Ilyen cikk, az ilyen vádaskodások első látásra talán még hihetőnek is tűnhetnek egy, a témában járatlan ember számára, aki nem követi folyamatosan a nemzetközi eseményeket és Magyarország ezekben játszott szerepét. Mivel én éltem Amerikában, és most is rendszeresen utazom Washingtonba és New Yorkba, valamint munkámnak köszönhetően folyamatosan követem a nemzetközi eseményeket, más véleményem van. Amit a fent említett cikkben leírtak, csak még keményebbé tett.
A meglévő „tényekre” építve – amelyek forrását a washingtoni szerző érdekes módon nem adta meg (gondolom, forrásmegjelölések nélkül könynyebb cikket írni) – az MSZP közvetett résztulajdonában álló újság azt állította, hogy az előző kormány tetteinek eredményeként Amerika úgy gondolja, ha Orbán Viktort újra miniszterelnökké választják, akkor ő „térségünk destabilizáló tényezője lesz”. Álljunk meg itt egy pillanatra! Ez nagyon súlyos vád, amelyet meg kell vizsgálni (különösen azért, mert elég valószínűnek tűnik, hogy Orbán Viktor lesz Magyarország következő miniszterelnöke), habár a szerző itt sem jelölt meg forrást arra vonatkozólag, hogy az amerikai politikai elitben ki gondolhatja komolyan mindezt.
Azok, akik a magyar politikai élet berkeiből személyesen és szakmailag ismernek engem, meglepődve hallgatnák, hogy a Fidesz védelmére kelek, mivel tudják, hogy ezzel a párttal nem a legjobb a kapcsolatom. De ez most nem fontos. A jelenlegi cikk mögötti motiváció abból fakad, hogy nem szeretem a hazug embereket, különösen, ha azok a hazámról hazudoznak, és ok nélkül ártanak jó hírének.
A kérdés az: valóban azt gondolja-e a világ egyetlen megmaradt szuperhatalma, hogy Magyarország legerősebb ellenzéki pártja, amely könnyen a következő miniszterelnököt adhatja, veszélyezteti Közép-Európát. Valóban elkövette-e Orbán és csapata azokat a hibákat, amelyekkel a Népszabadság megvádolja őket? Vegyük a vádakat sorra egyenként.
Valóban elmulasztotta Orbán elítélni Csurkát, amikor utóbbi azt mondta a parlamentben, hogy Amerika – külpolitikája miatt – maga felelős a három évvel ezelőtti borzalmas támadásokért? Világos, hogy felelős politikus nem tehet ilyen kijelentést, még akkor sem, ha az igaz lenne. Ez olyan, mintha a barátom felesége meghalna tüdőrákban, és azt mondanám: „Hát igen, ez nem is meglepő, hiszen negyven cigarettát szívott naponta.” Még ha igaz, akkor sem lehet ilyet mondani. A politikában is lenniük kell arra vonatkozó szabályoknak, mit lehet kimondani, és mit nem. Ennél is fontosabb, hogy úgy tűnik, a Népszabadság elfelejti, mit tett a miniszterelnök, ehelyett arra koncentrál, mit nem tett. Világosan emlékszem arra az első élő tévényilatkozatra, amelyet az akkori miniszterelnök adott néhány órával a terrortámadások után. Azt mondta, hogy ez nemcsak az amerikaiak, de minden magyar elleni támadás is volt, mivel ugyanannak a civilizációnak, egyszersmind ugyanannak a szövetségnek vagyunk mindannyian a tagjai. Tehetett-e volna egy politikus bárhol a világon ennél részvétteljesebb nyilatkozatot? Nem hiszem. Csurka ezzel szemben szívtelen és ostoba volt? Igen. De egy miniszterelnök dolga-e az, hogy minden felelőtlen nyilatkozatra válaszoljon, amelyet nem az ő pártjához tartozó politikusok tesznek? Nem. Valójában a Népszabadság cikkírója, Horváth Gábor valami másról is megfeledkezik: Martonyi János, az akkori külügyminiszter keményen elítélte ezért Csurkát a kormány nevében. Levonhatjuk a következtetést: ez a vád alaptalan.
A második vád, hogy a kormány nem védte meg az előző amerikai nagykövetet. Nancy Goodman Brinker hivatalos jelölése előtt független szakértőként felkértek, vegyek részt egy az amerikai külügyminisztérium által szervezett szemináriumon, amelynek célja last minute felkészítés Mrs. Brinker számára, hogy megismerje hazánkat. Amolyan fejtágító. Nekem védelmi kérdésekről kellett beszélnem, más szakértőknek más témákról. Érdekes tapasztalatszerzés volt.
