Egy puccs anatómiája

Sokan sokféleképpen elemezték, értékelték Medgyessy menesztését. Furcsa, hogy mindenki nagyon vigyáz arra, hogy a nyilvánvaló ne mondasson ki. Még az ellenzék is hallgat erről. Ez pedig a következő: egy mindöszsze öt és fél százalékos támogatottsággal bíró országgyűlési párt (azaz egy kisebbség akarata) lemondásra kényszeríti a (talán csak látszólagosan) nagyobb párt miniszterelnökét. Ez az a tény, amely nem mondatik ki. Fontos azonban egyrészt e fenti tény ki nem mondásának okait vizsgálni, másrészt a belőle levonható következtetéseket analizálni.
Kezdjük azzal, hogy a történések egyértelműen mutatják – amit bizton sokan gyanítottak már korábban –, hogy az SZDSZ hatékonyabb párt, mint az MSZP (persze nem a demokrácia játékszabályainak megfelelően mérhető erősségre gondolunk). Erősebb, mert az SZDSZ a mai Amerikának inkább megfelelő, és erősebb, mert az MSZP haldoklik. Tudható volt már évek óta ugyanis, hogy az MSZP komoly bajban van (annak ellenére, hogy még mindig bőven akad szavazója), hiszen az az állapot, amelyben az MSZP létezik, tele van ellentmondással, sőt hazugsággal, ami még a névhasználatban is megnyilvánul. Az MSZP nevében szereplő szocialista jelzőnek ma már semmi köze politikájához. Szocialistának mondja magát, de a hangadói spekulánsok, neoliberálisok (legalábbis mentalitásukban). Ebből az következik (a szocialista és a neoliberális eszmeiség összeférhetetlensége okán), hogy az MSZP-nek már évekkel ezelőtt át kellett volna keresztelkednie neoliberális vagy valamiféle neokonzervatív párttá. A probléma azonban az, hogy amennyiben ezt megtenné, szintén egy ötszázalékos párttá redukálódna. A dilemma tehát, hogy szocialista a név (a választási siker érdekében; ld. nyugdíjasok és a városokban élő leszakadt társadalmi rétegek), de neoliberális a politika (amit viszont számos meghatározó MSZP-tag ambíciója és a New Deal utáni Amerika követel meg). Más szóval baloldali a név, de jobboldali a filozófia. Ugyanezen ellentmondás elhallgatása az úgynevezett baloldal első számú feladata ma, ami sajnos sikerrel teljesül, mégis ez az ellentmondás gyengíti az MSZP-t két okból is: az egyik, hogy a turpisság bármikor kiderülhet, a másik pedig, hogy a párt spekulánsainak (a definíció okán is) mindenkor készen kell állniuk arra, hogy érdekeiknek megfelelően elárulják, feladják az úgynevezett szocialista pártot, ha ezt megtehetik a színfalak mögött, jelentősebb szavazatvesztés nélkül. Sőt, a spekulánsok arra is rájöttek, hogy a fenti dilemma (legalábbis látszólagosan) feloldható az MSZP behódoltatásával a magát liberálisnak nevező pártnak, az SZDSZ-nek. (Pláne akkor, ha a média segítséget nyújt már a dilemma létezésének tagadásában is.) Bár ebből is baj lesz előbb-utóbb, hiszen az SZDSZ-nek is gondosan titkolnia kell neoliberális voltát.
Szóval, ami történt, az egy neoliberális puccs, amellyel kapcsolatosan azonban még néhány dologra érdemes kitérni. Az első, amire Tamás Gáspár Miklós hívta fel a figyelmet indirekt: balfácánságnak nevezte Medgyessy nyaralását Powell idelátogatása idején. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök ekkora balfácán, inkább hiszem, hogy Medgyessy elől eltitkolták a Powell-látogatást. Ha igazam van, akkor ez is egy kitervelt puccsra utal. A másik dolog tulajdonképpen egy kérdés: miért kellett Medgyessyt egy puccsal megbuktatni? Medgyessy múltja ugyanis őt is a fent említett neoliberális „szocialisták” közé látszik sorolni. Lehet, hogy Medgyessy ügynökmúltja ellenére rendes ember? Erre is utalnak jelek. Az egyik, hogy pár hónapig tényleg komolyan gondolta a gazdaság szociálisan érzékenyebb kezelését. A másik, hogy pár nappal ezelőtti, kormányátalakító beszédében késznek mutatkozott arra, hogy valóban tegyen valamit a korrupció ellen: első lépésként az SZDSZ-t lekorruptozta. Ez is hozzájárult sorsa megpecsételődéséhez. Egyrészt nem ismerte fel, hogy a korrupció a neoliberalizmus velejárója (lásd William Greider The Betrayal of American Democracy című könyvét), de mint ilyet, rejtegetni kell mindenáron. Nem illik felemlegetni, de ha ezt valaki megteszi, annak mennie kell a mai játékszabályok szerint. Másrészt ugyancsak nem ismerte fel, hogy még inkább mennie kell annak, aki korrupcióval vádolja az SZDSZ-t, hiszen egy ilyen kijelentés után konkrétumokkal kell előállni, amire – feltehetően – a miniszterelnök képes is lenne (itt nem csak a Wekler- és a Demszky-ügyre lehet gondolni, annál is inkább, mert ezek már publikusak). Ezt azonban meg kellett akadályozni.
A puccs után olyan helyzet állott elő, amelyben Magyarországot az az SZDSZ uralja, melynek szavazótábora körülbelül 200 ezer ember. Ez pedig nem tűnik a demokráciával összeegyeztethetőnek. Miként az sem, hogy olyan miniszterelnöke legyen az országnak, akinek a neve a 2002-es választásokon fel sem merült mint lehetséges miniszterelnök-jelölt. Nem tagadható ugyanis, hogy a miniszterelnök-jelölt személye döntően meghatározza a választások eredményét (ami nem elhanyagolható egy egyszázalékos különbség esetén), ahogy az sem, hogy a választópolgárnak joga van előre ismerni leendő miniszterelnökét. Ezekből nyilvánvalóan az következik, hogy a várható miniszterelnök-cserébe vagy az ellenzéknek, vagy a népnek közvetlen beleszólása kell, hogy legyen. Ehhez persze az is kell, hogy Orbán Viktor ezekben a válságos napokban tegye világossá az ellenzék szándékait. Sőt, valószínűleg az is elvárható, hogy Mádl Ferenc is aktívabb szerepet vállaljon e politikai játszmában.

A szerző biokémikus, egyetemi oktató