Az agrárium helyzete és a stratégiaváltás kényszere
2004 közepén
A KGST-piacra alapozott agrárium már a késői Kádár-korszakban hanyatlani kezdett. 1983–84-től a szövetkezetek és állami gazdaságok saját forrásból nem tudták megújítani gépparkjukat. Az új gépek és berendezések fedezete hitel vagy lízing lett. Elkezdődött a tőke kikopása az ágazatból. Békesi László akkori pénzügyminiszter azt mondta, hogy ha az agráriumnak nem segítenek, csak a Jóisten irgalmára várhatunk. A rendszerváltás utáni évek szintén nem az agráriumról szóltak. Máig sem az élet, sem a politika nem tudta eldönteni, hogy mi legyen a jövő, latifundiumszerű tömegtermelésre épülő gazdálkodás idegen tőke részvételével és bérmunkások tömegével, vagy a vidéken élők családi együttműködésére épülő kis- és középgazdaságok, esetleg a kis- és nagyüzemek kombinációja. A földtulajdonlás kérdésében érződik a kettősség leginkább. Ma a földtulajdonosok állnak vesztésre. Ahelyett, hogy saját földjük gyümölcséből élhetnének, potom áron való értékesítésre kényszerülnek a bérlők javára. A mezőgazdaság jövője nemzeti sorskérdéssé vált. A külföldiek földvásárlására vonatkozó időkorlát csak egy fügefalevél, és le fog hullani, ha nem javulnak a jövedelmezőségi viszonyok. Százezrek kezéből hull ki a nemzeti tőke utolsó darabja, a föld, és szűnik meg önálló létezésük gazdasági alapja.
Ma erre tartunk, mert a kormány a bérlőket részesítette előnyben a helyben lakó családi gazdálkodókkal szemben; illetve megszüntette a családi gazdálkodók minden korábbi kedvezményét, fékezte a tőkefelhalmozást. A több tíz milliárdos hitelkönnyítések a latifundiumok helyzetét javították. A piacra jutási támogatások újra a kereskedőknek és az agrárcégeknek kedveztek. 2002-ben több tíz milliárd forinttal növekedett a megítélt, de ki nem fizetett agrártámogatások összege, ami 2003-ban tovább nőtt. A fellépő készpénzhiányt az Európa-terv elsősorban a nagy gazdaságoknál pótolta. Pusztító aszály és jégkárok voltak. A kiesett bevételeket a kis gazdaságok eddig hitellel sem tudták pótolni. 2004-ben a nemzeti alapú agrártámogatás még nem működött, az uniós támogatásokat pedig még nem sikerült mozgósítani. Súlyos vereségeket szenvedtünk a közös agrárpiacokon. Megjelent az olcsó konkurens tej és sertéshús. Ennek már a fogyasztó is érzi a következményeit. Hol van a tavalyi 700 forintos karaj? (Az idén az olcsó tejnek örülhetnek a fogyasztók, de jövőre már aligha.) Egyszerre zúdul az állattartók és a szőlősgazdák nyakába az uniós követelményrendszer, a megvalósításra szolgáló pályázatok azonban hiányoznak. A hatóságok a kistermelőket büntetik, a nagyobbakkal szemben toleránsabbak. A kormányzat átmentette a spekulációt a gabonapiacon. A novemberi intervenciós gabonafelvásárlás a kereskedők és finanszírozók érdekeit, és nem a termelők gazdálkodási biztonságát szolgálja.
