A nemzetfogyásról

Amennyiben létezik statisztikai mutató, amely átfogó képet nyújt egy nemzet egészségéről és lélektani állapotáról, az a népességnövekedés arányszáma. És ha van az újkori magyar valóságnak kiábrándító jelensége, az éppen ennek a mutatónak példátlanul negatív alakulása. Ha C. G. Jungnak kellene felvázolnia a magyarság diagnózisát, valószínűleg a nemzet kollektív tudatalattijának betegségéről, a nemzetlélek kóros állapotáról értekezne. A kór okozóinak pedig bizonyára a történelmünk során elszenvedett tragédiákat jelölné meg, amelyek mára tökéletesen kimerítették életerőnket. A XX. század folyamán elszenvedett sérelmek sűrű sorozata olyan mértékben szívta el nemzetünk belső pszichés energiáit, hogy mára egy pesszimizmusáról és lemondásáról elhíresült népként élünk a világ köztudatában. Hogy jutott ide ez az egykoron legendásan büszke és dacos nép? Mi történt velünk, hogy ezer éven át tatár, török, német, osztrák, orosz és a szovjet támadásait túléltük, és ma minden külső fenyegetettség nélkül, szinte önszántunkból sorvadunk, és még csak jele sincs annak, hogy képesek lennénk megkapaszkodni az önsorsrontás gödrének lejtőjén? Amíg az évszázados megpróbáltatások ellenszelében őseink ösztönei – ha nem is mindig időben és egységben, de – mindig megszülték a helyes megoldást, a világ ámulatát sokszor kivívó hősies ellenállást, addig mára már a szavazóurnák előtt cserbenhagynak ösztöneink, amikor a nemzet javán és kárán munkálkodók között kellene különbséget tenni?
A trianoni nemzetcsonkítás, az elbukott világháborúk, nemzeti függetlenségünk elvesztése és a fél évszázados kommunista diktatúra kétségtelenül rányomta keserű bélyegét a magyarság lelkiállapotára határon innen és túl. Viharos történelmünknél azonban sokkal többet ártott a belső bomlasztásnak egy, a XX. század elején felbukkanó formája, amely a magyaros széthúzást egy olyan elemmel gazdagította, amelynek nemzetidegen jellege a két Magyarország egyikében mind a mai napig tetten érhető. Ennek a szabadkőműves, bolsevista gyökerű tábornak hű képe a kezét szívére téve Internacionálét daloló Gyurcsány Ferenc, míg a másik Magyarország szívre tett kézzel inkább Isten áldását kéri a nemzetre. A két világ között áthidalhatatlan szakadék tátong, ami csak addig nem probléma, amíg mindkét fél tetteiben is hazájának érzi a kormányzása alá rendelt országot, nemzetének a nemzetet. De mit kezdjünk egy olyan nemzetidegen, rendíthetetlenül internacionalista szellemiségű kormánynyal, amely hazánk tragédiájának emléknapján a véreinket sanyargatókkal ünnepel? A nemzeti érdekeinknek tudatosan ártó külpolitikát életellenes gazdasági programmal, adórendszerrel párosítják, ami egy négyéves bizakodással teli ciklus után – amikor a népességfogyás mérséklődött – újra egy kiábrándult, lemondó nemzetet teremtett. Miként várható el egy családtól a jövő tervezése és a gyermeknevelés, ha azt látja, hogy kormánya négyévente átszabja a családpolitika prioritásait, miközben rohamlépésben közeledünk a nemzethalál pillanatához? Hogy kezdjen el lakást felújítani és házat építeni, ha egyik napról a másikra megszűnik ehhez a hitelkeret és a támogatás? Van-e értelme a munkájának, ha annak gyümölcsét elnyeli az igazságtalan adórendszer vagy – rosszabbik esetben – a feneketlen korrupció? Hogy neveljük büszkeségre, erkölcsi tartásra az új nemzedéket, ha nemzetünket tőle idegen, gyáva kormány vezeti?
