Vannak-e szülői jogaink?

Hazai hivatalokkal és hatóságokkal folytatott szélmalomharcukban a kapcsolattartási jogukért évek óta küzdő szülők újra meg újra szembesülnek azzal a hihetetlen ténynyel, hogy bár a törvény írott malasztként, papíron biztosítja a szülő gyermekével való kapcsolattartási jogát, magáról a szülői jogról nem mond semmit. Az érdeklődő hiába keresi kézikönyvekben a szülői jog mibenlétének körvonalazását; ezzel a hazai jogtudomány mind ez idáig adós maradt. Természetesen elismeri ezt a jogot, csak éppen nem mondja meg, hogy micsoda, természetesen beszél róla, csak éppen nem érzi szükségét a meghatározásának. Természetesen hivatkozik rá, csak éppen nem foglalkozik vele, nem elemzi, nem érzi problémának.
Igaz, több olyan is van az alkotmányos alapjogok között, amelyek tágan értelmezve a gyermekhez fűződő szülői jogot is magukban foglalják. Ilyen például az élethez, a családhoz vagy a tulajdonhoz való jog stb. Idesorolhatók még a házastársak (csakugyan, miért nem a szülők?) jogegyenlőségét biztosító jogelvek, sőt, idetartozik az is, hogy bár a családra vonatkozó rendelkezések nem az alkotmány alapjogokról szóló fejezetében vannak felsorolva, az Alkotmánybíróság ennek ellenére alapjogi jellegűnek tekinti őket. Ennek ellenére olyan érzése van az embernek, hogy a törvény csak használja, alkalmazza a szülői jog fogalmát, de nem tartja szükségesnek a részletes kifejtését, és főleg nem érzi fontosnak az alkotmányos alapjogok közé való besorolását.
Holott részint a meglévő alapjogok kiterjesztésével, részint más jogok analógiás értelmezésével nagyon is könnyen körvonalazható volna e jog tartalma. Minthogy a gyermek jelképesen a szülő testi kiterjesztésének is felfogható, a gyerekhez való jog beletartozhatna például az élethez és testi integritáshoz való jog tágabban értelmezett fogalmába, hiszen a gyermek erőszakos elszakítását nagyon is fel lehetne fogni egy testrész, kéz vagy láb indokolatlan amputálásának analógiájára. Ugyanígy beletartozik a szülői jog az emberi méltóság fogalmába (nem véletlen, hogy a náci haláltáborokban mindig a családtagok, főleg a szülők és gyerekek szétválasztásával kezdték az áldozatok emberi megalázását és fizikai megsemmisítését), a család védelméről nem is beszélve.
És végül is fel lehetne úgy fogni a dolgot, hogy a szülői jog valójában a tulajdonjog sajátos esete: eszerint a gyermek olyan elidegeníthetetlen (vagy csakis törvényes úton elidegeníthető) „szerzett tulajdon”, amellyel a tulajdonos ugyan nem rendelkezhet szabadon, de amely elvitathatatlanul az övé (is), és amelytől önkényesen (bírói ítélet vagy gyámhivatali határozat nélkül) nem lehet elszakítani. Mindebből az következik, hogy ha tüzetesen végiggondoljuk az alkotmányos alapjogokat, kiderül, hogy a szülői, vagyis a gyerekhez való jog – vagy közvetlen, vagy közvetett módon – nem is egy alkotmányos alapjogból levezethető, még akkor is, ha alkotmányos alapjogként expressis verbis furcsa mód sehol sem szerepel a hazai kézikönyvekben.
Persze felmerülhet a kérdés: hogyan lehetséges, hogy ilyen alapvető, majdhogy azt nem mondtam, szent emberi jog, mint amilyen a szülőnek tulajdon gyermekéhez való joga, minálunk nincs szabatosan meghatározva? Hogyan lehetséges, hogy ilyen alapvető jogra semmi garanciát nem ad a törvény? Hogyan lehetséges, hogy ez a legelemibb emberi viszony, az emberi társadalomnak ez a legősibb intézménye, minden emberi társadalom alapja mifelénk ennyire hidegen hagyja a jogászokat? Aki ismeri a kapcsolattartási jogukért harcoló szülők megalázó kálváriáját, egyáltalán nem csodálkozik ezen a hiányosságon.
