Elnökválasztás illúziók nélkül

Amennyiben egy hosszabb távon Washingtonban tartózkodó hazánkfiának egyfajta perverz honvágya támadna a magyarországi politikai küzdelmek sárdobálása iránt, egyszerű módszer áll rendelkezésére annak enyhítésére. Amennyiben honfitársunk rövid helyzetértékelést kér egy politikailag kellően elfogult amerikaitól az elnökválasztási kampány külpolitikai programjait illetően, a siker szinte garantált. Az embernek néha az az érzése támad, hogy az Egyesült Államokban még a gyerekeket is az ellenlábas elnökjelölttel riogatják, amely kórképét tekintve nagyban hasonlít a hazai kormánypártok paranoid Orbán-fóbiájára.
A visszás megítélésű iraki háborúnak köszönhetően az USA kül- és biztonságpolitikája központi szerepet játszik az elnökválasztási kampányban. Látszólag nagy a tét: vajon az agresszív unilaterális külpolitikát folytató Bush, avagy a visszafogottabb, nemzetközi együttműködést ígérő Kerry kerül ki győztesen? Számunkra, külső szemlélők számára a legfontosabb kérdés az, hogy bekövetkezik-e érdemi változás az USA külpolitikájában a novemberi elnökválasztást követően.
Minden látszat ellenére: nem. A csomagolás változhat ugyan, ám a tartalom marad a régi. Ismerve napjaink fogyasztói társadalmának működését, a tálalás talán fontosabb.
Negyedik világháború?
A hidegháborút követően – amelyet Eliot A. Cohen a harmadik világháborúként definiált – az Egyesült Államok egyedül maradt a hadszíntéren a maga katonai, gazdasági és politikai potenciáljával, így egyedülálló képességei hirtelen ellenfelüket, azaz tulajdonképpen közvetlen céljukat veszítették. Több mint egy évtizedet kellett várni arra, hogy a szuperhatalom megtalálja újabb nagy ellenfelét: a terrorizmust és a tömegpusztító fegyvereket. A 2001. szeptember 11-én bekövetkezett terrorista akciók új életet leheltek az USA addig szunnyadó kül- és védelempolitikai gépezetébe, olyannyira, hogy Norman Podhoretz, a neokonzervatívok egyik vezető ideológusa a Commentary hasábjain múlt hónapban közölt tanulmányában már egyenesen a negyedik világháborúként definiálja a szeptember 11-e utáni történelmet.
Világháborúban élnénk? Aligha. Ugyanis, egyetértve Robert Kagannal, egy másik, meghatározó neokonzervatív elemzővel, alapvető különbség van nemcsak annak megítélésében, hogy mit tartanak a világ egyes régióiban fenyegetésnek, hanem magukban a fenyegetések mibenlétében is. Amíg idehaza az is kérdés, hogy ott parkol-e még a gépkocsink, ahol az előző este hagytuk, addig a terrorizmus a hétköznapi ember számára csak egy nehezen megfogható, távoli veszély marad.
Amerika világháborút vív a terrorizmus ellen? Meglehet. Ám az is valószínű, ha az 1990-es évek során például az ózonréteg elvékonyodásának hatásai fél óra alatt látványosan ledöntik a World Trade Center ikertornyait csaknem háromezer halálos áldozatot követelve, az USA most a környezetszennyezés ellen viselne világháborút. A jelenlegi helyzetben azonban mindez puszta manipuláció, hiszen a történelem és a két elnökjelölt már megadta a választ: a szeptember 30-án tartott első televíziós vita azon kérdésére, mely szerint mit tartanak első számú fenyegetésnek, egyöntetű volt a válasz: a tömegpusztító fegyvereket.
Az idei kampány három hagyományos televíziós vitája kül- és biztonságpolitikai értelemben nem hozott változást, és egyértelművé tette, céljaikat tekintve nincs lényeges eltérés Bush és Kerry között. Ám ez nem is lehet(ne) meglepő, hiszen az Egyesült Államok külpolitikájának természetes vezérlő elve a nemzeti érdek érvényesítése, amelyből minden cél fakad, és amelynek minden eszköz alárendelt. (Hazánkban e fogalom sajnos nehezen megfogható, hiszen a rendszerváltozást követően a politikai és társadalmi elit még csak próbát sem tett arra, hogy megfogalmazza a magyar nemzeti érdeket. A nyugati integráció inkább volt cél önmagában, mint körültekintően meghatározott külpolitikai stratégia.) Mi is az Egyesült Államok nemzeti érdeke? A világban betöltött vezető szerepének megőrzése és saját biztonságának védelme. Minthogy az első már régóta meghatározott célja az USA mindenkori vezetésének – ebben pártatlan egyetértés uralkodik –, így a kampányban főként a biztonsági kérdések dominálnak.
Nem mit, hanem hogyan
A három nyilvános vita struktúrája is hangsúlyozta a kül- és biztonságpolitika jelentőségét, hiszen annak ellenére, hogy csupán az első alkalmat jelölték meg ezen terület kizárólagos elemzésének, a három adás összidejének majdnem felében e kérdéskört tárgyalták.
Mind a kampány egészét, mind a televíziós vitákat figyelve megállapítható, tartalmi szempontból nincs eltérés a két jelölt biztonságpolitikai programja között – a második vita során a jelenlegi elnök maga reagált úgy kihívója alternatívaként felvázolt Irak-politikájára, mint ami számára ismerősen cseng, hiszen úgy hívják: Bush-terv. A létező különbségek így leginkább a módszereket illetően és az iraki háború megítélésében lelhetőek fel.
