Mutassuk meg nekik!

Kedves Barátaim!

Június 2-án, a múlt hét szerdáján Szász Jenő barátommal álltam a színpadon, a székelyudvarhelyi színház zsúfolásig telt nagytermében.
Székelyek előtt álltam.
Eger ostromáról beszéltem, Dobó Istvánt idéztem nekik, sosem volt, mégis örök őseimnek: a székelyföldi székelyeknek.
„Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe. (…) Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.”
Jó volt ott állni, Székelyudvarhelyen, kilencvennapos kitiltás után, a színház nagytermében.
Erős voltam, boldog voltam, elszánt voltam – mégis úgy éreztem, veszett fejsze nyele az egész.
Veszett fejsze nyele, mert mindent megtettek azért, hogy Székelyudvarhely, az utolsó végvár az övék legyen. Úgy 15 milliárd lejt, vagyis nagyjából százmillió forintot költöttek kampányra a városban. Ötször annyi plakátjuk volt Udvarhelyen, mint Marosvásárhelyen. Bukaresti segédlettel, törvénytelenül kizárták a választásból a Magyar Polgári Szövetséget (MPSZ). Amikor a Német Demokrata Fórum felajánlotta az MPSZ jelöltjeinek, hogy indulhatnak az ő listájukon, elindult a hajtóvadászat a Német Demokrata Fórum ellen. Székelyudvarhelyi vezetőjét, Nagy Mária Teréziát kétszer vitték be a csíkszeredai rendőrségre, egy délelőtt, amikor a kivonuló rendőr nem találta őt otthon, azt üvöltötte kiskorú lányának: „Az anyádat börtönbe fogjuk csukni!”
Szász Jenőt hetente feljelentik, évek óta. A gyakorlatilag kizárólag a Verestóy Attila kezében lévő média nyolc esztendeje lejárató és rágalomkampányt folytat a város első embere ellen. Egyszóval lesz miről jelentést írnia az Orbán Viktor vezette néppárti bizottságnak, amely bizottság a demokrácia romániai állapotát hivatott vizsgálni. (Arra külön gondunk lesz, hogy a Német Demokrata Fórum vezetőivel történtekről értesüljön a németországi közvélemény és Stoiber bajor miniszterelnök…)
Szóval így állt a helyzet.
Ezért gondoltam, hogy veszett fejsze nyele az egész. S azt gondoltam még akkor, azon a szerda estén a székelyudvarhelyi színház zsúfolásig telt nagytermében, hogy szépen, méltósággal, állva halunk meg.
Aztán eljött a vasárnap, a székelyek felöltöztek szépen, és nem adták oda Udvarhelyt, az utolsó végvárat.
Elmentek, és az első körben 52 százalékot adtak Szász Jenőnek, aki így polgármester maradt, s ím, most megkezdi harmadik ciklusát. S hiába nem indulhattak listán az MPSZ emberei, a Markó– Verestóy irányította szervilis RMDSZ-nek a városi tanácsban is mindössze egyfős többsége maradt.
Valamit megéreztek a székelyek. Megérezték, hogyha „elesik Eger, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa”.
Nem akarták, hogy az eljövendő nemzedék azt mondja róluk, akik itt éltek 2004-ben, nem érdemelték meg a magyar nevet…
Már idejét sem tudom, mikor örültem annyira, mint azon a vasárnapon.
Bizony, ránk fért egy kis boldogság végre.
S csak nagyobb lett az örömöm, amikor Verestóy Attila szenátor talpnyalója, Ferenczy Károly, az udvarhelyi Digital3 televízió vezetője két nappal a választás után beült a stúdióba, és a következő nyilatkozatot tette: „Szégyellhetnék magukat az udvarhelyiek, hogy Szász Jenő idehív három budapesti újságírót, aztán ezek megnyerik neki a választást.”
Ennek örültem a legjobban.
Idegesek. Ideges a moral insanity. És tényleg hárman voltunk, újságírók „Magyarból”, akik segítettünk Jenőnek. Úgyhogy titokban megveregettem kicsit a saját vállam.
No, hát mi öröm kellhet még?
Még egy kicsike azért elkelne.
Tudjátok, barátaim, telhetetlen vagyok. Most vasárnap is örülni szeretnék…
Tudjátok, barátaim, jó lenne, ha példát vennénk a székelyektől.
Abban a tudatban, hogy minekünk nincs is szükségünk ekkora nekiveselkedésre.
Ez most még csak nem is a veszett fejsze nyele.
Hogy hazudoznak? És? Mit mást csinálnak ötven éve?
Hogy elképesztően aljasok? No? Tényleg van olyan közöttünk, aki ezen még csodálkozik?
