Az egyetemi autonómia visszaállamosítása?

Az Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetség társadalmi szervezet, amely a felsőoktatásban dolgozók (hallgatók, oktatók, tudományos és adminisztratív személyzet) nevében kezdeményezi a felsőoktatásban érvényesülő igazgatási, politikai és pénzügyi döntési mechanizmusok demokratikus átalakítását, valamint folyamatos társadalmi kontrollt gyakorol a döntési folyamatok felett. A színvonalas szakmai oktatási munka érdekében törekszik arra, hogy elérje a felsőoktatás egészének és intézményeinek autonómiáját – ezekkel a gondolatokkal alakult meg 1989-ben az OFÉSZ, vállalva a magyar felsőoktatás demokratizálásának az ügyét. 1988-tól az első szabad választásokig olyan alapjogokért kellett megküzdeni a felsőoktatásban, mint a kötelező orosz nyelv és a marxista tárgyak eltörlése, a pártállami szervezetektől függetlenül működő hallgatói és oktatói érdekképviselet, valamint az intézményi autonómia helyreállítása. Újra nyílttá kellett tenni a felsőoktatást, hiszen a korosztálynak csupán nem egész tíz százaléka tudott ott tanulni. Egyszóval vissza kellett adni az egyetemek, főiskolák irányítását azoknak, akik alakítják a felsőoktatás mindennapjait: a hallgatóknak és az oktatóknak.
Az Antall-kormánynak az érintettekkel folyamatosan egyeztetve, a számos probléma ellenére sikerült megalkotnia és elfogadtatnia 1993 nyarán a felsőoktatási törvényt, amely a mai napig meghatározza felsőoktatásunk rendszerét. A törvény az elmúlt tizenegy esztendőben számos változást élt meg, de az esetek döntő többségében a jogalkotók szándéka követte a felsőoktatási szféra igényeit, és törekedett választ adni az átalakuló gazdaság és társadalom változásaira. Így jött létre a felsőoktatási intézményirányítási és érdek-képviseleti rendszer, a minőségen őrködő hatékony akkreditációs szisztéma, továbbá az integrációnak köszönhetően kialakult egy hatékonyabbnak mondható intézményhálózati struktúra.
2004 őszén az SZDSZ vezette oktatási tárca módosítani kívánja a felsőoktatási törvényt. Valóban szükséges a módosítás? Részben igen. Az utóbbi években felduzzadt hallgatói létszámnak köszönhetően ugyanis mára felsőoktatásunk nem eltömegesedett, hanem általánossá vált. Jelenleg a korosztály ötven százaléka folytat tanulmányokat egyetemen vagy főiskolán. Ez nem baj, sőt üdvözölendő, azonban a magyar felsőoktatási rendszer túlterhelt, jelen formájában nem képes – a korábbi hagyományainkhoz méltó – megfelelő minőséget adni, és nincs összhangban a munkaerőpiac elvárásaival.
Megoldást jelentene a problémákra képzési rendszerünk átalakítása, az eddigi kétlépcsős modellről való áttérés a lineáris képzési rendszerre, amely a hallgatóság, az intézményirányítás, a munkaerőpiac és végső soron az állam számára is hatékonyabb működési rendszert jelentene.
A mostani törvénymódosítás sajnos nem csak erről szól. A törvény lényegét és a módosítást szükségességét jelentő képzési struktúra – egyébként elfogadható – átalakítása mellett az új felsőoktatási törvénytervezet alapvető hibája, hogy figyelmen kívül hagyja a felsőoktatásnak a képzésen és kutatáson keresztül megvalósuló társadalmi feladatát. Az oktatási kormányzat jelenlegi vezetői olyan változtatásokat akarnak becsempészni, amelyek megsértik a több évszázados, minden európai országban természetszerűleg elfogadott intézményi autonómiát. Kimondható, hogy a törvénytervezet alapján az oktatási tárca felrúgja a rendszerváltozás óta a kormányzat és a felsőoktatási intézmények, szakmai szervezetek és az érdekképviselet kialakult hatáskör- és felelősségmegosztás gyakorlatát.
A törvénytervezet a magyar és európai felsőoktatástól teljesen idegen jogi megfogalmazásokat tartalmaz, tele van ellentmondással, továbbá azt a képet mutatja, hogy a törvény alkotójának fogalma sincsen az európai és hazai egyetemek és főiskolák működéséről, és azokkal ellentétben teljesen központi irányításnak vetné alá felsőfokú képzési rendszerünket.
