Dávid Ibolya fóruma

A rendszerváltozásban nagy szerepet játszott párt mind a mai napig képtelen volt kiheverni Antall József halálát. A néhai miniszterelnök nagyságát jelzi, hogy senki sem tudott a helyébe lépni, és pártja már soha nem lesz az, ami az ő vezetésével lehetett volna. Időközben persze alaposan átrendeződött a politikai mezőny, ezért egyre többen kérdezik: szükség van-e egyáltalán az önálló MDF-re? Képvisel-e ez a párt olyasmit, amit más nem? Vannak-e az MDF-nek saját, csak rá jellemző értékei? Ha igen, mik azok? Szembenézett-e már a rendszerváltozást levezénylő egykori kormánypárt korábbi tevékenységével, vereségének és népszerűségvesztésének okaival? Akik ma az MDF függetlenségét óvják, vajon felteszik-e ezeket a kérdéseket? Figyelembe veszik-e, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség révén a magyar politikai paletta jobboldalán egy nagy gyűjtőpárt található, amelyik tudatosan igyekszik integrálni a legkülönbözőbb jobbközép szellemiségű irányzatokat, és amelyiktől egyre nehezebb különbözni. Legalábbis jobbközép pozícióban, mert a Szövetség egyszerre törekszik a kereszténydemokrata, a nemzeti, a konzervatív, a polgári és a szabadelvű értékek, illetve elvek képviseletére. (A Fidesztől jobbra lévő hely betöltésére az MDF eleve alkalmatlan.)
A két párt közti leglényegesebb különbség, hogy míg a Fidesznek 1996 óta jól kommunikálható, kidolgozott, világos jövő- és társadalomképe van, addig az MDF-nek évek óta nincs önálló mondanivalója. Folyamatos zuhanórepülésük részben ennek tulajdonítható. Az MDF ma már csak a Fidesznek köszönhetően van jelen a parlamentben. Politikusainak egy része máig nem vette tudomásul a kispárti létből adódó következményeket, ezért megnyilvánulásaik súlyos aránytévesztésről tanúskodnak. Dávid Ibolya egyik legemlékezetesebb tette az úgynevezett Békejobb 2000 mozgalom megszervezése volt, melynek deklarált célja és eszmei háttere önmagában bizonyította a helyzet teljes félreértését, a politikai realitások figyelmen kívül hagyását. Dávid Ibolya és hívei nagyszabású terveket szövögettek, miközben az MDF politikai súlya és támogatottsága tovább csökkent.
Emiatt tovább romlott a Fidesz és az MDF viszonya. Komoly értelmezési nehézségre és értékzavarra utalt Herényi Károly egyik nyilatkozata: „Teljesen alaptalanul vádolnak minket a baloldal felé történő kacsingatással. Ez tudatos félremagyarázása a Békejobb kezdeményezésnek. Tíz évvel a rendszerváltozás után, amikor a demokratizálódás folyamata viszszafordíthatatlan, teljesen fölösleges továbbra is erőltetni és fenntartani a jobboldal–baloldal törésvonalat.” (Szombathy Pál interjúja Herényi Károlylyal, Magyar Hírlap, 2000. május 27.) Ez a politológiailag alig tartható zavaros álláspont lényegét tekintve mégiscsak a baloldalnak szóló gesztusként értékelhető. Ebben a légkörben nem csoda, hogy a Fidesz vezetői és a jobboldal néhány meghatározó személyisége aggodalmának adott hangot, hiszen az SZDSZ-hez történő bármiféle közeledés az előzmények után elfogadhatatlan volt és maradt a politikai jobboldal számára. Ez végül is nem következett be, de a Békejobb mindenkinek békejobb volt, kivéve a Fidesz – Magyar Polgári Pártot.