Ha ugyanis a szülői jog szabatosan meghatározott és kézikönyvekben is elismert alkotmányos alapjog volna, a gyámhivatalok aligha nézhetnék karba font kézzel a lábbal tiprását, és a bíróságok aligha ítélnék meg olyan elnézően a gyermeknek a másik szülő alkotmányos alapjogának sérelmére történő kisajátítását. Akkor bizony mind a gyámhivataloknak, mind az igazságszolgáltatásnak erélyesen ki kellene állnia e jog védelmében. Akkor nem lehetne az egyik szülőt minden védelem nélkül kiszolgáltatni a jogsértő másiknak. Akkor bizony nem lehetne Magyarországon kijelölt gondviselőtől büntetlenül gyermeket rabolni, gyermeket apja elől büntetlenül eltüntetni, a szülők jogegyenlőségének elvét büntetlenül felrúgni, érvényes kapcsolattartási határozatokat büntetlenül semmibe venni.
Ez a hézagosság, látnivaló, nagyon is kedvez a hazai jogállapotoknak, annak a hivatalos közfelfogásnak, engedékeny elfogultságnak vagy felelőtlen közönynek, amely – jogegyenlőség ide vagy oda – nem hajlandó tudomásul venni, hogy a külön élő szülőnek is vannak szülői (vagy akárcsak emberi) jogai. Jellemző, hogy míg a legtöbb kézikönyv hosszasan sorolja a gyermek – egyébként legtöbbször csak papíron létező és többnyire puszta eszményként működő – jogait, a szülő jogairól mélyen hallgat. Sári János Alapjogok. Alkotmánytan II. c. könyvében például (Osiris Kiadó, Budapest, 2000) két egész fejezet foglalkozik a gyermekek jogaival; a szülőnek gyermekéhez fűződő jogait viszont hiába keresi az ember A házasság és család védelme című elnagyolt fejezetben. Holott amíg Magyarországon a csakis jogszerű és törvényes eljárásban korlátozható szülői jog nem minősül – és nemcsak a jogelméleti kézikönyvekben, hanem a mindennapi joggyakorlatban is – garanciákkal védett alkotmányos alapjognak, addig – nem túlzás – egyetlen gyermekéhez ragaszkodó apa, egyetlen külön élő szülő, mi több, egyetlen gyermek sem érezheti magát biztonságban.
Magyarországon több tízezerre tehető azoknak a szülőknek a száma, akik képtelenek élni kapcsolattartási jogukkal. Jóllehet ez a több tízezer szülő rendszeresen ostromolja a gyámhivatalokat és bíróságokat, a hazai közvélemény mindmostanáig érzéketlennek bizonyult emberi tragédiájuk iránt. Jellemző, hogy ennek a drámai helyzetnek az ügyében 1989 óta egyetlen interpelláció sem hangzott el a magyar parlamentben, aminthogy az is jellemző, hogy egyetlen szakminiszter se figyelt fel – se a jobb-, se a baloldalon – a szülők tízezreinek megalázó jogfosztottságára és legalapvetőbb emberi jogainak folyamatos lábbal tiprására, holott nincs olyan hét, hogy rádióriport vagy újságcikk meg ne kongatná a vészharangot. Úgy látszik, még mindig könnyebb, kifizetődőbb, látványosabb hangzatosan csepülni a Kádár-rendszert, mint alapos munkával törvényjavaslatot kidolgozni az 1952-es, hírhedten apaellenes és antidemokratikus családjogi törvény reformjára.
Meggyőződésem, hogy a kapcsolattartás a hazai társadalom állatorvosi lova. Ez az elmérgesedett fekély valóságos jelképe a hivatali túlkapásoknak, a hivatalnoki önkénynek, a tisztviselői felelőtlenségnek és bírói érzéketlenségnek. Vajon vannak-e szülői jogaink? Vajon alkotmányos alapjog-e a szülőnek gyermekéhez való joga? A hazai közgondolkodásban vízválasztó, hogy ki mit válaszol erre a kérdésre. Amíg bírósági ítélet vagy gyámhivatali intézkedés nélkül, puszta önbíráskodással, egyetlen szülőt is meg lehet fosztani gyermekétől, amíg gyermeket szülő – sokszor a gyámhivatal meg a bíróság tudtával, mi több, passzív jóváhagyásával – büntetlenül kisajátíthat, és amíg a gyermekéért küzdő másik szülőt a hatóságok nemhogy védenék, pártolnák, támogatnák, de szinte büntetik, addig nem lehet se jogrendről, se jogegyenlőségről, se jogbiztonságról beszélni Magyarországon. Addig csak dzsungel van, nyers erőszak és sötét középkor.

A szerző egyetemi docens