A tervezet minden stratégiai döntéshozatalt a minisztérium és a szenátus által 50-50 százalékban delegált külső szakértékből álló irányító testülethez rendel (a tagoknak semmi köze nem lehetne az intézményhez!). A szenátusnak csak a képzési és kutatási, általában adminisztratív jellegű kérdésekben engednének döntéshozatalt. A rektor lenne az irányító testület elnöke, akinek személyéről azonban gyakorlatilag nem a szenátus, hanem az irányító testület döntene: „A rektori megbízásra benyújtott valamennyi pályázatot a szenátus véleményezi, rangsorolja, és megküldi az irányító testületnek. Az irányító testület javaslatot tesz a rektor személyére, és megküldi azt a szenátus részére. A szenátus véleményezi az irányító testület által megküldött javaslatot, és azzal szemben tagjai legalább kétharmadának igenlő szavazatával kifogással élhet. Az irányító testület a szenátus véleményének mérlegelésével dönt a rektor személyére szóló javaslatról, azzal a megkötéssel, hogy nem tehet javaslatot arra a személyre, akivel szemben a szenátus kifogással élt.”
Hogyan gondolhatja bárki, hogy a fenntartó, az oktatási miniszter által jelölt, felerészben politikai delegáltakból álló, az intézményhez nem kötődő – nem mellékesen, komoly tiszteletdíjban részesülő – személyek, irányító testületi néven jobban, hatékonyabban és demokratikusabban irányíthatják a felsőoktatási intézményt, mint azok, akik az intézményeken belül élik mindennapjaikat?! Az állítólag liberális Magyar Bálint és az SZDSZ szerint nem sérti a képviseleti demokráciát, az esélyegyenlőséget és az európai hagyományokat, hogy a több szász éves tradícióra visszatekintő egyetemi autonómiával járó lehetőség és felelősség egy politikus és egy párt kezében összpontosulna?!
De menjünk tovább! Mi indokolja, hogy az intézményi tanácsokban (szenátus) eddigi többnyire egyharmados képviselettel rendelkező hallgatói önkormányzatok jelenlétét minimum 5 százalékban és maximum 25 százalékban kívánja meghatározni a törvény? Zavaróak talán a jogaikért helyi és országos szinten kiállni képes hallgatók? Vajon alkotmányjogilag rendben lévő egy korábbi szerzett jogot és több éve jól működő képviseleti jogállást megcsonkítani?
Mi a célja annak, hogy új minisztériumi háttérintézmény, a felsőoktatási hivatal jöjjön létre, amely intézné a karalapítási kérelmeket, intézményalapítási és -megszüntetési dokumentumokat adna ki, miközben létezik immáron több mint egy évtizede a felsőoktatási oktatók, kutatók és hallgatók, valamint az ipar képviselőiből álló testület, a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB), amely gátat szab a karok és szakok túlburjánzásának, és kiválóan őrködik a felsőoktatás minősége érdekében? Talán nem elég szófogadó a MAB, vagy csak néhány pártkatonának kell jól fizető állás?
A tervezetről elmondható, hogy a tavalyi súlyos kritikákkal illetett Csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez című tanulmány legrosszabb változatára épít. A hallgatói jogok és az egyetemi autonómia csorbulása kimondottan ellentétes a döntéshozatalban nagyobb hallgatói részvételt szorgalmazó, az egyetemi autonómiát alapértéknek tekintő bolognai folyamattal, amely pedig állítólag a törvénymódosítás alapját képezi. Nem mellékesen, a Magyar Bálint által is aláírt berlini nyilatkozattal is szembemegy a tervezet.
A jobboldalnak azonban nem szabad a szükséges reformokat is elleneznie, hanem olyan felsőoktatási fejlesztési koncepciót kell megalkotni, amely javítja az oktatás és kutatás színvonalát, lehetőséget biztosít a felsőoktatási intézmények fejlesztésére, rendezi a nyugodt működéshez szükséges anyagi feltételeket, és valós intézkedési tervvel szolgálja az intézmények minél szélesebb körű autonómiájának kiterjesztését.
A felsőoktatási törvénytervezet jelen formájában azonban nem felel meg ezeknek a kívánalmaknak, nem illeszthető be a magyar jogrendbe, szétveri mindazokat az eredményeket, amelyeket a magyar egyetemi és főiskolai rendszer a rendszerváltás óta elért. A törvénytervezet viszszaveti a magyar felsőoktatást az 1985-ös oktatási törvény szintjére.

A szerző az MDF elnökségi tagja, a HÖOK volt elnöke