A vert helyzet nagyarányú tőke- és piacvesztéssel jár. Stratégiát készíteni tehát arra kell, hogy jövedelmező piacokat szerezzünk, és hogy legyen a piacok kiszolgálásához tőke is. Eddig ez racionális üzemgazdasági érdek. A puszta üzemgazdaságossági szempontok mellett nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az ágazatnak szerepe marad a vidéki foglalkoztatásban is. Esély nincs felszabaduló százezrek más ágazatokban történő foglalkoztatására. Az is társadalmi érdek, hogy a földterület mindig kultúrállapotban legyen. Nem elvárható, hogy ezeket a költségeket az üzemek magukra vállalják. A folyamatos kultúrállapothoz ugyanis sok üzemgazdaságilag nem indokolható beruházás szükséges. A piaci liberalizmus ezekről a költségekről jórészt megfeledkezett, vagy az ezekre juttatott állami pénzeket úgy tünteti fel, mint adományokat, amivel mesterségesen tartják életben az agráriumot. Stratégiai célként olyan agrárium fogalmazható meg, ahol az adófizető hozzájárul az agrárium össztársadalmi célokat fedező költségeihez, hagyományos költségei és nyeresége pedig ezután a gazdálkodásból fedezhetők.
Tőkefelhalmozás és piac
Ha a gazdálkodás nyereséges, a felhalmozott nyereséget tőkeként visszaforgatják. Ez ma korlátozott. Természetüket tekintve a családi gazdálkodók szorgosabb tőkefelhalmozók, mint a cégek, hiszen személyes létük, fennmaradásuk függ attól, hogy megy-e a kis gazdaság. Időnként még a szájuktól is megvonják a falatot, hogy megvehessék az újabb gépet, vagy megépüljön egy új épület, szemben a társas gazdálkodókkal, ahol a bérfizetés elmaradása is elképzelhetetlen. Földbérleti díjat sem fizetnek, hiszen jórészt saját birtokon gazdálkodnak, vagy a területet rokonok adják szívességi használatba. A családi gazdálkodó társfinanszírozó készsége is sokkal erősebb. A társas vállalkozó nem csak a cégből él, egy részük sima pénzügyi befektető, más részük pedig két lábon áll. Addig, ameddig fut a szekér a kft.-ben vagy az rt.-ben, ő az igazgató, vezérigazgató, ha a cég bedőlt, visszavonul családi tulajdonaira, és felveszi a gazdálkodói mezt, esetleg családtagja már eleve ezt csinálja. A pénzügyi befektetőtársak zöme a volt tsz-vagyonok átmentésében segédkezve jutott tulajdonhoz. Az elkötelezettség szintje jóval alacsonyabb. Úgy illene, hogy ennek megfelelően adják az állami forrásokat (nemzeti és uniós támogatások, olcsó hitelek). Ez pont fordítva van. Az összegek oda folynak, ahol nagyobb a késztetés a továbbcsorgatásra is. Alacsony hatékonyságú helyre juttatják a szűkös tőkét, újabban még az uniós forrásokon is erőszakot akarnak venni, hogy ezek is inkább a társas gazdálkodók felé menjenek.
Különleges a hitelek szerepe a tőkefelhalmozásban. Az elmúlt 15 évben a hitelek érdemben nem tudtak a tőke növeléséhez hozzájárulni. Fő ok a magas kamat és az ágazat rendkívül alacsony jövedelmezősége. A hitelek visszafizetésekor kevesebb tőke maradt, mint amennyi a hitelek folyósítása idején volt. Jól látható, hogy az állami eszközökkel visszapótolt tőke szinte kizárólag a társas tulajdonú üzemekbe került, és mégis ott vagyunk, ahol a part szakad. Ez tehát rossz irány volt. Állami intézkedések keretében a támogatásokat és az olcsó, hosszú lejáratú hiteleket jóval nagyobb mértékben kell juttatni a családi gazdálkodóknak. Ez a szükséges stratégiai irányváltás lényege. Ezt kívánja a gazdasági racionalitás és az össztársadalmi érdek.
