Újra MSZP? Újra 1998? Újra Fidesz-győzelem?

A címben szereplő kérdőjelek közül nem mindegyik indokolt. Hogy pontosan melyik, az csak az uniós választások éjszakáján fog kiderülni. A hazánkban első alkalommal megrendezett választás kimenetelét leginkább a részvétel befolyásolja. Az 1998-as országgyűlési választásokra leginkább az unalmasnak induló kampány hasonlít, és az, ahogyan a balliberális oldal saját aktíváit megszólítva úgy szeretné mozgósítani a baloldali érzelmű szavazókat, hogy közben az általános részvételi hajlandóság ne emelkedjen. Miután a nyugdíjasokból és az 50+ nemzedékhez tartozó, a Kádár-rendszerhez pozitívan viszonyuló középkorúakból álló, fegyelmezett szavazóbázisuk részvételére joggal számíthatnak, már csak a jobboldali szavazók választási hajlandóságát kell lankasztani. Ezt leginkább a választás tét nélkülinek bemutatásával kívánják elérni. A Fidesz számára pont ezért az a legnagyobb kérdés, hogy a gazdasági helyzet rossz lakossági megítélésére építő kampányával ellensúlyozni tudja-e a biztosan az urnákhoz járuló baloldali tömböt. A jobboldali szavazókkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az uniós csatlakozásról szóló népszavazáson háromféle magatartást tanúsítottak. A legtöbben el sem mentek, a csatlakozásban történelmi igazságtételt látok igennel, míg az EU-tól tartók nemmel szavaztak. Ha elfogadjuk azt, hogy a korábban a MIÉP-re, FKGP-re és más kisebb jobboldali pártokra szavazók a polgári kormány teljesítménye alapján már a Fidesz szavazótáborát erősítik, úgy feltételezhető, hogy a korábban háromfelé oszló erő most egy irányba húz.
A választás ugyanis korántsem tét nélküli és leginkább 2006 váltóállításának tekinthető. Az igazsághoz tartozik, hogy a választás európai dimenziója valóban elhanyagolható. Ezért válik fontosabbá a választás belpolitikai dimenziója. Miután az EU csak a 2007-ben kezdődő új költségvetési ciklusában mutatja felénk adakozó arcát, a következő kormány bő uniós fejlesztési forrásokra számíthat. Ezért is fontos a baloldalnak a következő országgyűlési választás megnyerése. Ha most bejön a számításuk, és az alacsony részvétel miatt legalább egy döntetlen eredmény születik, 2006-ban már nem a két nagy párt programjáról kell vitázniuk, hanem a jobboldal „hatalomvágyáról” és megújulási képtelenségéről. Ha vasárnap az EU iránt szkeptikusok is elmennek szavazni, a szűk többséggel kormányzó baloldalnak komolyabban kell vennie a nemzeti petícióban foglaltakat, az uniós forrásokból többet kell juttatnia a baloldal által preferált városok helyett a vidéknek és a mezőgazdaságnak.
Nem mintha városaink nem szorulnának fejlesztésre. A városok és főként Budapest jelentik a baloldal Achilles-sarkát. A fővárosiak ugyanis rádöbbenhetnek arra, hogy Demszky Gáborral jószerivel csupán a választási években történnek látványos fejlesztések, és a dugókban töltött órákért, a zsúfoltnak és ritkának érzett BKV-járatokért talán nem a mindenkori kormány, hanem a mindenkivel konfrontálódó főpolgármester politikája a felelős. Ebben az esetben az SZDSZ-en kívüli bármely pártra szavazva megkímélhetik a főváros első emberét attól, hogy energiáit Brüsszel és Budapest között kelljen megosztania. Az SZDSZ kampánya törzsszavazóira fókuszál és hangsúlyos eleme az antikommunizmus. Talán ezért mutatták be részletesen koalíciós partnerpártjuk elnökének, Kovács Lászlónak a karrierútját, tartják múltja miatt hirtelen elfogadhatatlannak Medgyessy köztársasági elnöki ambícióit, vagy „sötét kommunista demagógiának” a szavazóik jelentős része által egyébként támogatott nemzeti petíciót.