Ám tévedés lenne azt gondolni, hogy a háborút megelőző nemzetközi viták törésvonalai egybeesnének a demokrata–republikánus párharc megközelítéseivel. Ugyanis a Bush-kormányzatot érő demokrata kritikák nem a háború tényét támadják – az amerikai politikai elit egységes azon véleményében, hogy Szaddám Huszein rezsimjét meg kellett dönteni –, sokkal inkább kivitelezésének módját.
A kritikusok legfőbb vádja, hogy Amerika gyakorlatilag egyedül vívta meg a háborút, szövetségesek érdemi bevonása nélkül. Itt nem a nemzetközi legitimáció – azaz a meghatározó intézmények felhatalmazásának – puszta hiányát vetik Bush szemére, hiszen a demokrata elnökjelölt már a floridai vita első percében deklarálta, hogy (megválasztása esetén) egyetlen országnak (nemzetnek vagy intézménynek – tette hozzá a második vitában) sem fog vétót biztosítani az USA biztonságának tekintetében, azaz döntő kérdésekben az Egyesült Államok egyedül határoz. Nem is az a kérdés, hogy az unilaterális megelőző csapás intézménye jogos-e, hiszen Kerry a maga részéről nyilvánvalóvá tette: az Egyesült Államoknak igenis joga van megelőző csapást mérni. Ha pedig kell, érdekei és/vagy biztonsága úgy kívánja, akár önállóan is cselekszik. (Az „együtt, ha tudunk, egyedül, ha szükséges” elvét még a Clinton-adminisztráció tette deklarált külpolitikai vezérelvévé, amely azóta is bevett demokrata szlogen.)
A szövetségesek szerepe
A legfontosabb demokrata kritika tehát a Bush-kormányzat biztonságpolitikájával szemben a szövetségesek érdemi bevonásának elmaradása. De mi is lenne – lett volna – a szövetségesek szerepe akár Irakban, akár a terrorizmus elleni háború más színterein? Irak esetében elsősorban a háború és az újjáépítés katonai, valamint gazdasági terheinek megosztása, továbbá a szélesebb körű legitimáció biztosítása. Más színtereken? A Progressive Internationalism: A Democratic National Security Strategy címet viselő demokrata előprogram szerint – amelyet többek között Kenneth M. Pollack, a Clinton-kormányzat nemzetbiztonsági tanácsának tagja is jegyez – azzal, hogy az Egyesült Államok szövetségekkel és nemzetközi intézményekkel működik együtt, nem tesz szívességet a világ többi részének. Ezen szövetségek és intézmények valójában stratégiai képességek: kiterjesztik Amerika hatótávolságát, felerősítik hangját, valamint elősegítik vezető szerepének és cselekedeteinek legitimálását. Az amerikai érdekek érvényesítése és védelme 2001. szeptember 11-e után aktívabb külpolitikai szerepvállalást eredményezett az Egyesült Államok részéről. Végigtekintve az azóta, különösen pedig az elnökválasztási kampány részeként napvilágot látott dokumentumok és programok során, várhatóan ez nem is változik a jövőben. A Foreign Affairs folyóiratban, amely hagyományosan idén is közölte mindkét külpolitikai programot, Samuel Berger, Bill Clinton korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, az Egyesült Államok külpolitikájának tartalmi és földrajzi kiterjesztésének célját fektette le egy leendő aktivista demokrata külpolitika számára, míg republikánus részről Chuck Hagel szenátor vázolt fel egy szinte azonos prioritások mentén felépített programot. Berger szerint „a frontvonalak ma ott húzódnak, ahol csak jelen vagyunk, különösen pedig azon helyeken, ahol az emberek nem szeretnék, hogy ott legyünk”.
Bárki is legyen azonban az Egyesült Államok 44. elnöke, ez az aktivizmus a gyakorlatban nem feltétlenül párosul majd hasonló agresszivitással, mint azt a Bush-kormányzat eddigi tevékenysége alatt tapasztalhattuk Az iraki háborúban látott nehézségekből tanulva eszközei tekintetében talán némileg még visszafogottabb is lesz, nagyobb hangsúlyt helyezve a nemzetközi szereplők meggyőzésére. Ám várhatóan Amerika a világ minden táján ott lesz valamilyen formában: demokráciát vagy piacgazdaságot terjeszt, békítőtárgyalásokat folytat, fegyverkezést akadályoz meg, terroristákat üldöz, szövetségeket épít, vagy egyszerűen csak kitolja befolyási övezetét.
Minthogy sem prioritásaikban, sem módszereikben nem látunk érdemi különbséget a két politikai tábor között, így egyre inkább nyilvánvalónak tűnik, hogy az egyedüli eltérés tulajdonképpen csupán a célok kommunikálásában, azaz a retorikában fedezhető fel.
Egy az irakihoz hasonló háború jövőbeni megindításánál egy demokrata (Kerry-) kormányzat talán hosszabban kivárna, a Bush-adminisztráció pedig minden bizonnyal másképpen látna ma neki. A végeredményen azonban ez mit sem változtat. Ahogyan eddig, ezentúl is: az Egyesült Államok vélt vagy valós érdekét követi.
Érdemi különbség? Talán ideje felhagynunk az illúzióinkkal…

A szerző biztonságpolitikai elemző,
a Miskolci Egyetem oktatója