Hogy az olvasó is megértse, milyen benyomások érték a leendő nagykövetet, a hűség kedvéért el kell mondanom, hogy a szeminárium kiválasztott előadóinak többsége nem a konzervatív oldal prominense volt. Az a személy, aki a magyar gazdaságot volt hivatva bemutatni, nem volt más, mint Bokros Lajos, akinek érthető módon igen pozitív véleménye volt saját csomagjáról, a Bokros-csomagról. De ennél is meglepőbb volt annak a személynek a kiválasztása, akinek össze kellett foglalnia a magyar történelmet a nagykövet számára. Ez az ember Berend T. Iván volt, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi vezetője, aki a kommunista apparátus legmagasabb szintjének volt tagja. Ez a történész ötven percig beszélt országunk legfontosabb történelmi eseményeiről. Egyszer sem említette azonban 1956-ot. Szintén elfelejtette megemlíteni, hogy tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának. Úgy tűnik, Horváth úrnak és Berend T. úrnak egyaránt szelektív az emlékezete.
A Csurkáéhoz hasonló kérdéshez érkeztünk. A magyar miniszterelnök dolga-e az, hogy egy másik kormány képviselőjét megvédje a kritikáktól? Nem vagyok benne biztos. Igen, egy miniszterelnöknek mindig nagyvonalú és szívélyes házigazdának kell lennie más kormányok képviselőinek irányában, akiket a köztársasági elnök nagykövetként fogad Budapesten. Ugyanakkor demokráciában szólásszabadság van. Bárki kritizálhat az országára nézve lázító, igazságtalan vagy pontatlan nyilatkozatokat. Nem sokkal megérkezése után a nagykövet asz-szony a magyar belpolitikai sakkjátszmák középpontjába került. Ha a Fideszt lehet valamivel vádolni, az nem az, hogy nem védte meg az amerikai nagykövetet (szüksége van-e az amerikai nagykövetnek védelemre?), hanem az, hogy nem tett meg mindent annak kihasználására: mind Magyarországon, mind a Fehér Házban jobboldali kormány volt hatalmon, és az elnök az egyik legjobb barátját küldte Budapestre. Nincs mentség arra, hogy a kormány és a Fidesz tagjai nem fogadtak el meghívásokat a nagyköveti rezidencián tartott fogadásokra, olyan meghívásokat, amelyeknek az MSZP és az SZDSZ vezetői eleget tettek. Mindezek együttes hatására a nagykövetnek szinte szükségszerűen torz képe alakult ki Magyarországról. Mindenesetre az eredeti vád – ismét csak – alaptalan.
A védelmi reform kérdése szintén összetett. Ne feledjük, a védelmi tárca nem a Fideszhez tartozott, a kisgazdapárti miniszter pedig az egyik lehető legrosszabb választás volt. Egy fideszes miniszternek jobbnak kellett volna lennie. De mégis, a védelmi reform a rendszerváltozás óta el van átkozva, és ez sokkal inkább olyan nyugdíjas tábornokok hibája, akik együtt tanultak a Frunze Akadémián, semmint Orbáné vagy bármely politikai párté. Ezt a nagyon erős érdekszövetséget kellene széttörni. Juhász Ferenc először azt hitte, képes lesz erre, de már ő is tudja, hogy neki sem fog sikerülni. Ha olyan kormányt keresünk, amely ráhúzta a vizes lepedőt a védelemre, az éppen a jelenlegi. Egy héttel a NATO főtitkárának nyilatkozata után, miszerint a szövetség minden európai tagjának növelnie kell védelmi költségvetését, Draskovics Tibor – Juhásszal egyeztetve – kijelentette, hogy Magyarországon évek óta először drasztikusan csökkenni fog a védelmi költségvetés. Jelenleg a GDP 1,8 százalékát költjük hazánk védelmére. A NATO-átlag ezzel szemben 2,2 százalék. Ezt a szocialista–liberális koalíció további 1,29 százalékra fogja csökkenteni az elkövetkező tíz évben. Csodálom, hogy a Népszabadság tudósítója nem tud erről (sem).
Ami a Gripeneket illeti, az ügy túl bonyolult ahhoz, hogy egy újságcikkben tisztázzuk, hiszen pártfinanszírozást és rengeteg más tényezőt foglal magába, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a védelemhez. De egy dolgot le kell szögeznünk: az amerikaiak ajánlata rossz volt. Bár az F–16-osok valószínűleg jobbak, és élesben többször kipróbáltak, mint a Gripenek, a felajánlott gépek mégis régiek és túl drágák voltak. Washington csupán minimális engedményeket tett. Érthető az Egyesült Államok igénye, hogy szövetségesei szövetségesként viselkedjenek. De ha ő nem teszi ezt, az elvárás sem lehet hiteles (lásd az iraki újjáépítésből kiszorított magyar vállalatok esetét). Tehát: a Fidesz-kormányt érintő újabb vádak alaptalanok. Tanács: újra kell vizsgálni, valójában ki akadályozza a valódi honvédelmi reformot.
