Győzni csak összefogással lehetséges

Volt egyszer egy James Bond-film. Ebben a titkosügynökség egy zátonyra futott, oldalán fekvő roncshajóban rendezte be irodáját. A helyiségeket újrapadlózták – természetesen a vízszinteshez igazítva –, de a falak és ajtók maradtak, ahogy voltak, ferdén. Ez a kép jut eszembe a szabálytalanságokkal, sok-sok csalással lezavart MDF-tisztújítások és ötünk, azaz öt parlamenti képviselő kizárása kapcsán. Eltűnődöm: vajon nem látja az elnöki klikk, hogy a padló ugyan egyenes, de a mennyezet lejt?
Az MDF egy ideje (de legalábbis a két utóbbi országgyűlési választásra ez biztosan igaz) vereségben találja meg a győzelmét. 1998-ban kormányra került, de előbb elvágódott az ötszázalékos küszöbön. Majd egy, a részünkről elképzeléshiányosan lefolytatott koalíciós tárgyalás nekünk juttatta az Igazságügyi Minisztériumot. Nem lett belőle szavazatsokszorozó tárca. Emellett jutottak MDF-esek ide-oda, de a lényeg: nem az MDF-nek, hanem az MDF-től. Ezek után nem maradhatott elnök Lezsák Sándor. Felkelt Dávid Ibolya napja.
A Kunos-ügyben tanúsított karakán viselkedése általános elismerést aratott a nemzeti oldalon. Hanem azután jött egy nehéz időszak. A belső vetélytárs, a kisgazdapárt akkor nagyobb ereje mindenütt leszorított minket a pályáról; a Fidesz egész szövetségesi politikáját kitöltötte, figyelmét lekötötte. (Ezt éppenséggel fel lehet róni a Fidesz vezetésének, de akkor sem szabhatja meg politikai irányvonalunkat.) Hogyan lehettünk volna hatékonyabbak? Egyrészt a kormányban (ahol viszont az az egy miniszterünk se nagyon vett részt a munkában), másrészt az Országgyűlés tevékenységében. Ám az MDF még az országházi szavazásokkor sem sokat számított; mert ha kellett segítség, a legnagyobb párt megkapta az esetleg ellentmondó MDF részéről hiányzó szavazatokat a MIÉP-től. S nem feltétlenül azért, mert a Fidesz összejátszott a MIÉP-pel (ahogy ezt sulykolták baloldalról), hanem mert Csurka is az MDF kiszorításában volt érdekelt. Fidesztől lenézve, torgyános és csurkás erők közé szorulva jött egy előkészítetlen kitörési kísérlet: a Békejobb. Az eredetileg figyelemfelhívásnak indult kezdeményezés azonban felkeltette az MDF-tagság veszélyérzetét is, amikor egyre világosabbá vált, hogy a hangsúlya mennyire a koalíciós társunk elleni élen van, s ahogy érzékelhetővé vált, hogy a baloldal mennyire örül ennek. Amikor azután ismertté vált a harmadik oldalt, centrumot hangoztató vagy éppen civilnek álcázott baloldali erők közeledése, akkor sokunkban megfogalmazódott, hogy arrafelé lejt az utunk, amerre azután a Centrum pártunió – szerencsére nélkülünk – siklott. A szövetségbe beleragadt MDNP sokkal rosszabbul járt. Az MDF vezetői akkor világosan érezték, hogy nem tehetik meg azt, amit Szabó Iván: nem vehetik fel a szocialisták sárga sálját.
A pártdemokrácia lerombolása
Ez a belső vita megosztottsághoz vezetett, és ekkor az elnök olyan eszközökhöz folyamodott, amelyek lerombolták az addigi demokratikus működést. A döntéshozást a testületektől (országos elnökség, országos választmány) igyekezett átvenni az – alapszabályunkban nem is szereplő – elnöki kabinet; s nyomásgyakorló eszközként egyre jobban bevetve a döntéshozatali joggal (s megfelelő tájékoztatással) nem rendelkező (megyei) elnökök gyűlését. Megindult a legfontosabb tisztségek és velük a testületek átvétele: az országos választmányé, majd az elnökség szűkítése és átalakítása, a képviselőcsoport kézbevétele és többszöri bedarálási kísérlete (hűségnyilatkozatok, működési szabályzat megváltoztatásával történő jogcsorbítása). Sőt, mindezek nem teljes sikere után a többi pártszerveknek a parlamenti képviselőcsoporttal történő szembeállítása. Ezek miatt érezte akkor Gémesi György, hogy nem tud együttműködni az elnök asszonnyal, és mondott le az alelnökségről. Nem sokkal utána én is lemondtam a párt nemzetközi kapcsolatainak irányításáról. Igyekeztem ezt úgy tenni, hogy ne rázza meg a pártot: nem fordultam a sajtóhoz. Nagy belső birkózásban végül mégis sikerült a nemzeti oldal egységének alapképletét, a Fidesz–MDF összefogást többségre juttatnunk az országos választmányban, pedig szinte éppen csak átbillentettük a mérleg nyelvét.
