebbek, ezért aztán hajlandóbbak a radikális liberális értelmiségnek szimbolikus engedményeket tenni. A kormánykoalícióban ráadásul meg fog erősödni a szabad demokraták hangereje, s ha jól értettük Demszky Gábor vasárnap esti értékelését, meg fogják próbálni elfogadtatni a szocialistákkal, hogy 2006-ban a főpolgármester legyen a közös miniszterelnök-jelölt.
Az MDF, köszönhetően az alacsony részvételi aránynak, mandátumhoz jutott június 13-án. Dávid Ibolyának, azt kell mondjuk, igaza volt, s ezzel keresztülhúzta e sorok írójának korábbi várakozásait. A siker ellenére azonban továbbra is bizonytalannak tartom az MDF helyzetét, s csak remélni lehet, hogy a pártban fölül tudnak kerekedni a Szövetséggel tartós együttműködést kialakítani kívánó erők. Az MDF-nek újra kellene határoznia helyét a politikai palettán, erősítenie kellene az agrár- és vidékorientációt, s szükség lenne egy stabil kispárti profil kialakítására is.
Nemzeti érdekeinket talán jobban szolgálta volna, ha az ország nem csatlakozik az EU-hoz, vagy nem most és nem a kialkudott feltételekkel, mert a gazdasági fölzárkózás és a parlamentáris demokrácia tömegtámogatottságának stabilizálása érdekében nagyobb mozgástérre lenne szüksége a magyar kormányzati szereplőknek. Különösen fájdalmas, hogy a gazdaságfejlesztési és -támogatási politikákban lényeges nemzeti eszközök vesztek el a csatlakozás áraként, ami tovább erősödhet az önálló pénzpolitika, a forint föladását követően. A pályázati megoldásokkal kapott, újraosztott uniós strukturális fejlesztési források ezeket az eszközöket nem pótolhatják.
Az Európai Unióhoz történő csatlakozás a középosztályok erősítésének nem túlzottan kedvez, mert az önálló nemzeti gazdaságfejlesztési politika eszköztára erősen beszűkült. Így a következő esztendőkben az Európai Parlamentben és a brüsszeli hivatalokban azért kellene küzdeni, hogy a nyugat-európai vállalatokat és munkavállalókat a keletiekkel szemben közvetlenül és közvetve védő szabályok (pl. környezet- és fogyasztóvédelmi előírások, munka-egészségügyi és diszkriminációs szabályok, agrártámogatások stb.) megszűnjenek, az önálló nemzeti gazdaságpolitika folytatásához elengedhetetlen nemzeti valutát, a forintot pedig ne váltsa föl a nagyrészt politikai és nem gazdasági megfontolásokból életre hívott euró.
Az Európai Néppárt keretében működő Fidesz – Magyar Polgári Szövetségnek a párt Európa-politikája tekintetében fontos döntést kell meghoznia: az angol Konzervatív Párt vezetésével formálódó kevesebb Európát, vagyis kisebb brüsszeli bürokráciát, a nemzeti keretek megőrzését, a közös alkotmányozás azonnali leállítását követelő irányzat mögé zárkózik-e föl, vagy pedig a baloldaltól egyre nehezebben megkülönböztethető, további európaizálást sürgető néppárti erők mögé. Nemzeti érdekeinket az előző megoldás segítené jobban elő, s az Európa-szerte alacsony részvételi arány, az euroszkeptikus pártok előretörése azt mutatja, hogy kontinensszerte erősödik az igény a brüsszeli egységesítési törekvések leállítására.
A magyar politikában sürgető lenne a rendszerváltozás jó tizenöt éve alatt fölhalmozott tapasztalatok és problémák alapos végiggondolása, a 2000 és 2002 között elkezdett kiigazítás politikájának folytatása.