A regionális bajkeverés vádja a legigaztalanabb, következésképpen a legkönnyebb is elvetni. A Fidesz-kabinet négy éven át a térség minden országával jó kapcsolatokat ápolt. Az egyetlen kivétel Milosevics Szerbiája volt, ahol az Orbán-kormány csak a demokratikus ellenzéket tudta partnerként elfogadni. Ez utóbbi ok miatt támogatta Magyarország mindössze 12 nappal a NATO-hoz történt csatlakozása után – hatalmas veszélynek kitéve az ott élő magyarokat – a szövetség szerbiai és koszovói bombázását. E döntés meghozása éppenhogy a regionális stabilitás érdekében történt, nem pedig annak ellenében. S miután az Orbán-kormány alatt megindult a szegedi regionális stabilitási folyamat, megszületett a státustörvény, amely nagyban hozzájárult a térség stabilitásához. Magyarország kiharcolta, hogy törvényes kapcsolatot teremtsen az anyaország és a határon túli magyarság között, amely mindörökre jelzi, gondoskodunk róluk, és nem hagyjuk, hogy ők a kisebbségeket gyűlölő csoportok vagy államnacionalista kormányok áldozatai legyenek.
Végül még egy szót a politikai sajtóról. Elképesztő számomra, hogy az MSZP–SZDSZ napi- és hetilapjai, illetve tévés és rádiós csatornái mennyire nincsenek – politikai értelemben – ellensúlyozva; ma bárki bármilyen vádat, rágalmat következmények nélkül leírhat, bemondhat bennük, noha a jobboldalt a baloldali sajtó évek óta xenofóbiával és antiszemitizmussal vádolja. De készült-e valaha fideszes vagy MDF-es képviselőről tévéfelvétel, amint éppen a zsidó holokauszton viccelődik? Nem készült. MSZP-s képviselőről viszont igen, és éppen az Andrássy út 60. előtt! S mennyire közismert, hogy Juhász Ferenc miniszter nyilvános antiszemitázás miatt jogerősen pert vesztett Orbán Viktorral szemben? Értesültek-e ezekről egyáltalán Amerikában? Akkor tehát kik is az igazi destabilizálók?
Nekem először az tűnt fel, mennyire különösek, szelektívek és eltorzultak voltak Horváth szavai néhány évvel ezelőtt. Akkoriban Orbán szintén Washingtonba utazott, ezúttal azért, hogy a szabadság és a magyar érdekek iránti elkötelezettségéért rangos nemzetközi díjat vegyen át. Horváth és a Népszabadság akkori címlaptudósítása azonban nem magáról a díjról szólt, az elismerésről vagy a haszonról, amelyet hazánk nyerhet vele. Nem. Sokkal fontosabbnak tartották arról tudósítani, hogy az ünnepségen hivatalosan részt vevők egyikének fiatalkorában kapcsolata lehetett a csendőrséggel. Ennek az embernek talán volt ilyen kapcsolata tinédzserkorában, de a Népszabadság számára mégis ez volt a lehető legfontosabb szempont. Meglepő módon azonban soha nem mutatott érdeklődést olyan emberek iránt, akik felnőttként egy másik diktatúrával évtizedekig a legmagasabb szinten álltak kapcsolatban. Mikor Kovács vagy Medgyessy kiment Washingtonba, a Népszabadság főcíme soha nem kezdődött azzal, hogy „Egykori kommunista apparatcsik utazik az amerikai fővárosba”, vagy hogy „A pártállam szigorúan titkos kémelhárító tisztje a demokrácia fővárosában”. És amikor Gyurcsány először utazik majd az Egyesült Államokba, gyanítom, Apró Antalt és a KISZ KB-t ki fogják hagyni a főcímekből.
Ilyen könnyű a történelmet meghamisítani? Igaz, a jelent Teller-levelekkel hamisítják. És tizenöt év valóban nem hosszú idő.
Amerika valóban nagyon fontos Magyarország számára – hogy Magyarország sikeres és biztonságos ország legyen. Igen, a jobboldal kapcsolata az atlanti part másik oldalának elitjével nem problémamentes. De ez nem azért van így, mert a magyar konzervatívok destabilizáló erőt jelentenek. A feszültség inkább abból adódik, hogy nincsenek jól kiépített kommunikációs csatornáik, és abból, hogy az ilyen csatornák hiánya – amelyekkel a baloldal bőséggel rendelkezik – feszültséget kelthet a felek között akkor, amikor egy konzervatív kabinet a nemzeti érdekek mentén ragaszkodik adott álláspontjához. Magyarországon élő magyarként mindig olyan kormányt fogok választani, amely elkötelezett a nemzeti értékek iránt, még ha gyenge kommunikációs képességekkel rendelkezik is egy olyan oldallal szemben, amely kiválóan kommunikál ugyan, de a nemzeti érdekek iránt érzéketlen. A legjobb természetesen a kettő ötvözése lenne: nemzeti érdekek iránti elkötelezettség és megfelelő képességek azok érvényesítéséhez. Hogy a jobboldal miként érheti ezt el, az egy másik cikk tárgya lehetne.
A szerző a Fejlődő Demokrácia
és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója
origo.hu
Kedves pályázók, akik jelentkeztetek a TISZA Párt álláshirdetésére: csúnyán elbántak veletek, úgy tűnik!
