Mire lenne jó a kétpártrendszer?

Orbán Viktor a Tusnádfürdőn elmondott beszédével szelet vetett és vihart aratott. Mint kiderült, ez utóbbiból nem is egyet. A zajos tiltakozások egy részét – amelyek Bukaresttől a Köztársaság térig zúgtak végig a Kárpát-medence fölött – ama nyilatkozata váltotta ki, amelyben támogatásáról biztosította azokat a törekvéseket, amelyek az erdélyi magyar autonómiára és a határon túl élő magyarság kettős állampolgárságára vonatkoznak.
A felháborodások másik hullámát azok a mondatai gerjesztették, amelyekben kifejtette, hogy az EU-ban versenyelőnye van az olyan, Magyarországhoz hasonló tagállamoknak, ahol koalíciós vitáktól mentes, gyors és hatékony döntések meghozatalára képes kormányok gyakorolják az irányítást. Szerinte az olyan újonnan csatlakozott országok, amelyekben stabil kétpártrendszer alakulna ki, könnyebben végre tudnák hajtani a gazdaság felzárkóztatását, mert egyetlen szervezeten vagy szövetségen keresztül bírnák a többség bizalmát, és nem nehezítenék munkájukat a koalíciós viták.
Ennyi lenne röviden összefoglalva az a gondolatsor, amelyik a gyanúsan azonos hévvel reagáló baloldali kormánylapokban rövid idő alatt méltatlankodások egész sorát váltotta ki: az MSZP és az SZDSZ frakcióvezetőihez magától értetődően csatlakozott az MDF Dávid Ibolya vezette szárnya is Csapody Miklós képviseletében. A hazai belpolitikai elit Orbán-fóbiában szenvedő része újra végigzongorázta a már unalomig ismert klaviatúrát. „A választók nem ilyen rendszert akarnak” (Kuncze). „Aki ilyet akar, az a saját oldalán egypártrendszerre törekszik” (Lendvai). „Egy ilyen rendszer kiküszöböli a demokráciát” (Csapody). Nagyjából ezek voltak a reagálások, amelyeket minden esetben egy-egy szabályos kiselőadás kísért a demokrácia mikéntjéről. Némi egyetértést csak az MDF Lakitelek munkacsoportjának szóvivője, Font Sándor tanúsított, hozzátéve, hogy a választások úgyis eldöntik, hogy egypárti vagy koalíciós kormányt akarnak látni az emberek az ország élén.
Abban természetesen igaza van a tiltakozóknak, hogy a valódi demokrácia a különféle érdekek egy időben történő szabad érvényesülését és adott esetben a legszélesebb körben folytatott vitákat jelenti. A pluralizmusban minden választópolgárnak elidegeníthetetlen joga, hogy a szabadon versengő politikai erők közül arra adja a voksát, amelyiknek érdekérvényesítő képességéről és a törvényhozásban való alkalmasságáról leginkább meg van győződve. Egy népuralmon alapuló politikai rendszerben az össztársadalmi konszenzus alapján meghatározott szélsőségektől való elhatárolódás eseteit leszámítva senki és semmi nem korlátozhatja a pártok alapításának jogát, és a választójogi törvénynek is úgy kell működnie, hogy a polgároknak lehetőségük legyen bármilyen politikai erőre leadni a szavazatukat. A fent említett jogok biztosítása esetén lényegében maguk a választók döntik el, hogy milyen típusú legyen az adott ország pártrendszere. Ha az emberek kétpártrendszert akarnak, akkor egyfajta latens közmegegyezés alapján kiválasztanak két szerveződést a sok közül, és időről időre úgy adják le voksaikat, hogy ez a két, egymással rivalizáló erő váltsa egymást a hatalomban. Megnyilvánulhat persze olyan kollektív akarat is, aminek eredményeként akár tucatnyi párt is beverekedheti magát a parlamentbe, rákényszerülve arra, hogy véget nem érő vitákkal és szócséplésekkel tarkítva próbáljanak összeeszkábálni egy működőképesnek számító koalíciót.
Ezek ismeretében mindenki beláthatja, hogy Orbán Viktor, ha akarná, sem tudná kétpártrendszerűvé alakítani Magyarországot. Nem a Fidesz elnöke döntött arról, hogy a KDNP, az MDNP, az FKGP és a MIÉP sorra elbukták 1998-ban és 2002-ben a parlamenti mandátumokért folytatott harcot. Az sem rajta múlott, hogy a sokáig legerősebbnek számító jobbközép erő, az MDF nem tudott 1994 és 2004 között számottevő eredményt elérni önállóan elindulva, és pártépítés meg programalkotás helyett csak belső vitákkal és pártszakadással idegenítette el magától az egyre fogyatkozó híveit. Az a tény, hogy a Fidesz szinte egyeduralkodóvá vált a polgári oldalon, több millió felelősen gondolkodó és dönteni tudó szavazó akarata volt. A Fidesz megerősödésében az is nagyban közrejátszott, hogy az SZDSZ az 1994-es, posztkommunistákkal megkötött koalíciójával véglegesen elvesztette szavazóinak kétharmadát, hozzájárulva ezzel az addig önálló liberális pólus megszűnéséhez. A kispárti létbe való süllyedésért leginkább tehát – mind a jobboldalon, mind pedig a baloldalon – maguk az érintett pártelitek a felelősek.