Az elmúlt másfél évtizedben jelentős piacvesztések következtek be. A tömegtermékek értékesítését lehetővé tevő KGST-piacot nem lehetett pótolni. A volt KGST-országok agrárpiacán az új követelményeknek már nem tudtunk megfelelni. A világpiaci konkurensek a vevőknek kedvező hiteleket és nyomott árakat ajánlottak. Nem voltak állami intézkedések a piacok megtartására. A kereskedelmi liberalizáció gyorsan elérte a magyar piacot is, nálunk is megjelentek az import élelmiszertermékek. A folyamatot segítette, hogy a feldolgozóüzemek már a privatizáció első hullámában többségükben külföldi kezekbe kerültek. A külföldi tulajdonos döntött, hogy az üzemet tovább üzemelteti, vagy bezárja. Különösen érzékelhető volt a drasztikus visszaszorítás a cukoriparban. A 90-es évek közepétől fokozatosan csökkent a cukorrépa vetési területe, a szarvasmarha- és a sertésállomány. Jövedelmező piacok nélkül a működő tőke leértékelődik. A másik stratégiai irányvonalnak a piac fejlesztését kell tekinteni a tőkefelhalmozás mellett.
Mire épüljön a stratégiaváltás
2005-ben?
Javulást kell elérni az agrárium társadalmi költségeinek átvállalásában, a tőkefelhalmozásban és a piaci lehetőségekben. Elsősorban arra van szükség, hogy 2005-ben betartsák az államháztartási törvényt. Az agrárirányítás ne csak ígérje, hanem fizesse is ki a járandóságokat. Mindenekelőtt szorítsa le az éven átnyúló lemaradásokat. Ez hozna 35-40 milliárd forint többletforrást 2005-ben. Haladék nélkül rendezze a 2004-ben ki nem fizetett földalapú támogatás nemzeti önrészének ki nem fizetett hányadát, valamint a 25 százalékos uniós földtámogatást. Ez több mint 150 milliárd forintos tőkeinjekciót jelentene.
Még 2004-ben kösse meg a minisztérium az agrár-környezetvédelmi programban szereplőkkel a szerződéseket, és fizesse ki 2004-es járandóságukat. 2005-ben növelje tovább a programba befogadottak körét. A SAPARD-programok kedvezményezettjei a lekötött és még fel nem használt forrásoknak legalább a felét vegyék igénybe, ami mintegy 15 milliárd forint létfontosságú fejlesztést tesz lehetővé. Induljon el az AVOP igénybevétele is ugyanezzel a céllal, minimálisan ötmilliárd forintos igénybevétellel. Induljon a nem társas agrárvállalkozások részére is Európa-hitel program, olyan mértékben, amilyen mértékben ezek a szereplők a földet művelik. (Tavaly a terület mintegy 50 százalékán tevékenykedő társas gazdálkodók több mint 200 milliárd forint hitelhez jutottak.) Elegendő lenne, ha visszaállítanák a polgári kormány családi gazdálkodókra vonatkozó hosszú lejáratú, kedvező hitelkonstrukcióját, és kiterjesztenék a mezőgazdasági egyéni vállalkozókra, valamint az őstermelőkre.
Számos a teendő az agrárágazat piaci helyzetének javításában is. A gabonapiacra bevezetett elfuserált intervenciós rendszer gyengeségei az első uniós aratáskor megmutatkoztak. A kistermelők ismét a kereskedők markába kerültek. Az intervenciós időpontot előbbre kell hozni, augusztus 1-jére. Tartósan jó piac várható hússzarvasmarhában. Nem lehet várni, fejlesztési programok szükségesek. A hússzarvasmarha-kibocsátás 40-50 ezres jövedelmező bővülése jövedelmező piacot nyitna a takarmányféléknek is. EU-konform eszközökkel mindenképpen be kell szállni a piacképes mezőgazdasági termékeket forgalmazók marketing-erőfeszítéseibe. Ennek az lenne a célja, hogy a magyar áruk hazai tulajdonú forgalmazók segítségével jussanak a végső uniós fogyasztókhoz.
A stratégiaváltáshoz szükséges valamennyi intézkedés 2005-ben megvalósítható. Egyedül arra van szükség, hogy az ágazati fejezet eddigi előírásait betartsák, és 2005-re az új stratégiának megfelelően tervezzék a fejezetet.
A szerző országgyűlési képviselő
origo.hu
Hatalmas drogfogás – elképesztő módon bukott le a banda