Minderre azért lenne szükség, mert a nagy társadalomátalakító igyekezetben a Nyugatról átvett társadalmi-gazdasági intézmények jelentős része a magyar körülményekhez és hagyományokhoz való hozzácsiszolásra szorul. Konszolidálni kellene tehát az 1990-ben megszületett köztársaságot, s ez nem kisebb feladat, mint amivel szemben a magyar társadalom a hatvanas években állt, igaz, akkor sokkal rosszabb geopolitikai körülmények között. Ezt a feladatot a ma kormányon levő balliberális politikai erők nem tudják elvégezni, mert szerény intellektuális kapacitásaik erre a feladatra nem teszik őket alkalmassá, s mert tudom, ez kicsit meghökkentő, a mai vezető szocialista politikusokból hiányzik az a politikai tehetség és egyesítési képesség, amely a rájuk árnyékként vetülő elődjükből és sokáig mintaképükből, Kádár Jánosból nem hiányzott. A gazdasági globalizáció és a politikai európaizáció során egyre kiszolgáltatottabbá vált köztársaságot a magyar hagyományoknak és sajátos nemzeti és társadalmi igényeknek megfelelő útra kell kormányozni.
A kiigazításnak, a rendszerváltoztatás konszolidálásának elsősorban arra kell irányulnia, hogy a gazdaság- és társadalomszerkezet egyre erősödő megkettőzöttsége csökkenjen (multinacionális nagyvállalatok kontra magyar családi vállalkozások, a nemzeti vagyon egyre jelentősebb részét tulajdonló elit kontra a tartós szegénységben élő alsó néposztályok), a gazdasági és társadalmi közép, a középosztályok erősödjenek. Ez fontos a köztársaság legitimitása szempontjából, hisz ezek a politikailag aktív társadalmi csoportok azonosulhatnak leginkább a rendszerváltoztatás során életre hívott új politikai közösségi eszményekkel, ezenkívül az általuk megtermelt jövedelmekből és az általuk fölnevelt gyermekekkel biztosítható a politikai közösség hosszú távú fönnmaradása és gyarapodása. Most nem a multiellenes és a multitámogató politika között kell választanunk, hanem olyan politikai megoldásokat, intézményeket kell életre hívnunk, illetve ismét életre keltenünk, melyek a nagyvállalatok gazdasági beágyazottságát növelik, szigetszerű létüket csökkentik. Ilyen program volt és lehet a beszállítói program, a gazdasági klaszterek erősítése, a turizmusgazdaság fejlesztése vagy az agráriumban a termelői összefogás támogatása. Vissza kellene térni a munka becsületét és érdemességét növelő gazdaságpolitikai megoldásokhoz, így a minimálbér emeléséhez, a családi adózás lehetőségének megteremtéséhez és a családi vállalkozásokat, azok gazdasági innovációját támogató megoldásokhoz. A nemzeti petíció javaslatai ennek a gazdaság- és társadalompolitikai kiigazításnak lehetnek elemei.
A Heti Hetes értelmiségi sztárja, Kéri László a közszolgálati televízió szokatlanul visszafogottan hangszerelt választási műsorában a teljes politikai elitet tette felelőssé a választási kampány kemény hangneméért, az alacsony részvételi arányokért és a köztársaság polgárainak nem megfelelő európai szemléletéért. Kéri László, mint oly gyakran, most is megadta az alaphangot a baloldali politológusok elkövetkező hetekben hangoztatott véleményéhez, meg mint oly gyakran, most is tévedett. Kelet-európai összehasonlításban kifejezetten magas volt a részvételi arány, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az MSZP kivételével az összes politikai erőnk komolyan vette az EP-választást, nagy intellektuális és szervezeti erőforrásokat mozgósítottak a sikeres szereplés érdekében. Ha a politikai elit valamelyik része elítélhető a részvételi arányok miatt, akkor az csak a most sárga lappal jutalmazott szocialista pártelit lehet. S hogy a választók nem érezték át az európai politika távlatait? A választók, a távolmaradók, a mérsékelt és radikális euroszkeptikus erőkre szavazók nagy száma éppenséggel azt mutatja, hogy átérezték és elutasították a brüsszeli egységesítési, a nemzeti intézményeket és különbségeket megszüntetni kívánó törekvéseket, s nemcsak itthon, de szerte Európában. Azt is mondhatjuk, összeurópai szinten sárga lapot adtak a kivitelezhetetlen európai állam eszméjének. Értelmiségiként, politikai elemzőként nem fanyalognunk kell tehát, hanem elfogadnunk és magunkévá tennünk a választók demokratikus döntését: kevesebb Európát, és több világos beszédet, s főleg tehetséget.

A szerző közgazdász, szociológus