Az én ezerkilencszázötvenhatom

Oszt a naptár. A minap szeptember 11-ét osztotta rám. Kérdés, ha nem tértem ki szeptember 11-e elől, kitérhetek-e vajon október 23-a elől? Csodaszarvas a pillanat, amely megengedi, hogy álünnepséges máz nélkül írjak nagy történelmi sorsfordulókról. Most úgy tűnik, ismét meglátogatott a csodaszarvas, azaz egy fehérholló-szerűen ritka pillanat elé tekinthetünk. ’56-ról fogok írni. Avagy inkább ’56 kapcsán fogok írni. Önhibámon kívül. A naptár hozta így.
Sebeők János, született 1958-ban. Egy dimenzió, ahol hajlott korom ellenére még mindig ifjú vagyok. Nem lehetnek tehát szinaptikusan szervült, közvetlen ’56-os élményeim, ha csak ’56-os élménynek nem tekinthető a következő foszlány 1963-ból. Zuglói séta. Egy anya és egy kisfiú kézen fogva megy. A kisfiút úgy hívják, hogy János, az anyát pedig úgy, hogy Éva. Kérdés: mama, miért lyukasak itt a falak? Válasz: mert háború volt. Kérdés: mikor? Válasz: mielőtt megszülettél. Kérdés: és lehet háború akkor is, amikor élek? Válasz: nem. Ha már te élsz, akkor nem lehet háború. ’56 tehát hosszú ideig az a valami volt számomra, amitől lukasak a falak. Lyukas zászlóról akkor még nem hallottam. Egyébiránt édesanyámnak igaza lett. Amióta élek, Budapest békés város. Nem lőttek benne többé.
’56 később két csatornán keresztül köszönt be hozzám. Az egyik csatorna a Szabad Európa Rádió volt. A másik pedig egy lomtalanítás alkalmával hozzám került ’56-os „egységcsomag”, benne az akkor megjelent politikai napilapok. A Szabad Európa Rádió azt közölte velem, hogy ’56 szemléleti epicentrum lehet, s több a szocializmus jóhiszemű „kisiklásánál”, a napilapok által pedig azt értettem meg, hogy létezhet más hivatalosság is az akkor ismerten túl. Szemtől szembe olvasható volt ott az az erő, amely a létező szocializmus hivatalosságát két hétre felfüggesztette. És érzékelhetők voltak számomra az eseménysor valós arányai. Ezzel a valósággal azonban nem igazán tudtam mit kezdeni. A kegyelem anomáliájának tekintettem, mely nem folytatható. 1968, 1981, a prágai tavasz és a Szolidaritás kudarca ezt erősítette bennem. Szentül meg voltam győződve arról, hogy a szocializmus egyfajta geológiai adottság, ami ellen értelmesen nem lázadhatunk. A szabadság így 1989-ben anélkül ért utol, hogy futottam volna előle vagy rohantam volna elébe.
Minden tiszteletem azoké, akik elébe mentek, s akik részlegesen hozták. Egészen persze nem. Ti, akik szerint 1989-ben ’56 beteljesült s valami történelmi törvényszerűség ment itt végbe, vigyázó szemeiteket Pekingre vessétek, Pekingre és Havannára, Ho si Minh-városra és Phenjanra. Változatlanul százmilliók élnek annak árnyékában és tudatában, ami ma itt legföljebb bolhapiaci csereáruként szabatos.
Szabadság, szerelem és kegyelem. Nemcsak hősiesség, de kegyelem nélkül sincsen szabadság. Egy bukott szabadságharcra emlékezve bizony ezt is méltó dolog elménkbe venni. A kegyelem erejét. Az ajándék hatalmát.
Ami ’45-től ’56. november 4-ig történt, az dramaturgiailag jól szerkeszthető, s az utókor számára is úgymond érthető. Működnek a negyvennyolcas analógiák. Szovjet megszállás: Habsburg-uralom. Kommunista uralom: rendi uralom. Szabadságharc – népfelkelés. Világos – november 4-e. Majd következethetnek a kiegyezéses analógiák. ’56 felejtéstörténete legalább annyit mond ’56-ról, mint az ereklyetartó emlékezet. A hatvanas évek tizen-, huszonéveseinek a táncdalfesztivál nagyobb élmény volt, mint 1956. Aradszky László többet jelentett a számukra, mint Nagy Imre. Az volt aztán csak az igazi valóságshow. Aradszkyban gondolkodni Nagy Imre helyett. Avagy Honthy Hanna mint a munkásosztály ötödik hadoszlopa? Kellér Dezső, a tizenegyedikként letépett köröm?
A szabadság és az elnyomás: egyértelmű, de a konszolidáció annál rejtélyesebb. A proletariátus diszkrét bája. Ufóeltérítettek vallják: nem tudok elszámolni az életemből két órával. Mi, a szocializmus eltérítettjei pedig nem tudunk elszámolni harminchárom évvel, de főképp 35 évvel, a kádári aranykorral. S hiába próbáljuk démonizálni, makacsul ott kísért bennünk. Igen, ha nem is a kommunizmus, de a kádári aranykor kísértete. ’56-hoz az út eme kísértet megértésén keresztül vezet. Az 1963, a közmegegyezés és az 1988, a megbillenés közötti Kádár-rendszer, akár az 1933 és 1939 közti Harmadik Birodalom. Volkswagen–Trabant. A diktatúrák felszálló ága, konszolidált időszaka mindmáig tabu, márpedig a kínzókamrák addig nem rettentenek vissza eléggé, amíg ez a tabu tabu marad.
Kádár legfőbb bűne nem az, hogy áruló volt és gyilkos, hanem az, hogy jólétet hozott. Kádár bűne nem a kötél, hanem a zsíros kenyér. Kádár fő bűne nem a vörös zászló, hanem a szerénység és a kedély. Kádár fő bűne az, hogy nem volt korrupt. Hogy szerény volt. Hogy százezrek szemében véres kézzel is tudott tisztességesnek és tisztának mutatkozni. Hogy nem véres szájú volt, hanem a kisemberek lelkéből beszélt. Kádár fő bűne az, hogy engesztelhetetlenül volt megengedő. Kádár fő bűne az, hogy visszagondolva rá a népek nem borzonganak, hanem sóhajtanak. Szovjet tankok helyett most ezzel a röpke sóhajjal kell ’56 igaz emlékezetének megharcolnia.

A szerző író