A vásárhelyi példa

Borostyán futotta be a falakat. A kitört ablakok ólomkerete mint üres szemgödör meredt vissza a szemlélőre, jelentéstelenül, mégis rejtélyesen. Bent sűrű félhomály, mintha csak ott, belül rejtőzni akart volna a múlt. A homlokzaton az ismerős, ismeretlen tartalmú felirat, akár valami titkosírás. A zeneiskola biciklitárolója felől lehetett hozzáférni a legközelebb, szinte karnyújtásnyira került a málló vakolat. A kétnaponta elvégzett rutinművelet: hegedűtokot kézbe, lakatot le, kiskulcsot zsebre, egyre kevésbé kötötte le a zenedei kisdiák figyelmét, miközben óvatosan sóvárgó, kíváncsi pillantásaival kereste a bejáratot a magas kerítés fölött: bejáratot a múlt rejtelmeibe, egy másfajta vallás, nyelv, világ titokzatos ösvényeire.
Ilyen volt a vásárhelyi zsinagóga. Az idősebbek félhangosan adták tovább a helyi szájhagyományt: tudod, kisfiam, itt volt a zsidó kávéház. S a zenedista megint eltűnődött, milyen lehetett az a kor, amelyben a lépcsőket nem kottacsomaggal, fekete karton hangszertokkal közlekedő kisdiákok rótták, hanem batisztkötényes bakfisok; tenyerükön formás ezüsttálca, rajta finoman megmunkált, csinos kis csészék. A lépcsőházban kellemesen terjengő kávéillat.
Tudtam, hogy néha vannak odabent, abban a rejtelmes szomszéd épületben. Egyszer egy évben biztosan, amikor édesapám, Susán városrész református papja svájcisapkát gyűrt az aktatáskájába, s indult a zsinagógába az emlékező istentiszteletre. Ilyenkor eszébe jutottak azok, akikkel együtt koptatta az iskolapadot a Bethlen gimnáziumban. Az ő évfolyama épp abban az évben érettségizett, amikor a vagonajtók, mint megannyi éhes száj, hörögve nyíltak ki a nagyállomáson.
A hetvenes években nem volt divat a holokausztot emlegetni. Maga a szó sem hangzott el. Mégis, egy alföldi középvárosban évről évre összegyűltek az emlékezők, és természetes volt, hogy ilyenkor a klinkertéglás kálvinista templom tiszteletesét is meghívják, aki természetesen minden évben elment. Mert ilyen légkörben nőtt fel. Mert az újvárosi, temesvári utcai, földpadlós házban soha egyetlen szitkos kifejezés el nem hangzott a zsidókról. Mert keresztyén hívőként magától értetődőnek tartotta, hogy együtt sírjon a sírókkal. Mert teológusként már azt is megfejthette, mi van felírva a bejárat boltívére azokkal a titokzatos betűkkel. Mert ez így természetes. Olyan ez, amire ezt mondjuk: hát, persze!
Mint ahogy arra is mondhatnánk, amit ebben a városban a minap elkezdtek konferenciával, kiállításmegnyitóval, végül, a nap csúcspontjaként, a zsinagóga újraszentelésével. S hogy mégis fel kell emlegetni – Németh László után szabadon, ezúttal nem a tanyasi tanulók kollégiumáról szólva, hanem elhurcolt városi gimnazistatársaik emlékezetére – az új vásárhelyi példát, annak a hazai közéleti légkör tisztátalansága az oka. A zsinagóga után végre újra kellene szentelni a magyar politikai közbeszédet is.
Mert még mindig magyarázni kell, ami minden más európai országban természetes: hogy a polgári-konzervatív ember nem gyűlölködő, hanem nyitott minden valódi értékre, jóhiszemű és türelmes mások vallási meggyőződése és nemzeti érzése iránt. Mert akinek van meggyőződése és érzése, az tiszteletreméltó a maga nemében, s azzal lehet mit kezdeni. Hiába akadnak még olyanok, akik a megélhetésüket látják veszélyben amiatt, hogy tisztul a közélet köde, és már antiszemitázni se lehet egy jóízűt, a tisztulási folyamat feltartóztathatatlan.
Nem kell más hozzá, mint a közbizalom helyreállítása a magyar polgári szellem iránt. Mert ez a közbizalom megkeresi és megtalálja a maga nagyra hivatott embereit, istenáldotta polgármesterét, múzeumigazgatóját, alapítványi kurátorát, akik teszik a dolgukat a „hát, persze!” jegyében. Nem kell más hozzá, csak megteremteni a feltételeit annak, hogy ez a magyar, polgári, keresztyén szellem szabadon megnyilatkozhasson, s ezáltal megmutathassa valódi arcát. Nem azt, amelyet a médiatúlsúlyos, megélhetési elvakultak vázoltak fel a közvéleménynek.
Különben is, az uszító, egypárti, balratartásos kiszorítósdit június 13-án végképp lefújták. Új pályán kezdődik a következő mérkőzés, amelyen már jobban látszanak az alapvonalak, mert a köd lassan felszáll. Az új fordulóban már nem érdemes a kormányzati hiányosságokat a polgári oldalra kenni. Ebben a játékrészben az is kiviláglik, hogy aki nyakló nélkül antiszemitázott, annak egyre kevesebben hisznek, mert nincs mondanivalója, és mert hazugságon kapták. S egyszer majd azt is megérjük, hogy a szalonképes politikai szereplők mindkét térfélről leküldik azt, akit a világosság utolért, hamarabb, mint a sánta kutyát.
Hódmezővásárhelyen a napokban nagyot és szépet alkotott egy közösség. Olyan szépet, hogy az már természetes, a „hát, persze!” heurisztikus belátásával. Mert el kell mondani azt is, ami természetes. Ezt: persze, hogy fáj nekünk a hatvan évvel ezelőtt bekövetkezett tragédia, mert magyar és más nemzetiségű zsidókat és nem zsidókat küldtek a halálba. És persze, hogy soha többé! És persze, hogy tisztesség és jogvédelem jár mindannak, aki más, mint a többiek, és persze, hogy valamiben mindnyájan mások vagyunk, mint a többiek. És persze, hogy a „keresztény” minőségjelző soha nem válhat tagadószóvá! És persze, hogy meg kell őrizni az áldozatok emlékezetét azokéval együtt, akik a mentésükön fáradoztak.
Ez a „persze” kell ahhoz, hogy mindaz, aki szeretne végre tisztább közéleti levegőt, világosabb képet, egyenlő pályát, esélyt, az hozzájuthasson mindehhez; hogy a plauzibilis játékszabályok betartása, a fair play legyen a belépő az európai uniós Magyarország közéleti porondjára. Erre a tisztázódásra és természetességre másfél évtizede vár minden tisztességes játékos a jobb- és baloldalra tagolt mezőnyben. A vásárhelyi példa nagyon kellett már.

A szerző pedagógus, a teológiai tudományok
doktora, volt országgyűlési képviselő