De Dávid Ibolya sem segített az ideológiai köd eloszlatásában: „El kell dönteni, mi a jobb: a Békejobb vagy a harcművészet. Lehet a politikában könnyeden vitorlázni, és lehet cselgáncsozni. A feleknek választaniuk kell haladás és marakodás között.” (Mosolyogva viselem a támadásokat, Kéri J. Tibor interjúja Dávid Ibolyával, Népszabadság, 2000. május 13.) Az akkori légkörre jellemző, hogy az MDF-frakció nem gratulált az egykori MDF-es Demeter Ervinnek miniszterré választása alkalmából. Csapody Miklós a Népszavában lényegében az önálló MDF mellett érvelt, mivel „a jobbközép politikai értékvilága sokkal differenciáltabb, sokkal gazdagabb, sőt árnyaltabb annál, semmint, hogy az egybemosható, kisajátítható volna, egyetlen párt érdekének alárendelve. (…) A Békejobb 2000 törekvése is világos: a párbeszéd nemcsak egymás közt, de elsősorban a társadalommal szükséges.” A baloldali médiumok véleményformálói nem titkolták elégedettségüket, hiszen Dávid Ibolyáék végre középre húzódtak, Békejobbot nyújtottak, közeledtek az ellenzékhez, azaz megjelenítették az európai konzervativizmust. A balliberális médiumokban Debreczeni József, Mile Lajos, Bilecz Endre és társai latolgatták a Békejobb esélyeit. A zavart csak fokozta Dávid Ibolya és Magyar Bálint állítólagos találkozója, amire ráerősített a Békejobb egy rendezvénye, ahol megjelent Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Tamás Gáspár Miklós stb.
Az őt ért támadásokra válaszolva Dávid Ibolya 2001-ben – hároméves közös kormányzás után! – programegyeztetést javasolt a rendkívül nagyvonalú választási együttműködési ajánlatot tevő Fidesznek. Egy 2 százalékos támogatottsággal rendelkező párttól ez meglehetősen szokatlan reakció volt. Nyilvánvaló, hogy Dávid Ibolya és követői már akkor is a pártelnök média-népszerűségéből indultak ki. De vajon az MDF miért nem (volt) képes soha profitálni Dávid Ibolya állítólagos népszerűségéből? Ennek magyarázata valószínűleg abban keresendő, hogy Dávid Ibolya az MSZP és az SZDSZ azon szavazói körében is népszerű (volt), akik egyébként soha nem szavaznának jobboldali politikusra vagy pártra. A józan helyzetértékelés hiányára utal, hogy az MDF elnöke még a Fidesszel aláírt megállapodás után is azt állította, hogy pártja önálló indulás esetén is biztos befutó lenne a 2002-es parlamenti választásokon. Szerinte az MDF 2001 augusztusában önálló, egyenrangú partnerként kötött megállapodást a Fidesszel. (Népszabadság, 2002. április 29.)
Dávid Ibolya soha nem vette tudomásul, hogy ez a megállapodás kizárólag a Fidesz nagylelkűségének volt köszönhető, mert egy politikai megállapodás aláírásakor nem szokás eltekinteni a valóságos erőviszonyoktól: a gyalogos hadtestek parancsnokainak soha nem lesz akkora tekintélye és súlya, mint a korábban csatát nyert páncélos hadosztályok vezetőinek.
1998 és 2002 között Dávid Ibolyát érezhetően zavarta Orbán Viktor miniszterelnök elfogadottsága és növekvő népszerűsége. Már korábban is célozgatott rá, hogy Orbán egy-két megnyilvánulása antidemokratikus, és a Kádár-korszakra emlékezteti őt.
A Békejobb időközben jobblétre szenderült, a 2002-es országgyűlési választásokon pedig az MDF politikusai vagy a Fidesszel közös listáról, vagy Fidesz-támogatással jutottak csak be a képviselőházba. Az MDF ennek ellenére külön parlamenti frakciót alakított, és önálló politizálásba kezdett. E folyamat egyik mélypontja volt, amikor a Magyar Televízió kuratóriumában az MDF elfoglalta az ellenzéknek járó mind a négy helyet.