Ha győztünk volna a 2002. évi országgyűlési választásokon, akkor a közös kormányzás feladata elől nem lehetett volna kitérni. Ez mindkét felet az együttműködés folytatására kényszerítette volna. A jobboldali közös választási győzelem azonban a kormányzásbeli csatavesztéssel párosult, s ez azokat hozta helyzetbe, akik az összefogást túlzottnak tartották. Akik a kétpártivá fonnyadó politikai mező rémképével álmodnak, s nem akarják a lényeget látni. Azt, hogy a rendszerváltoztatás veszteseinek új esélyt adó kormányzásra, országunknak a válságból való kiemelésére – és így a magyarság megmaradására – csak kétféle válasz adható: igen és nem. Ez pedig tényleg határvonal, de nem két nagy párt, hanem a két politikai oldal között.
Elnökünk tényleges politikai irányváltása megkönynyebbülést vált ki a politikai térfél másik oldalán, de onnan szavazatokat nem kapunk (szerintem ne is kapjunk). S megdöbbenést okoz a jobbik oldalon, ott viszont legfeljebb a választási küszöbig kúszik el az MDF, még egy kicsiny, 38 százalékos részvételű választáskor is. Ki is eshetünk a parlamentből – és ezzel a politikai életből –, ha nincs jobb törekvése pártunknak, mint a lándzsa élét alkotni a Fidesszel szemben. Lenne pedig feladatunk. Népi indíttatásunknak megfelelően vállalhatnánk, hogy eljuttatjuk az egyszerű emberek hangját az ország házába. Tehetnénk, mert közöttünk ül legnagyobb arányban újraválasztott egyéni képviselő a parlamentben. De az is biztos, hogy mindegyikünket sokszínű szavazói tábor támogatott.
Balról kiszámítható ellenzék
A jobboldal szavazói pedig hamarabb megértették, mint pártjaik, hogy győzni – vagyis saját sorsunkat irányítani – csak összefogással lehetséges. Hogy ha így teszünk, akkor már 1994-ben is győzhettünk volna. De hogy ebben az összefogásban ki vezet, ki milyen helyet foglal el, az sokkal kevésbé érdekes számukra. Annál inkább figyelnek arra, hogy megválasztásunk óta hogyan fejezzük ki vágyaikat, hogyan képviseljük érdekeiket. S nem arra, ahogy Lakner Zoltán politikai elemző írja a kormánypárti szavazókról, akik örülnek egy ilyen kemény, de kiszámítható ellenzéknek. Ugyanis ez a „kemény, de kiszámítható” pártvezetés nemcsak ellenfelével, de elsősorban szövetségesével kemény a nyilatkozatok szintjén, és balról kiszámítható, s így a jobboldali szavazók megosztásával hozzájárulhat a volt kommunista vezetés tartós uralmához. Különösen akkor szembetűnő ez, amikor az MDF elnöke elutasítja a holdudvar nagyszabású kiterjesztését, a polgári körök mozgalmát, amikor egy követ fújva a szocialistákkal magáénak vallja azt az elvet, hogy „a politika helye a parlamentben van, nem az utcán”. Kire hivatkozzam, hogy mennyire torz ez az állítás? Szelényi Iván nem vádolható meg jobboldalisággal. Ő is azt mondja, hogy „Már miért ne vihetné az utcára a tömegeit az a párt, amelyik képes erre? A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a demokratikus baloldal nemritkán élt ezzel a lehetőséggel konszolidált demokráciákban.” Csak a mi oldalunk mondjon le erről a népet, a démoszt a politikába bevonó eszközről?
De akkor is ez történik, amikor Orbán Viktor alkotmánymódosításhoz fűződő feltételeire azzal reagál Dávid Ibolya, hogy az EU-csatlakozás „feltételeit nem megszabni, hanem megteremteni kell”, mely jól hangzó érvet azután Medgyessy kapja fel és ismétli – mintha a feltételek megteremtése nem döntően kormányzati feladat lenne.
És ide tartozik a státustörvény megcsúfolásának aláírással szentesítése a tavalyi Magyar Állandó Értekezleten (amit azután az MDF országgyűlési képviselőcsoportja kísérel meg helyrehozni azzal, hogy ellene szavaz), a négy MTV-kurátor révén a közszolgálati baloldali emberbutítás megtámogatása, a magyarok számára az állampolgárság könnyített megadása körüli összevisszaság, a vezető testületeket is váratlanul érő Konzervatív kiáltvány, annak liberális hangsúlyaival.
