Távolodóban a világ élvonalától

Egy ország fejlettségi szintjének legpontosabb paramétere a felsőoktatás állapota. A felsőoktatás akkor fejlett, ha biztosítani tudja sok ember színvonalas képzését. Ennek feltételei: a) megfelelő létszámú és kvalitású egyetemi oktatói gárda; b) a korszerű gyakorlati oktatás feltételeit biztosító infrastruktúra. A megfelelő kvalitású oktató az egyetemen – ez nem alapvető követelmény középiskolai vagy a főiskolai oktatóval szemben – tehetséges, eredményes kutató is kell, hogy legyen, egy adott szakterület elismert művelője. Nem elegendő, hogy jó pedagógus legyen az illető, mert az egyetem – Szent-Györgyi Albert mércéje szerint – a tudósképzés műhelye, amelynek „terméke” a szakember. Ezért felsőoktatásunk jogos igénye és a felsőoktatás művelőinek igazsága, hogy a kormányzat méltánytalanul mellőzi; s elvárható lenne, hogy a jövőben a jelenleginél sokkal jobban támogattassék anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt.
Ezzel szemben a kormányzati álláspont a következő. A felsőoktatás túl sokat kap. A felsőoktatás túlélte a Bokros-csomagot is; több az egyetemi oktató, mint azelőtt. Az oktatói létszám elfogadhatatlanul magas; az egy oktatóra eső diáklétszám túl alacsony. Mindenképpen indokolt (a felsőoktatási) oktatói létszám és bérkeret csökkentése. Az egyetem nem kutatási, hanem oktatási intézmény, indokolatlan lenne ezért az infrastruktúra fejlesztése, a fizikai dolgozók, technikusok, laboránsok bérének rendezése, az egyetemi kutatások támogatása. Mindez a szocialista–szabad demokrata kormány demagóg hazugsága, amellyel felsőoktatás- és kutatásellenes kártékony politikáját ideologizálja. Ne tévesszen meg senkit a látszat, ez tényleg demagógia és hazugság, mivel: 1. Az egy oktatóra eső diáklétszám a világ egyetlen civilizált országában sem mérce. 2. Az egyetem nemcsak oktatási, hanem kifejezetten kutatási intézmény is. Amelyik egyetemen nem nemzetközileg elismert, kiváló kutatók az oktatók, az nem egyetem, hanem jó esetben is csak főiskola. 3) Az egyetemeken helyet kellene biztosítani azoknak a tehetséges fiataloknak, akik a PhD-fokozat megszerzését követően sikeres post-doc éveket töltöttek külföldön, s utána haza szeretnének települni. Ennek lehetősége ma minimális.
A felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés egymástól éppúgy elválaszthatatlanok, mint a sziámi ikrek. A magyar történelemben soha olyan jó esélyei nem voltak a felsőoktatásnak, illetve a kutatás-fejlesztésnek, mint az Orbán-kormány idején. Csak pillantsunk a vonatkozó számadatokra: a polgári kormány négy éve alatt a Horn-kormány által K+F tevékenységre fordított 0,67 százalékos GDP-hányad 1,9 százalékra emelkedett. Ezzel szemben Magyarországon soha nem volt kétségbeejtőbb helyzetben sem a felsőoktatás, sem a kutatás-fejlesztés, mint a D–209-es kódszámú Medgyessy miniszterelnök országlása idején. A mai számadat ugyanis: 0,39 százalék.
A mai állapotok illusztrálására szabadjon idéznem néhány gondolatot Richard Stone Megnyomorított magyar tudomány című írásából, amelyre amerikai barátaim hívták fel a figyelmemet.
„A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Viselkedéstudományi Intézetében a fizetéseket és fiatalok számára folyósított speciális ösztöndíjak kifizetését felfüggesztették. (…) Az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) vezetőit arra kényszerítették, hogy 33 millió dolláros költségvetésének 27 százalékáról lemondjon. Ezek és hasonló intézkedések évekkel vetik vissza a magyar tudomány fejlődését, amint azt a Professzorok Batthyány Köre állásfoglalásában megfogalmazta. Az EU-tagság megkezdésének pillanatában Magyarország súlyos válságban van. Végeredményben minden, amit kutatási projekt terhére vásárolnak a magyar kutatók, 25 százalékkal többe kerül 2004-ben, mint korábban. Ez katasztrófa, amint azt Freund Tamás akadémikus, az MTA Kísérletes Orvoskutató Központ igazgatója (az Európai Idegtudományi Társaság választott elnöke) megfogalmazta.
További csapás, hogy az OTKA-ra kényszerített nadrágszíj-megszorító intézkedések mellett a Magyar Tudományos Akadémia 234 millió forintos költségvetését 2 százalékkal, az Oktatási Minisztérium 53 százalékos költségvetését pedig 3 százalékkal csökkentették. Ez utóbbiak fix fizetéseket és állandó alapkiadásokat érintenek. Az egyetemeket súlyosan érintik az OTKA-t érintő megszorítások, mert az egyetemi kutatások költségeinek zömét – hatvan százalékát – OTKA-pályázatok fedezik. Az OTKA választhat: nem támogat új pályázatokat, vagy visszavon pénzt már elfogadott pályázatokból – ez utóbbi egyelőre 13 százalékos fűnyírógép-jellegű csökkentést jelent.