Az MDF profiljával kapcsolatban elgondolkodtató Boross Péter egy korábbi nyilatkozata. Arra a kérdésre válaszolva, lát-e esélyt arra, hogy a jobboldal elhatárolja magát a szélsőségektől, így fogalmazott: „Úgy látom, ahhoz, hogy ez megtörténhessen, egy, az antalli szellemiséget követő, megerősödött Magyar Demokrata Fórumra van szükség.” (Népszava, 2002. szeptember 14.) A válasz kérdések megfogalmazására késztet. A többi jobboldali párt ezek szerint szélsőséges? Ha igen, akkor mihez képest? És mit jelent mindez?
Aligha véletlen, hogy 2003 elején Medgyessy Péter és Kovács László a megbékéléshez szükséges partnert látták az MDF-ben. A magukat mérsékeltnek nevezők a Békejobbot ugyan nem kívánták feltámasztani, de Dávid Ibolya szerint ekkor „eljött az ideje, hogy a mérsékelt jobbközép szövetség létrehozására évekkel ezelőtt megfogalmazott hívó szó realitássá váljon.” (Népszabadság, 2003. április 3.) A Békejobbtól tehát egyenes út vezetett a Normális Magyarország semmitmondó programjáig és a Békejobb újabb mutációjának (alakváltozásának) megjelenéséig. Dávid Ibolya a napokban együttműködési megállapodást írt alá a Független Kisgazdapárttal, a Magyar Demokrata Néppárttal és a Vállalkozók Pártjával. Ezek a fantomszervezetek – a maguk szempontjából – racionálisan cselekedtek, hiszen így legalább egy-két napra bekerülhettek a híradásokba.
De mit remél mindettől a Dávid-féle MDF, a hangsúlyozottan „mérsékelt és józan jobbközép” párt?
E mérsékeltebb politika jegyében Dávid Ibolya és stábja az utóbbi időben megpróbálta kisajátítani a jobbközép pozíciót, miközben egyre távolabb kerültek egykori szövetségeseiktől. Taktikájuk lényege a két nagy párt támadása, és ezek közös nevezőre hozása, összemosása. Az MDF elnöke bizonyítékok nélküli vádaskodásokra és gyanúsítgatásokra alapozva azt próbálta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a Fidesz ugyanolyan korrupt, mint az MSZP, ellenben az MDF a tiszták pártja. Ezzel az álláspontjával a baloldali médiumok leggyakoribb szereplőjévé, valóságos médiasztárrá vált. Fejét kissé ferdén tartva, mosolyogva mondhatta és mondhatja mindig ugyanazt. Dávid Ibolya annak ellenére erre építette egész stratégiáját, hogy ezzel maga ellen fordította az MDF tagságának és parlamenti frakciójának egy jelentős részét is, amin már csak azért sem lehet csodálkozni, mert ez a politika ellentétes az MDF alapvető értékeivel és érdekeivel. Annak ellenére, hogy sok településen rendkívül szoros az MDF és a Fidesz közötti kapcsolat, az MDF elnöke a Fidesz ellen kampányol.
Az MDF elnöke tizenkilencre lapot húz, amikor arra kéri a választópolgárt: Szavazzon Dávid Ibolyára, az MDF listájára. Ez egy olyan párt politikusának a kérése, amelyik 1990 és 1994 között kormánypártként asszisztált a kádári mélystruktúrák továbbéléséhez, a pártnómenklatúra-burzsoázia megszületéséhez és a késői Kádár-korszak technokrációjának zavartalan térfoglalásához. Nem a Fidesz, hanem az MDF vezette kormányok folytattak a jövőnket is meghatározó, és a múlt erőit szolgáló rossz privatizációs gyakorlatot. Nem állítjuk, hogy mindezt tudatosan tették: sokak szerint mindössze az MDF-es politikai elit naivitásáról és alkalmatlanságáról beszélhetünk. De a végeredmény ma már aligha vitatható. Ezért is hangzik nagyon furcsán MDF-es politikusok szájából a Fidesz és az MSZP mögötti érdekcsoportok állítólagos kiegyezéséről hallani.
A Magyar Demokrata Fórum Dávid Ibolya egyszemélyes fórumává vált. Ez a szomorújátéknak is beillő show június 13-án valószínűleg véget ér.
De mi lesz a Magyar Demokrata Fórum tisztességes tagságával és a parlamenti frakció józan tagjaival?

A szerző politológus