Bár a demográfiai helyzet az EU egyik tagállamában sem mondható rózsásnak, Magyarország e tekintetben a sereghajtók között is utolsó. Így nekünk kellene a legtöbb figyelmet fordítani a kérdésre, amelyet egy maroknyi, nemzetét féltő ember Fekete Gyula vezényletével már évtizedek óta napirenden tart a problémát cinikusan kezelő sajtó, politika, tudomány és közvélemény ellenében. Érthetetlen, hogy ezt az első számú közügyet, egy nemzet egyre gyorsuló fogyásának kérdését miként tüntetheti fel mellékesnek médiája és vezetése. Egy olyan országban, ahol a kisebbségeket ért legapróbb sérelmek is világbotránnyá dagadnak, hogy tehetőek olyan – a többségi magyarságot sértő – aljasan cinikus kijelentések, miszerint a csökkenő népesség révén nő az élet minősége? Ez burkoltan népirtásra való felhívás. Mint az olyan valutaalapos jelentések konklúziói is, hogy Magyarország – Európa legkiválóbb talajú és éghajlatú országa – csupán hatmillió embert képes eltartani. Az ilyen jelentések természetesen csak a valutaalap és keresletszűkítő programjának itthoni szolgalelkű kivitelezői, a baloldali kormányok idején felbukkanó közgazdászaink (Bokros, Surányi, Draskovics stb.) közötti összejátszás: célja, hogy szakmailag „fedezze” a valutaalap itthoni híveit és programjának megvalósítóit. Talán hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek kormánya és közvéleménye szó nélkül hagy egy ilyen kijelentést. Elképzelhető-e egy olyan valutaalapos jelentés, amely az egyébként valóban túlnépesedett, vízhiánnyal küzdő Kánaán ősi földjéről értekezne hasonlóképpen, és hatmillió lakosának hárommillióra csökkentését javasolná? Nem? És az, hogy ebben a valószínűtlen esetben az ottani kormány a valutaalap elemzését iránymutatónak tálalja közvéleménye előtt?
Reménykeltés és útmutatás végett érdemes itt és most is a Magyarországon unalomig emlegetett ír példát felhozni. Írország nemcsak hazánk számára példaértékű, de a többi európai ország számára is, hiszen ma az ír az egyetlen növekvő népesség az Európai Unióban. Az ír központi statisztikai hivatal szeptemberben nyilvánosságra hozott népesedési adatait az ír közvélemény történelmi jelentőségű hírként fogadta, amelynek lényege nem a statisztikai számadatban, hanem sokkal inkább a néppszichológiára kifejtett hatásában rejlik. Írország népessége ugyanis 1871 óta először emelkedett a lélektaninak aposztrofált négymilliós határ fölé, ami fordulópontot jelent a világ talán legnagyobb demográfiai kihívásával küszködő ország történelmében. Hogy számokban is szemléltessük: a szigetország lakossága több mint nyolcmilliót tett ki az 1841-es népszámlálás idején, ami az 1840-es évek végén bekövetkezett nagy éhínséget követően – majd egy- millió ember éhhalála és ugyanennyi kivándorlása után – hatmillióra csökkent. Ez a tragédia és az ezt követő elkeseredett függetlenségi küzdelmek, valamint a nyomor és a gazdasági talpra állás nehézsége oly mértékben rányomta bélyegét az ír társadalom pszichéjére, hogy a népesség fokozatosan 3,5 millióra apadt az 1980-as évek közepére. A brit birodalom árnyékából gazdaságilag csak ekkorra kitörni képes Írország egy csapásra a kivándorlók országából a be- és visszavándorlók országává vált, amelyet leginkább páratlan gazdasági teljesítményének köszönhet. A tavalyi évben 62 000 csecsemő született (ami nagyjából a 2003-ban Magyarországon elvégzett abortuszok számával egyenlő) és 50 000 bevándorló érkezett Írországba, amely – az elhalálozások és kivándorlások levonása után – 65 000 fős, azaz éves viszonylatban 1,6%-os népességnövekedést jelent. Érdemes megjegyezni, hogy a bevándorlók több mint harmada visszatérő, azaz korábban kivándorolt ír.
Ezt a kedvező fordulatot sokan tévesen csak a gazdasági fellendülésnek, a kedvező makrogazdasági feltételeknek és az uniós pénzekért szívósan és ügyesen pályázó ír kormányzatnak tulajdonítják. Arról keveset hallani, hogy a demográfiai mutatók javulásához, az ír társadalom évszázados pesszimizmusának visszájára fordításához, a nemzetlélekben keletkezett energiahiány pótlásához leginkább hitre, egészséges nemzeti öntudatra, társadalmi identitásra és a család intézményre volt szükség. Továbbá egy olyan konzervatív értékrendű társadalomra, amelynek az egymásért felelősséget vállaló közösség, a keresztény szolidaritás képezte az alapját. A 80-as évek végéig (!) tiltott válás, a máig alkotmányban rögzített abortusztilalom és az ír közvélemény egészséges irtózása a szabadosságot hirdető, „valósítsd meg önmagad” liberális szemlélettől mind hozzájárult az ír feltámadáshoz.
Ha Magyarországnak újból olyan kormánya lesz, amely programjában nem a meghunyászkodó kicsiséget, hanem az akarni és tenni akarást hirdeti meg, amelynek ismét a hit, a család és a szeretetre épülő nemzetközösség áll a középpontjában, akkor újra esélyt kap a gyarapodó, az új, a másik Magyarország. A mi Magyarországunk.