Hogy egyszerűen elviselhetetlenek? Hát persze… Ezért kell elmenni szavazni…
Hogy média nélkül úgyis lehetetlen? Dehogyis lehetetlen, barátaim! Övék a média, igen, kilencven százalékban, de ha média nélkül nem menne, akkor Kádár se bukott volna meg soha, és Horn se bukott volna meg soha. Éppen ettől olyan szép, amikor legyőzzük őket. Amikor verve látjuk őket, akkor abban van valami Dávid eposzi hősiességéből…
Hogy olyan érzésetek van néha, drága barátaim, mintha az egész világgal kellene hadakozni? Olykor bizony így néz ki a helyzet. S éppen ezért nem mindegy, ki megy majd Brüsszelbe – hadakozni…
Tudjátok, nekem három fiam van. Bármelyiket kérdezem, kivétel nélkül azt mondják, hogy ők bizony egyáltalán nem akarnak iskolába járni. Ez nem baj, ha így érzik, hát így érzik. De ettől még van egy szomorú, szikár tény: iskolába járni muszáj. Ha pedig muszáj, hát egyáltalán nem mindegy, hogy kicsoda és mire tanítja őket, miképpen az sem mindegy, hogy ott hogyan teljesítenek.
Drága barátaim, ti, akik rühellitek az Európai Uniót, ti, akik úgy gondoljátok, nincsen semmi tétje ennek a választásnak, ti, akik úgy érzitek, teljesen mindegy, kicsodák mennek Brüsszelbe: ezért nem mindegy. Mert akár szenvedünk tőle, akár unjuk, a szomorkás, szikár tény az, hogy ebben a pillanatban az Európai Unió tagja vagyunk. Május elseje óta mindnyájan. Most nem az a kérdés, hogy meddig, s még az sem, vajon meddig lesz egyáltalán Európai Unió. Most az a kérdés, kit küldünk vitézkedni Brüsszelbe. S akkor hadd legyek ismét személyes, ha nem baj: az unióban olykor 24 másik tagállammal szemben kell harcolni a magyar érdekekért, a nemzeti érdekekért. Szerintetek ki harcol jobban? Azok-e, akiknek elnöke, aki ráadásul a köztársaság külügyminisztere, nemhogy 24 másik tagállammal szemben, de az egy szem Bukaresttel szemben is képtelen volt harcolni, s nem az egész nemzetért, hanem egyetlen magyar állampolgárért, nevezetesen értem. Képtelen volt, mert szolgalelkűnek született. (Olvassátok, miket beszélt Reaganről, amikor ezt kívánta meg az érdeke. Csak az érdeke, mert meggyőződése az nem volt sohasem. Olvassátok, és ez is jusson eszetekbe; mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez az alak nagy médiacsinnadratta közepette fog gyásztáviratot küldeni a „nagyszerű, felejthetetlen államférfi halála” alkalmából…)
Hát ezért nem mindegy…
Ezért nem mindegy ez sem…
De ami fontosabb, barátaim: igazából nem Európáról szavazunk vasárnap. Hanem arról, elviseljük-e az elviselhetetlent. S amit két esztendő alatt műveltek velünk. S amit még művelni fognak. Elviseljük, vagy most vasárnap bejelentjük: elég volt!
Jelentsük be, barátaim.
A 2006-os győzelmünk előszobájába most léphetünk be, június 13-án, ezen a vasárnapon…
„Néha azt álmodom, hogy győztünk, és odavannak mind a virsliujjak, a puha, nyirkos tenyerek, a Nagy Generáció nekilát összecsomagolni összes mítoszát, legendáját, és kiderül, hogy az egész elfér egy neszesszerben…
Azt dúdolják, hogy »ha én zászló volnék…«, de már ők is unják, nagyon. Csak egy nagyon pici zászlójuk van, azt rázogatják, tétován, minden hit és meggyőződés nélkül, és szikár, vádló kérdőjellé kunkorodik azon a zászlón minden jelszó. (…) Néha azt álmodom, hogy győztünk, és ők nem értik… Riadtan körbetelefonálják egymást, még éjszaka is, hogy akkor most mi lesz – az intellektuálisabbak elkezdik felvázolni a szélsőjobb vízióját, a racionálisabbja pedig csak azon zokog, hogy nem oszthatja szét az EU-pénzeket.
Néha azt álmodom, hogy győztünk, és megengedjük magunknak a nyugalom, a türelem, az okosság és az igazmondás luxusát. És kiderül végre, ki kicsoda… És egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra helyükre kerülnek végre a dolgok. Kihúzkodják fiókjaikat, idegesen összepakolják az aktákat, leveszik az íróasztalról a családi fotókat, megisszák az utolsó kávét, elköszönnek a titkárnőtől, és elmennek végre a fenébe. És nagyon-nagyon jól fognak élni, de az minket már nem érdekel.
Mert egyszer úgyis lesz büntetés mindenért, még akkor is, ha – ne adj’ isten! – nincsen Isten…”
Ezt 1998-ban írtam. És úgy lett.
Most leírom újra. Jó leírni. Mert le akarom törölni a cinikus vigyort a képükről.
Letörölhetjük. Ha elmegyünk. Elmegyünk mindnyájan. Mutassuk meg mi is a székelyeknek – ne csak mindig a székelyek mutassák meg nekünk. Mert, tudjátok, barátaim, „ha Eger elesik…”. Ne essen el. Csak rajtunk múlik…
Bayer Zsolt