Aszfaltmelódiák

Miért szeretem a vasutat? Talán azért, mert a sínnek nagy szíve van. Mert van szíve. Igaz, ez csak akkor derül ki, ha egy ezertonnás szerelvény megszólaltatja. Előcsalja. Hallga, hallga. Dudum-dudum. Ahogy a kerék a sínforrasztásokon időről időre átfut, akár a szívverés – dudum-dudum, igen, igen. Vastüdő, vasszív, vasút. Elgondolkodtató dolog ütemre utazni. Ritmusra haladni. Életünk útja időben, a vas útja – hisz a sín nem más, mint vas-út – téridőben vezet a messzi s távolba, olykor bizonyosabb, olykor bizonytalanabb állomások felé.
Ma már ez sincs. Ahogy mondani szokás, egy színfolttal – avagy stílszerűen szólva inkább hangfolttal – ismét kevesbedett egyet a modern világ. A modern sín tudniillik már kontinuum és nem kvantum. Rajta haladva immár ez istenadta szerelvénynek nem szabad döccennie többé. Az üzemmód máma folytonos. Senki se tudhatja ma már, hogy hanyat is ver egy vonat, mire megérkezik. Hangtalan siklás, azonnali szívhalál. Euklidész örülhet: az egyenes valahol legalább szeplőtelen. Vagy mégse?
Mondják: kidobták az ajtón, és visszajött az ablakon. Most mintha valami hasonló történne. Kiiktatták a döccenést a vasút repertoárjából – s ímhol, kísért az úton. Erdő mellett nem jó lakni. Egy ideje mintha vasút mellett laknék, pedig csak a Váci ez az út. A hang viszont, akárha szerelvény döccenne: dudum-dudum. Ugyanaz. A kátyún áthaladó kerék adja, de én örömmel mégse veszem. Így már nem kell. Így már nem elgondolkodtató, inkább idegesítő. Oda belőle a filozófia.

A szerző író