Nagy Ferenc emigrációba kényszerítése

Guinness-könyvbe illő helyzet állt elő 1947. június 1-jén: Magyarországnak egyidejűleg két miniszterelnöke volt. A Svájcban tartózkodó Nagy Ferencet, aki nem volt hajlandó hazatérni, ahol a szovjetek letartóztatással fenyegették, kisfiának túszul tartásával kényszerítették lemondásra. Ez azonban csak másnap, június 2-án történt meg, amikor fia átadása ellenében aláírta a lemondólevelét. Utódjának, Dinnyés Lajosnak a hivatalba iktatását viszont Rákosi már május 31-én keresztülhajszolta. E néhány nap alatt befejeződött a Truman amerikai elnök által gyalázatos vörös puccsnak bélyegzett szovjet-kommunista hatalomátvétel Magyarországon, amelynek első fejezete az volt, amikor Kovács Bélát február 25-én elhurcolták a szovjet katonák.
Nagy Ferenc számára az emigráció gondolata rettenetes traumaként jelent meg: „Én, a magyar föld (…) egyszerű fia, aki egyetlen idegen nyelvet sem beszélek (…), soha nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam hazámat… Arra gondoltam, hogy a száműzetésnél még a rabság is jobb volna itthon. De vajon otthon leszek-e rab? (…) Amíg én esetleg Szibéria börtöneiben hányódom, addig vajon milyen nyilatkozatok jelennek meg a nevemben? Vajon milyen vallomásokat hazudoznak az én tollammal is újabb magyar vezetőemberek ellen? Inkább a halál, mintsem hogy eszköz legyek azoknak kezében, akik ellen két esztendő óta folytatom néma és sokszor meg nem értett küzdelmemet az ország függetlenségéért és a nép szabadságáért.”
A Tildy Zoltán elnöknek küldött levelében, amelyhez lemondó nyilatkozatát csatolta, megrendítő megokolását adja elhatározásának: „Megfogadva a magyar kormánykörök tanácsát, irtózatos fájdalommal lelkemben külföldön maradok… Lemondok abban a tudatban, hogy nem veszítettem el sem a parlament, sem a nép többségének bizalmát, de ellenem fordult a fegyveres hatalommal rendelkező kisebbség és a megszálló hatalom… Mellékelem lemondólevelemet s szegény, boldogtalan hazámat Isten kegyelmébe ajánlom…”
Nagy Ferenc, amint tudatára ébredt új, tragikus helyzetének, megkezdte annak mégiscsak hasznosítható következményeit valóra váltani. Szerepét abban látta, hogy az 1945-ben létrejött magyar demokrácia mellett hitet tegyen, a szovjet-kommunista hódító politikát leleplezze és segítse megszervezni a demokrata emigrációt.
Első dolga volt egy drámai üzenettel (június 9-én) Lord Vansittart volt államtitkáron keresztül az angol parlamenthez fordulni és a puccs valódi történetét nyilvánosságra hozni. A szovjet célját abban jelölte meg, hogy Magyarországon a polgári demokráciát teljesen szétzúzza, és az országot a kommunista iga alá hajtsa. Véleménye szerint az angolszász hatalmaknak a következőket kellene tenniük: széles körű vizsgálatot indítani – New Yorkban vagy Genfben – a magyar összeesküvési ügyben, és meg kellene állapítani, hogy „ez egy köztársaság-ellenes összeesküvés volt-e vagy pedig csak becsületes hazafiak felkészülése egy kommunista puccs ellen”. Amennyiben utóbbi derül ki, a vádlottakat rehabilitálni kell. Aztán ki kellene deríteni, milyen mértékben uralkodnak az oroszok a magyar politikai és gazdasági élet fölött. Egy új rendőrség felállítása után egy új, a nagyhatalmak által ellenőrzött választást kellene tartani.
