Szép volt, fiúk!

Megtörtént, amit reméltünk, de elhinni csak akkor mertük, amikor a végleges eredményeket hivatalosan is kihirdették: az ellenzék megszégyenítő vereséget mért az erőszakosan kampányoló kormánypártiakra. Magyarország térképe átrajzolódott, és végre azt tükrözi, amit az eddigiekben a saját szemünkkel is láttunk, hogy a nép igen elégedetlen a kormány elmúlt kétévi teljesítményével. Ha hétköznapi nyelvre akarjuk lefordítani a történteket, olyan ez, mint amikor az elhanyagolt és semmibe vett feleség váratlan fordulattal közli a férjével, hogy a megbecsülés hiányát nem tűri tovább, le is út, fel is út. Az elvtársaknak fel van adva a lecke, most várjuk a fejleményeket, vajon képesek-e európai módon levonni a konzekvenciákat – vagy ázsiai despoták módjára továbbra is foggal-körömmel ragaszkodnak majd a hatalomhoz (és a konchoz).
Az első antipatikus jel az volt, amikor a Kádár-korszak főcenzor asszonya, Lendvai Ildikó kissé elbizonytalanodva közölte az általa másként interpretált eredményt: a választók többsége nem volt protest hangulatban. Valahogyan ki kellett magyarázkodniuk, ez kétségtelen. Az eredmények pedig éppenséggel arra utalnak, hogy a választók többsége igenis tiltakozik az ellen az importháborús hangulat ellen, amelyet kampányvezérük, az izraeli Ron Werber igyekezett meghonosítani Magyarországon. Valamint, hogy a hajdani kék cédulás szavazásokra azok is kénytelenek voltak visszaemlékezni, ha másként nem, a felmenők elmondásai alapján, akik akkor még nem éltek, vagy a gyűlölködő arcoktól és szövegektől hátrahőkölve inkább a magánélet berkeiben keresnek menedéket és önmegvalósítási lehetőségeket.
A Szövetség fölényes választási győzelme azért is elismerésre méltó, mert a részvételi arány magyarországi viszonylatban igen alacsony volt, erre az esetre pedig az MSZP javára jósoltak esélyt az előrejelzések. Sokan nem értették meg, mennyire nem mindegy, kik képviselnek bennünket az európai népek közösségében, ezért távol maradtak a szavazófülkéktől. Mások az MSZP-ből való kiábrándultságukat fejezték ki azzal, hogy szinte semmibe vették az első európai parlamenti választásokat. Különösen jellemző volt ez a már-már nyomorszintre süllyesztett életszínvonallal küszködő kisnyugdíjasok köreiben. Azok viszont, akik belátták annak jelentőségét, hogy a voksuk nagyon is számít, nem mulasztották el az alkalmat, hogy éljenek a lehetőséggel.
A választási eredményeket tükröző térképeken jócskán visszahúzódtak a vörös foltok. Még a vörös fellegvárnak számító Heves megyében is fölényes Fidesz-győzelem született. A mindenáron lejáratni kívánt Kósa Lajos városában, a kálvinista Rómában pedig épp ellenkezőjére fordult a negatív kampány: egyetlen nyeretlen kerülete sincs Debrecenben a Szövetségnek. Az üzenet egyértelmű: az emberek nem vevők többé a hazug, rágalmazó szavakra. A háborús hangulat vonuljon vissza oda, ahonnét származik.
Ha a Fidesz és az MSZP által kapott szavazatok számát összevetjük, a nyertesek mintegy 40 százalékos előnnyel dicsekedhetnek a legyőzött kormánypártiakkal szemben. Ha ez országos választásokon történik, most több mint 2/3-os többséget kapott volna a legnagyobb ellenzéki párt. Ha ez az eredmény sem fejez ki némi tiltakozást a kormány politikájával szemben, akkor mi más?
Aminek mindenképpen véget kell vetni, az a választópolgárság már-már intézményesített lenézése, melyben a fölötte basáskodó szociálliberális kormány hosszú időn át részesítette. Az a gőgös, pökhendi, lekezelő stílus, amely egyfolytában ezt sugallta: mi mindent jobban tudunk, mi mindent jobban csinálunk, ha a mi kezünkben a kormányrúd, az már elegendő biztosíték arra, hogy mindenki boldog legyen. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a torz felfogásban felnőtt és abban évtizedeken át tobzódó nómenklatúra nem képes európai módon levonni a konzekvenciákat, és esze ágában sem lesz lemondani, mint ahogy bármely jól nevelt európai kormány ilyenkor tenné. Ahogy ismerjük őket, meglehetősen öregesen és lassan fognak reagálni, szavaik és tetteik pedig közel sem a választók akaratát fogják tükrözni, hanem ismét csak saját torzító szándékaikat, a turpisságon kapott, hajdani gyermek kimagyarázkodásaival fűszerezve. Mindehhez hozzágondoljuk azt is, hogy mennyire nem áll jól a gyermeki szerep az immáron többségben lévő aggkorú párttagságnak.
A gerontokrácia erőlködhet még egy darabig, ám a jövő mindenképpen az ifjúságé. A görög tragédiák korát már rég felváltotta valami egyéb, ahol a vének tanácsa nem feltétlenül bölcsebb az ifjakénál, sőt a jelenlegi magyarországi összkép éppen az ellenkezőjét mutatja. Az Európai Néppárt fölényes győzelme viszont arra vall, hogy Európa népei az erőszakos globalizációval szemben éppenséggel arra szavaztak, hogy nemzeti és keresztény értékeiket megőrizve vehessenek részt a nemzetek fölötti unióban. Az európai jelzőt már-már kopottá rongyoló, de azzal azonosulni képtelen ballibek pedig kénytelenek lesznek ráébredni, amiért annyian szavaztunk a nagyközösségbe lépésre: tudniillik, hogy az európai normákat még azoknak is be kell tartaniuk, akiknek fogalmuk sem volt eddig róla.
Mi egyelőre stílszerűen ezzel köszöntjük a közismerten jól futballozó ifjabb generációt: Szép volt, fiúk!

A szerző szerkesztő-újságíró