Veszélybe kerülnek olyan fontos programok, mint a posztdoktori ösztöndíjak vagy a könyvtártámogatások. Az OTKA mellett a gyakorlatiasabb témákat finanszírozó, változó nevű OMFB (Országos Kutatás-fejlesztési Alap) is szenvedő alanya a kormány tudomány- és felsőoktatás-ellenes intézkedéseinek. Ez az alap egy nagyságrenddel több pénzzel rendelkezik, mint az OTKA. Egyetlen reményünk, hogy az Európai Unió talán nyomást gyakorol a jelenlegi magyar kormányra kártékony kutatás- és felsőoktatási politikájának módosítása érdekében. De a jövő bizonytalan, a fiatal kutatók itthoni perspektívái reménytelenek.”
Mivel magyarázható a magyar tudomány és felsőoktatás helyzetében két év alatt bekövetkezett negatív fordulat? A polgári kormány felsőoktatási és tudománypolitikai koncepciója az alábbi pillérekre épült: a) Az ország fejlettségi szintje a kiművelt emberfők számával arányos, ez utóbbi pedig az ezer lakosra eső felsőfokú végzettséggel rendelkezők számarányával mérhető. Ennek érdekében tágasra kell nyitni egyetemeink, főiskoláink kapuit mindazok előtt, akik tanulni kívánnak. b) A tudománynak is az ország épülését kell szolgálnia. Ez azonban nem azonos az értékek – a tudomány – aprópénzre váltásával. c) A magyar tudomány ügyeit nem bürokratákra és nem üzletemberekre, hanem a legkiválóbb magyar tudósokra kell bízni. d) Az universitas keretében meg kell valósítani az átjárhatóságot az egyetemi és akadémiai kutatóhelyek között. e) A tudósképzés leghatékonyabb módja kutatva oktatás (teaching– through-research), s ennek leghatékonyabb megvalósítási lehetőségét a háromszintű felsőoktatás biztosíthatja, ahol a doktori (PhD) iskolák a tudósképzés műhelyei; a szakirányú (master) kurzusok ezek előszobái; az alapképzés pedig arra hivatott, hogy a választott szakmájukat szerető, ahhoz értő, de kutatói pályára nem kvalifikált emberek egyéb tehetségüket és megszerzett ismereteiket a megfelelő munkahelyeken (ipar, mezőgazdaság, egészségügy, iskolák, önkormányzati apparátus stb.) a társadalom számára hasznos módon kamatoztathassák.
Kiemelkedő és hatékony tudósok-pedagógusok nevei fémjelzik e korszakot, többek között Hámori Józsefé, Kiss Ádámé, Náray-Szabó Gáboré, Pálinkás Józsefé, a politikus Pokorni Zoltáné, Sáringer Gyuláé, Szabó Gáboré, akik a maguk posztján igen sokat tettek a polgári kormány magasztos céljainak megvalósításáért. Az ő nevükhöz fűződik egyebek mellett a felsőoktatási és akadémiai diplomások bérproblémáinak elfogadható rendezése, az alap- és alkalmazott kutatásokat támogató pályázati rendszerek megerősítése, és a magyar történelemben páratlan lehetőséget nyújtó Széchenyi–NKFP pályázati rendszer beindítása; a posztdoktori és műszerpályázati lehetőségek fokozatos bővítése. Utóbbit a posztkommunista szocialisták kormánya nemcsak átkeresztelte, megcsonkította, de a szó szoros értelemben ellehetetlenítette.
A Medgyessy-kormánynak nincs semmiféle felsőoktatási és tudománypolitikai koncepciója – csak rombolni akarása van. A polgári kormánnyal együtt eltűnt az a demokratikus, ugyanakkor színvonalas hálózat is, amely egyrészt biztosította az egészséges arányt az alap- és alkalmazott kutatások között, másrészt az akadémiai és az egyetemi kutatások között. Megszűnt a magyar tudománypolitika felső-, illetve alsóházaként működő, nemzetközileg elismert tudós akadémikusok által vezetett két testület (a kormányfővel közvetlen, napi kapcsolatban álló Tudománypolitikai Kollégium és a Tudománypolitikai Titkárság), amely összehangolta az ország és a tudomány érdekeit. A tudomány és a felsőoktatás ügye huszadrangú kérdéssé degradálódott.
Az MSZP-nek soha nem volt tudománypolitikai koncepciója. Szatellitáik, a szabad demokraták viszont – akiknek vezetői pedig mégiscsak intelligens emberek, nem afféle kikupálódott káderek – szatócsüzemnek tekintik a felsőoktatást, amelyre – mint a felsőoktatási törvénytervezet módosítását célzó javaslatukból is kiderül, a piac törvényeit kísérelnék meg ráerőltetni a tudomány és a nemzeti érdekek szempontjainak szem előtt tartása helyett. Ők az alapkutatást l’art pour l’art tevékenységnek tekintik („mint mikor a barátaimmal elmegyek vadászni” – egyik tekintélyes szakértőjük álláspontja), az alkalmazott kutatást pedig piaci tevékenységnek (amit a rettenetes szabad demokrata „megkutatni” szóösszetétel híven tükröz).
A kormány 5. hadoszlopa a felsőoktatásban: „hármas követelményrendszer” által évtizedeken át kontraszelektált középszer. Jelen írásomban – terjedelmi okok miatt – nem kívánom elemezni ezt a kérdést. Csupán utalnék arra, hogy a jó erőben lévő, elmozdíthatatlan, kontraszelektált negyvenesek, volt KISZ-vezérek, párttitkárok és a maguk kis egyéni politikai kompromisszumát megkötő, csendben lapulók voltak a legfőbb akadályai annak, hogy a polgári kormány felsőoktatás-politikája kiteljesedjék, s ők a garanciái annak, hogy az egyetemek érdemi ellenállást ne fejtsenek ki.

A szerző egyetemi docens, vendégkutató (USA)