Sérelmi rendek

Hanyas vagy? – kérdezte saját generációjától annak idején Szilágyi György. Huszonkilences? A kérdés stafétabotként, vagy olimpiai láng módjára utalható, adható tovább. Hanyas vagy? Negyvenötös? Negyvenkilences? Ötvenhatos? Hatvannyolcas? Nyolcvanegyes? Nyolcvankilences? Kétezernégyes?
Mi ugyancsak megkérdezhetjük, elsősorban saját magunktól: hanyan is vagyunk? Hányadán is állunk? Elégséges, elég, jeles? Több a kelleténél? Kevesebb a szükségesnél? Mennyi az annyi? Vagyunk-e így elegen és zárhatók-e szorosra most a képzeletbeli vers- és embersorok? Rossz és jó sorunk, sorsunk.
A hetes jelent: az osztály létszáma ennyi meg ennyi, hiányzik ő meg ő. Edda: névsorolvasás. Ehhez egyébként hozzá vagyunk szokva. Lelkileg edzettek vagyunk. Politikailag valaha megaczélosodtunk, szellemileg is fel vagyunk vértezve. Fel vagyunk készülve a nagy névsorolvasásra, amelyet a hagyomány szerint egyperces néma felállás követ. Közgyűlésenként egy Örkény-egyperces. A sok név ilyenkor mindig mellbevágó. Hogy kik mentek el. Kik távoztak közülünk. Kik által kevesbedtünk meg. Hogy mennyivel van később. A hiány ilyenkor mindig mellbevágó, s azonképp elkeserítő a tapasztalt egész. Mintha mi sem történt volna, mi csak csináljuk tovább. Szőjük tovább a hiátustépte, hézagszaggatta egészet. Ezt az egészet, ami van itt.
Hányan is maradtunk? S amikor Magyarország fogy, megtehetjük-e vajon, hogy mintáját, modelljét szolgáltatjuk a fogyásnak? Akik elpislantak mellőlünk, mert az égbe mentek, béke velük. De akik elléptek mellőlünk, akiknek másfelé vitt útjuk, azokkal sem a háború. Nem is hangzik jól, hogy háború velük. Velünk csak a béke lehet. S persze könyveik által velünk maradtak a kilépők is. Anno dacumal a Magyar Nemzet hasábjain ilyen szellemben emlékeztem meg az írószövetség könyvtáráról mint együttes helyről. Kilépők s bentmaradtak, tagok s nem tagok könyvei maradtak ti. a könyvtárban tisztelettel egymás mellett. Szakadni csak az írók tudnak. Mit érdekel a költészet maga? Irodalom az írók felett.
Isten ments persze a békepapoktól és az álbékétől. A marxista–keresztény párbeszéd sem vezetett sehová a rendszerváltás előtt. A rossz kompromisszumok nem üdvösek. Nem mondom én, bár szeretem a régi slágereket, hogy nem történt semmi, csak elválunk csendben, good night, good night, good night… – ám azzal, ami történt és ami örökké megy, azzal most én itt hadd ne foglalkozzam, engedtessék meg ennyi nekem.
A történet ismert. Tudjuk mindannyian. A Belga együttes stílusában előadva: Barangó – Döbrentei – Parti Nagy Lajos, Parti Nagy Lajos, Barangó – Döbrentei. Döbrentei Barangó Lajos Parti. Nagy Lajos Barangó Döbrentei. Nem két értékrend, hanem két sérelmi rend, sebrend csapott itt össze, avagy vált éppenséggel széjjel. Vannak ugyebár borrendek és vannak sebrendek. A szekértáborok, klikkek, népi–urbánus, bal–jobb, konzervatív–modern és a többi, et ceterra, ecc-pecc kimehetsz, ilyen-olyan csoportok valójában sebrendek. Valamikor értékrendek voltak, ma inkább sebrendek. Némelyik csoportot csak kisebb karcolások, horzsolások tartanak össze, de a nagy sebrendeket mély sebek tartják össze. A Barangó–Döbrentei–Parti Nagy Lajos-történet sem egyéb az egységes magyar nemzet 1919 és 1945 közt, illetve 1945 és 1989 közt szerzett sebeinek egymásra véreződésénél. Vérszerződés helyett csak csöpögni tudunk. Meg habzani. Virágh elvtárs itt felsóhajtana: bizony-bizony, az élet nem habos torta.
Eddig oké, de hogyan tovább? A vér taszít, az édesség viszont vonz, de jó is volna, ha habos torta volna az élet, igaz, a tortaterroristák a tortában is meglátják a rejtett politikai motívumot, … tehát.
Tehát… túl Barangón, túl Parti Nagyon, túl Döbrentein, túl az Óperencián, túl az elíziumi mezőkön, túl a Gulagon, túl Bergen-Belsenen, túl tuszin és hutun, angyalokon és Belzebubon, számomra ebből az egész, véghetetlenül kisöbű történetből egy alapvető következtetés adódik: az írószövetség szervezeti rendje rossz. Rossz, hisz képtelennek bizonyult a fő sebrendek érkeztetésére, leképezésére, képviseletére. Lehet mondani persze, hogy egy maroknyi provokátor fölrobbantotta az írószövetséget, politikai és egyéb számítások miatt, ám a veszteséglista, Szabó Magdától Esterházy Péterig túl sokszínű és túl fajsúlyos ahhoz, hogy rezzenéstelen ábrázattal játsszuk meg az egészet, résszé hullva, s megmeneküljünk az önvizsgálat elől.
Az írószövetség szervezeti felépítése lényegében évtizedek óta nem változott. Sir Vivor, a Nagy Túlélő – mondhatnók. Olyan, akár az egykori Hazafias Népfront. Látszólag minden és mindenki képviselve van benne, de amikor működni kell, amikor dönteni kell, akkor önelvű tömbként működik, s olykor érzékenységeket mellőzve dönt. Hiába jut statisztikailag tíz íróra egy választmányi tag, sebrendi értelemben mégis sok író és csoport marad, maradt képviseletlenül.
Akik elmentek, nem fognak visszatérni. Akik kiléptek, nem fognak visszalépni. Kétszer egy folyóba nem. Mostantól kezdve a Magyar Írószövetség nem a magyar írók szövetsége, hanem magyar írók szövetsége. Egy, a nem csekély számú írószervezet közül, igaz, nyugtathatjuk magunkat, a legnagyobb taglétszámú, de mégis, kevésbé reprezentatív, mint a tudományos világban az akadémia. Megújulásra nem azért van szükség, hogy visszatérjen az egyszer tört egész, hanem azért, hogy lelki békében legyen jelentőségteljes legalább a rész.

A szerző író