A felolvasott tanácsokhoz Lord Vansittart azt fűzte hozzá: „Ezek egy része, tisztelt lordok, tökéletes tanácsnak tűnik… A mi kötelességünk, és ez megtiszteltetés számunkra, hogy a (rendőrállammal) szembeszálljunk, mivel a rendőrállam a nyugati civilizáció antitézise, az emberi lélek tagadása és a homo sapiens végső romlása.”
Nagy-Britannia közbe is lépett Moszkvában, de Molotov mereven elutasította az „illetéktelen beavatkozást”.
A szovjet puccs az addig szovjetbarát külpolitikát mindkét angolszász nagyhatalomnál gyökeresen megváltoztatta. A Manchester Guardian például forradalminak nevezte azt a változást, amelylyel elsősorban Amerika szembefordult az új totalitarizmussal.
Június 26-án Nagy Ferenc már Washingtonban volt, ahol felkereste Acheson (akkor még) külügyi államtitkárt. Itt ismertette lemondása körülményeit, majd – Acheson kérdésére, hogy milyen politikát ajánlana Magyarországgal és Kelet-Európával kapcsolatban – azt felelte, hogy szerinte elsőrendű fontosságú lenne, hogy Európa ne váljék szét két külön táborra, miközben Magyarországot és a többi kelet-európai országot egy pontosan meghatározott stratégiai vonal mögé képzelik. Egy általános ideológiai szempontra kellene összpontosítani azokat az erőfeszítéseket, amelyek a ma kisebbségi diktatúrák alatt szenvedő többségi nemzeteket Kelet-Európában támogatni hivatottak. Ez az ideológiai szempont a demokratikus elvek érdekében az egész világra kiterjedő amerikai támogatáson alapul. Felhívta az államtitkár figyelmét, mennyire kívánatos az Egyesült Államok e népek iránti érdeklődésének folyamatos s nyilvános kifejezése, és azt javasolta, hogy tartsák bennük a reményt nyugati vezetők rádióüzenet útján. James McCargar szerint, aki a fenti összefoglalót összeállította, Nagy Ferenc e tanácsaival voltaképpen a vázlatát adta annak, amit a következő évtizedekben az amerikai és nyugati politika követett is.
Az amerikai kormány azonban már jóval előbb teljes súlyával fellépett ebben az ügyben. Kovács Béla letartóztatása után alig több mint két héttel Truman elnök meghirdette a Truman-doktrínát az újra feltámadó totalitarizmus legyőzése céljából. Íme, pár bekezdés belőle: „A szabad nemzetek megsegítése nem jelent többet, mint annak nyílt elismerését, hogy a totalitárius rendszereknek a szabad népekre való rákényszerítése közvetlen vagy közvetett agresszióval aláássa a nemzetközi béke és ennélfogva az Egyesült Államok biztonságának alapjait.” És kimondta a lényeget: „Meggyőződésem, támogatnunk kell a szabad népeket abban, hogy saját módjukon alakítsák ki saját sorsukat.” Washington három jegyzékben tiltakozott a magyarországi szovjet beavatkozás ellen. A június 11-i harmadikban Truman ENSZ-vizsgálatot sürgetett az angolokkal közösen az összeesküvési ügy és a kommunista hatalomátvétel felderítésére. Erre a jaltai szerződés Moszkvát kötelezte is. Ebből úgy szabadította ki magát, hogy a Marshall-segélyről folyó tárgyalásokat megszakítva, a Nyugatot behatolási kísérlettel vádolva, a vizsgálatot meghaladottá minősítette.
Nagy Ferenc első amerikai évét egy könyv és egy nagy sikerű cikksorozat megírására fordította, ami biztosította megélhetését is. Ezután elindult új életpályáján az amerikai demokratikus emigráció megerősítésére, majd megkezdte világpolitikai tevékenységét. Utóbbit talán egy másik cikkben kíséreljük meg bemutatni.

A szerző politikus, író, könyvkiadó