Fura rendszerváltozás az, amelynek eredményeként még ma is a késő Kádár-kori vezetőréteg hatalmaskodik az országon. A kommunista párthatalom gazdasági hatalommá való átalakítását és a kapcsolatrendszer épen maradását a felelősségre vonás elkerülésével felborította az első szabad választás váratlan eredménye, amely az esélyesnek tartott SZDSZ helyett az általa többszörösen támadott MDF-nek adta a nép bizalmát. Ezzel az MDF és pártszövetségesei a volt nómenklatúra és a demokratikusnak nevezett ellenzék kereszttüzébe kerültek, amely – egygyökerű – két erő a chartamozgalomban fogott össze a rendszerváltozás nemzeti forgatókönyve ellen. Kijegecesedett az alapkérdés: a rendszer megváltoztatását az össztársadalom érdekeinek megfelelően kíséreljük meg lefolytatni, vagy pedig olyan vezetőréteggel, amelyik belesimul a külső elvárások kiszolgálásába? Első nagy csalódásom – és politikai érésemhez vezető tapasztalatom – épp az volt, hogy rá kellett jönnöm a Külügyminisztériumban: nem a mi kormányunkat segítik a kommunizmus világuralmi törekvéseit leromboló világbíró erők, még ha jobboldali nyugati kormányok képében jelennek is meg. Hanem úgy van, ahogy Brian Mitchell írta az Investor’s Business Dailyben, ahol azzal magyarázza a keleti félteke volt kommunistáinak amerikai támogatását, hogy azok nemzeti fenntartások és lelkiismeret-furdalás nélkül, áron alul hajlandók elkótyavetyélni a még meglevő állami vagyont is.
Antall Józsefet csak azóta magasztalják bal felől, hogy már nem fenyeget visszatérése. Amíg élt, éppúgy horthystának – és még mi mindennek! – elmondták, mint most Orbán Viktort. Az MDF-et márpedig tartósan nem lehet megalkuvásra kényszeríteni a rendszerváltozás célját illetően. Ezt még vezetői sem tudják megtenni, mert ha erre kerül a sor, egyszerűen otthagyják az emdéefesek. (Ez a folyamat megindult. Épp ezt szeretné megállítani a Lakitelek munkacsoport.) Országgyűlési képviselőcsoportunk vezetője egyik belső vitánkban megfeledkezett magáról, és kimondta az elnökségben érvényes helyzetértékelést: „Egykori szavazóinkat elvesztettük, most újakat kell találnunk.” Vagyis azt történik most, hogy a vezetés váltja le a tagságot.
Távolodóban az antalli örökségtől
Az ilyen, elvektől és értékektől függetlenülő pártpolitikai taktikázás ugyan ízléstelen, de talán mégsem lenne nagyon elítélendő, ha egy ép ország ép demokráciájának viszonyai között történik. Ám amikor a mindenkori külső, nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló kormánykoalíció akasztja meg országunk fejlődését, akkor bizony bűn. Ha az MDF továbbra is a magyarság esélyeiért akar küzdeni, ha továbbra is mindenekfölött törekszünk a magyar társadalom egészének életminőségét magasabb szintre hozni, akkor bizony olyan vezetőket kell választanunk, akik nem a megosztást, hanem a lehető legszélesebb társadalmi és politikai összefogást segítik elő ennek érdekében. Akik meghallgatják a közérdekből fakadó aggodalmat, s nem hallgattatják el az ellenvéleményeket. Akik nem oszlatnak fel testületet vagy szervezetet csak azért, mert bírál, kérdez vezetőitől – vagy éppen mert tisztújításkor nem a meglevő vezetőket tünteti ki bizalmával.
Mert az antalli örökség mindenekelőtt a demokrácia szabályainak betartását jelenti.
És végül: ezeket a gondolatokat már tavaly augusztus óta akarom papírra vetni. A Fejér megyei MDF sok-sok tagja és támogatója egyre türelmetlenebbül, néha már csalódottan várta, hogy hangot adok véleményüknek. Nem tettem, mert reménykedtem abban, hogy sikerül magunk között tisztázni a helyzetet, és visszatéríteni az MDF-et a nemzet ösvényére. Most is, a választási kampány alatt kerülni igyekeztem minden olyan megnyilatkozást, ami az MDF-nek árthatott volna az ország népe előtt. Ám hazugságban nem lehet élni. Az emberek követelik a nyílt és világos beszédet, hiszen tudni akarják, hogy mire – nem csak kikre – fognak szavazni 2006-ban. Az uniszónó elnökség selyemdumája, hogy majd 2006-ban összefogunk, mert két csapat több, mint egy csapat. De ha Dávidék komolyan gondolják, hogy a Fidesz és az MSZP egyformán korrupt, rohadt, akkor milyen alapon akarnak majd az egyikkel összefogni – és miért nem a másikkal? Vagy csak az maradt a szempont, hogy a győzteshez álljunk?
A nemzeti oldal pártjai között a verseny csak arról szólhat, hogy ki végez jobb munkát a köz, a magyarság érdekében.

A szerző az MDF-frakcióból kizárt országgyűlési képviselő