Ha 2006-ban – vagy akár már korábban is – kormányváltás lesz, akkor szintúgy a választói akaraton múlik, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció helyébe kik lépjenek. Dönthetnek a váltást akarók úgy, hogy – emlékezve arra, mennyi kínt okozott a mindenkori jobboldali kormányoknak a Torgyán József-típusú politikusokkal való együttműködés – egyetlen, sokféle ideológiát és érdeket magába integráló pártba helyezik a bizalmukat. De kinyilváníthatják azt a törekvésüket is, miszerint mégiscsak jobb a koalíciós együttműködés, akár azon az áron is, hogy a kisebbik fél rendre durva hangnemben, Münnich Ferencezéssel és megalapozatlan korrupciós vádakkal sértegeti a partnerét, aki mellesleg éveken át mesterséges lélegeztetéssel tartotta életben, segítve a talpon maradásban.
Hiába vádolják Orbán Viktort az ellenfelei a kétpártrendszerre irányuló állítólagos törekvései miatt, nem az ő hibája, hogy megannyi tehetségtelen politikai kalandor vagy az együttműködés nem megfelelő formáját választó – amúgy jó szándékú politikus – kizuhant mellőle a sorból. A polgárok – talán látva az 1998 és 2002 közötti ciklus eredményeit – azért helyezték bizalmukat hosszabb távon is a Fideszbe, mert bennük látták a legcselekvőképesebb politikai erőt. Valószínűleg sokan emlékeznek arra, hogy a különböző liberális és konzervatív irányultságú pártok végtelenül káros megosztottsága milyen mértékben járult hozzá, hogy 1994-ben az MSZP a szavazatok egyharmadával jutott abszolút többséghez a törvényhozásban. Ha a Fidesz nem lett volna képes integrálni a hasonló történelmi gyökerekkel és szellemiséggel bíró erőket, akkor talán ma úgy nézne ki a magyar politikai rendszer – természetesen ellenkező előjellel –, mint a két világháború között, amikor egy szinte leválthatatlan hegemón párt gyakorolta a hatalmat, tényleges ellenzéki kontroll nélkül.
Egy demokráciában mindenki szabadon kinyilváníthatja politikai céljait: Orbán Viktor is nyugodtan gondolkodhat oly módon, hogy egy friss EU-tagállamnak jobb lenne, ha a csatlakozás után legalább egy-két ciklus erejéig egy kézben koncentrálódna a kormányzati hatalom. Már 2002-ben is ez volt a tét. Ha az a szándéka, hogy az általa irányított párt a listás szavazatok több mint felével jusson abszolút többséghez, akkor vigye véghez, ha tudja. Nincs előírva, hogy egy politikai erő egyedül nem szerezheti meg a polgárok nagyobbik hányadának osztatlan támogatását, ehhez nem kell több, mint választói akarat. Aki pedig ilyen módon kap felhatalmazást a kormányzásra, attól a programjában megfogalmazott ígéreteit is könnyebb lesz számon kérni, nem beszélve a gazdasági felzárkóztatást célzó terveiről, és ha ezek után nem produkál eredményeket, akkor a szavazók ítélete úgyis könyörtelen lesz a soron következő megméretésen.
Elnézve az MSZP és az SZDSZ együttműködését, sajnos, van igazság a koalíciós modellt bírálók kijelentéseiben: üres és képmutató adóviták vannak, de a terhek tényleges csökkentésének nyoma sincs, a négyes metró jövője alighanem azon nyugszik, hogy enyhül-e valamennyire a szocialisták Demszky Gábor iránti ellenszenve, a Medgyessy Péter korábbi, alkotmányromboló közjogi csomagja utáni perlekedésről pedig inkább ne is szóljunk. Cselekvés helyett fecsegés, érzékelhető eredményeket produkáló együttműködés helyett egymás sértegetése és fúrása: a cselekvésképtelenség, a tehetetlenség jellemzi az MSZP–SZDSZ párost. Amennyiben a következő választásokon bukik a jelenlegi koalíció, akkor ezt leginkább annak köszönhetik, hogy a nagyhangú ígérgetéseiket nem tudták olyan tartalommal megtölteni, ami érzékelhető módon bizonyította volna az embereknek: helyes és hasznos, ha két eltérő súlyú párt ilyen módon kormányoz együtt.
Zárásként még egy dolgot: a polgári oldalra leadott szavazatok nyolc-tíz százaléka a mai napig nem a Fideszhez kerül, hanem az ezer színben pompázó mérsékelt és radikális törpepártokra. Ezzel szemben a baloldal homogén. Az egymástól elválaszthatatlan MSZP–SZDSZ kettős a történelmi szociáldemokrata párttól kezdve a Köztársaság Párton és az Agrárszövetségen át a Kupa Mihály-féle Centrum-blöffig pártok egész sorát nyelte le vagy lehetetlenítette el. Ezek nem egy korábbi vezetője – például Bárándy Péter, Németh Imre vagy Veér András – a mai napig ott sorakozik Medgyessy Péter környezetében. Egykori pártjaik szavazói ma döntő többségben a mostani koalíció hívei. A miniszterelnökkel való kapcsolatuk szorosabb, mint az a viszony, ami a Fidesz elnöke és partnerszervezeteinek vezetői között alakult ki. Kérdés ezek után: ha a 2006-os választások után csak a két nagy párt marad a porondon, ebben biztosan Orbán Viktor felelőssége lesz-e nagyobb?