Októberi gyertyalángok és fagyos emlékezet

Október van. Ma már Magyarország iskoláiban minden év októberében megemlékeznek 1956 őszének történéseiről. Félő, hogy a világnézetileg semleges oktatásban részesülő diákjaink egyre nagyobb számban jutnak el odáig, hogy számukra 1956 emléke egyedül az iskolai szünnapot jelenti, vagy esetleg az évről évre jelentkező kellemetlenséget, a kötelező ünneplőruha viselését.
Megemlékezések nem csak iskolákban, állami intézmények szervezésében lesznek. Reméljük, az október eleji fagyos napok után egyre többen vesznek részt olyan közös tiszteletadáson, ahol a megjelenés nem kötelező, ahol nem pusztán az illem szabályai dominálnak. Honfitársaink jelenlétükkel akarják kifejezni: nem csupán a hősöknek kijáró tiszteletadás formális kényszere vitte őket az utcákra, emlékhelyekre, hanem a bennük élő legtisztább közösségi érzés, a nemzethez tartozás tudata, az egyéni felelősséget is megjelenítő nemzettudat. A 301-es parcellához ellátogatva magunk és nemzetünk valódi történelmi értékeit, gyökereit keressük, amely éltető gyökérre sáfárok, kufárok, farizeusok egész hada kapaszkodik, és erőt gyűjtve szolgálja saját csoportjának önös érdekeit a közjó helyett. Mennyi hasonlóság, párhuzam rejtezik ezen számunkra „sajnálatos esemény” és 1956 novemberének bizonyos történései között!
Idézzük fel Mindszenty József november 3-án elmondott beszédének kezdő gondolatait: „Igen gyakori mostanában annak hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt. Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok.” Igazi főhajtás illeti azokat a magyarokat, akik emigrációba kényszerülve idegen államok területén voltak kénytelenek élni, és mégis mindvégig megtartották magyarságukat. Sokan a halálig tartó honvágytól elcsigázva hittek ötvenhatos múltjuk igazában, tisztaságában.
A 2004/2005. tanév magyar diákjai közül talán sokan azt várják majd, mikor szólal meg az ünnepély végét jelentő Szózat vagy Himnusz. A ma még élő, és talán még mindig reménykedő ’56-osok is ott állnak majd valamelyik emlékhelyen, esetleg csak egy régi képet, egy kedves tárgyi emléket szorongatva kezükben, és a Szózat vagy a Himnusz gondolatait hallgatva jelenlétükkel nem egyszerűen kifejezik, hanem védelmezik magyarságukat, amelytől 1945 óta oly sokszor meg akarják őket fosztani.
Két egymás mellé állított életkép 2004-ből. Mindkettő magyar, mindkettő sajátunk, de micsoda különbségekkel… Érthetően vetődik fel a kérdés: hogyan jutottunk idáig?
Deák Ferenc 1861-ben a következőket mondta: „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet annak megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza, s önlelkiismeretünk előtt.”
Hit, lelkiismeret, felelősség!
És jöttek a megjövendölt nehéz idők. Az első világháború és a trianoni megaláztatás – országunk területének kétharmad részét elvette tőlünk. Közel három és fél millió magyart kényszerített idegen államok fennhatósága alá minden törvényes védelem és oltalom nélkül. A nemzet életösztöne azonban – a közösséget megőrző évezredes értékek iránt elkötelezett vezetői segítségével – talpra állította ezt az országot. Hit, lelkiismeret, felelősség még ugyanazt jelentette számukra, mint Deák Ferenc számára. Az 1920–30-as évek budapesti, kolozsvári, eszéki diákjai is ismerték e fogalmak jelentését és jelentőségét. A szinte példa nélküli megrázkódtatások csak közelebb hozták elődeinket egymáshoz, és erősítették az együvé tartozás tudatát. Akkor mindenki úgy gondolta, Trianonnál nagyobb csapás már nem jöhet, pedig az épphogy életerőre kapott testben már kialakultak azok a rákos sejtek, amelyeket Moszkvából irányítottak. A kommunista ideológusok megfigyelhették, mi táplálja egy vesztes és megalázott ország életösztönét. Láthatták, hogy egy nép bármely kis területen fel tud építeni magának egy hazát, ha az legalább a sajátja, és él benne az egészséges áldozatvállalás szelleme, a nemzeti öntudat. Kommunista szemszögből kiválóan vonták le a következtetést: ha végleg meg akarsz törni egy nemzetet, vedd el tulajdonát és öntudatát. Tulajdon nélkül ugyanis nincs szabadság, öntudat nélkül pedig nincs önálló aktivitásra képes élet.
A tulajdon elvétele gyorsan ment, hiszen a nyomasztó erőszak – amelyet a Vörös Hadsereg jelenléte biztosított – emlékezetes eredményhez vezetett. A nehezebb feladatot az ország tudatának átformálása jelentette. Higgy a nemzetköziségben; ami nemzeti, az ósdi, elavult, káros, harsogták az iskolákban, a sajtóban, az ünnepségeken. Betiltották ünnepeinket, eltörölték jelképeinket. A megemlékezéseken a diákok a szovjet himnuszt énekelték a magyar himnusz, és az Internacionálét a Szózat helyett. Az időnként kommunista, időnként szocialista színekben feltűnő világpolgárok azt is tudták, hogy a nemzeti öntudat legfőbb hordozója a lélek, a lelkiismeret. Üres frázisnak, fasiszta szólamnak bélyegezték és bélyegzik közülük sokan ma is a keresztény és nemzeti fogalmak összetartó erejét. Látták, hogy a lélek egyik éltető gyökere a hit, amelyet régiónkban évszázadokon át a keresztény civilizáció tartott ébren, a nemzet gyökere pedig az önmagáról, történelmi múltjáról kialakított tudata, képe. Így képez szerves egységet a keresztény-nemzeti gondolat, amely a gyakorlati életben nem más, mint ahogy Deák mondta: hit, lelkiismeret, felelősség. Az uralomra jutott kommunista-szocialista elitnek alapvető célja volt, hogy a XXI. század magyarjai már ne értsék Deákot, szavai a lelkek ürességében frázisokként, közhelyekként hassanak, egy letűnt világ ósdi, eldobható jelszavaiként. Sajnos beigazolódott gróf Széchenyi Istvánnak naplójába 1819. április 7-én tett bejegyzése, miszerint „Szabadságát az ember rendszerint akkor becsüli, amikor már nem szabad, vagy ha szabadságát végtelen áldozatokkal vívta ki.”
Három gyertya jelképes meggyújtása fejezze ki a múlt, a jelen és a jövő összetartozását, egymásrautaltságát.
Az első gyertyát az 1956-os szabadságharc mártírjaiért gyújtjuk, akiknek önfeláldozó hazaszeretete nélkül most mindezt nem tehetnénk.
A második gyertyát azokért a honfitársainkért, akik határainkon kívül kénytelenek élni, és a negyvennyolc évi kirekesztettség, gyalázatáradat sem tudta elvenni magyarságukat, ragaszkodásukat hazájukhoz, történelmi múltjukhoz.
A harmadik gyertya azokért égjen, akik talán mindannyiunk között a legszegényebbek, noha nem szenvednek anyagi szükséget. Azokért, akikből kihunyt a hazaszeretet, akik elvesztették már a nemzetükhöz való tartozás tudatát és vele együtt lelkük egy darabját. Bizony, szegényebbek ők mindannyiunknál.

A szerző történelemtanár,
Deák Téri Evangélikus Gimnázium