A szocialisták most egyáltalán nem lehetnek biztosak győzelmükben. A költségvetési forrásokból már nem lehet sokat adni, sőt a felpuffasztott apparátus és az állam által átvállalt számos feladat miatt egyre nagyobb a költségvetés étvágya. Az euró bevezetése miatt egyre szűkül az elosztható költségvetési források aránya. Miután a nemzetgazdasági helyzet lassú javulását a polgárok többsége még messze nem érzi saját életében, ezért számos, 2002-ben az MSZP-re szavazó polgár figyelt fel a Fidesz nemzeti petíciójára, lett fogékony annak üzenetére. Orbán Viktor pártja a gazdasági helyzet napirendre tűzésével a politikai középtől balra tudott lépni. A legtöbb bizonytalan gazdasági szempontok alapján dönt, és a Fidesz most jó eséllyel szólíthatja meg ezt a választás kimenetelét eldöntő csoportot.
Ezt látva a baloldal ismét a 2002-ből ismert fogáshoz nyúlt, és az ősi emberi ösztönöket mintázó maslowi szükségletpiramis legalsó, a legtöbb embert megérintő szintjén szól. Ameddig a Fidesz programja a jobb vagy könnyebb boldogulás kérdését feszegeti, addig az MSZP a fizikai biztonság garantálását ígéri. Egyszerűbben: A Fidesz azt ígéri, hogy jobban fogunk élni, az MSZP azt, hogy egyáltalán élhetünk majd. Ezért állítják be fizetett hirdetéseikben a Fideszt a társadalmat megosztó erőként, és ezért ígérik azt, hogy ha ők nyernek, mindenki nyugodtan élhet. 2002 után világossá vált, hogy néhány törvényes nagygyűlésen túl több izgalomra nem volt ok. A polgárháború – érdeklődés hiányában – elmaradt. Ha most a Fidesz győzne, alig történne több.
A balliberális oldal másik félnivalója az áremelésektől való lakossági rettegés. Ezek valószínűségét számos, nehezen cáfolható érv erősíti. Egyfelől egy politikus sem emelné az árakat a választások előtt, hanem mindig csak utána. Az érdemi kormányátalakításra sem a választás előtt kerül sor. Második érvként a 2002 utáni tapasztalat hozható fel, legalábbis a gáz, a gyógyszerek vagy a mindenkit érintő áfa tekintetében. Ha ígéretük szerint tényleg csökkentik az adókat és visszanyesik az állami szerepvállalást, úgy sok szolgáltatásért piaci árat kell majd fizetni. Ha piaci (értsd: nyugati) fizetést kapnánk, nem is lenne semmi gond. De addig?
A választás eredménye attól is függ, hogy az aktív bizonytalanok, akik szeretnének elmenni, de még nem tudják, hogy kire szavazzanak, elmennek-e voksolni. Főként a fiatalok, a mezőgazdaságból élők, a hó végén megélhetési gondokkal küzdő középkorú nők és a bizonytalan fővárosiak tartoznak ebbe a csoportba. Az ő szíveikért és fejeikért dúl most a csata. Mindkét néppárt elnöke arra szólította fel támogatóit, hogy személyes példájukkal, tekintélyükkel és meggyőző képességükkel bírják őket választási részvételre és szavazásra. A személyes szerepvállalás elkerülhetetlen. A politikának és a médiának érveket kell szállítania, melyeket a véleményformálók saját közösségükben használni tudnak. Ebben a jobboldalnak még óriási a lemaradása, hisz médiaellenszélben kell érveit a polgárokhoz eljuttatnia, amit a kettős mérce alkalmazása nem könnyít meg. Itt is a 2002-ből már ismert példák köszönnek vissza. A jobboldali politikusokat hírbe hozzák, míg a hasonló cipőben járó baloldali politikusok ügyeit bocsánatos bűnnek állítják be. Elég csak Kósa Lajos vagy Kövér László jogerősen megnyert helyreigazítási pereire utalni.
A választást a bizonytalanok mellett a jobboldali törzsszavazók döntik el. Ha elmennek voksolni.

A szerző politológus