A baloldal politikai machiavellizmusa

Gyurcsány Ferenc, állítása szerint 15 millió magyar sorsáért felelősséget érző magyarországi miniszterelnök hatástanulmányt készíttetett. Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök szerint a kettős állampolgárság intézményének megteremtése a magyar adófizetőknek 100 milliárd forintjába kerül. Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök egy olyan törvény hatástanulmányát készíttette el, amely még nem született meg, amelyet még be sem terjesztettek a parlament elé, amelynek még az első változata sem készült el. Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök olyan számokkal járja az országot, s olyan összegekkel sokkolja a rendszerváltoztatás sokkjából épp felocsúdó Magyarországot, amelyekről nem tudható semmi.
Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök nem akarja megteremteni a kettős állampolgárság intézményét. Nagyon nem akarja. Hogy miért, az nem tudható bizonyosan, leginkább talán azért, mert Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök győzelmet akar, bármilyen kicsit is, de győzni akar, mert legitimitásának tátongó lyukait egy népszavazási nem győzelemmel akarja bestoppolni. Hogy utána nyugodtan elmondhassa: a többség mellette áll. Meg a kettős állampolgárság ellen. Gyurcsány Ferenc magyarországi miniszterelnök azoknak a bőrét viszi vásárra, azok kárán akar múlandó és hiábavaló győzelmet aratni, akiknek nincs joguk, ma még nincs joguk beleszólni sorsuk alakításába. S a határon túli, sokszor megalázott magyarokon azokkal akar üttetni egy nagyot, akik nyomorúsága épp abból az átalakulásból származik, amelynek egyik legnagyobb haszonélvezője ő maga. A nárcizmussal ötvözött politikai machiavellizmus így csap át a haza- és köztársaság-árulás többszörös körébe.

Gyurcsány Ferenc, ha legközelebb fagyizni megy, beugorhatna egy internetes kávézóba is, s ha már épp ott van, ráklikkelhetne a Magyar Köztársaság alkotmányának szövegére. Nos, e kis könyvecske 6. § (3) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatok ápolását.
Vagyis, a Magyar Köztársaság valamennyi polgárának és különösen minden választott képviselőjének kötelessége, hogy a határon túli magyarok helyzetét, Magyarországgal való kapcsolatait a mindenkori lehetőségek függvényében javítsa. A kettős állampolgárság jogintézményének megteremtése iránti igény a határon túli magyar közösségekben fogalmazódott meg, a népszavazás kiírását a határon túli és inneni magyarság egyik legnagyobb szervezete, a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte. Vagyis képviselőin keresztül a határon túli magyarság fordult a magyarországi polgárokhoz, hogy sorsuk, helyzetük javítása és közösségi céljaik elérése érdekében a Magyar Köztársaság hozza létre a kettős állampolgárság intézményét. Ha ezek alapján szemléljük a december 5-i népszavazást, akkor annak pusztán formális aktusnak kellene bizonyulni, hisz alkotmányból fakadó kötelessége valamennyi magyar szavazópolgárnak, hogy a határon túli magyarok által megfogalmazott konkrét kérésnek eleget tegyenek.
A 100 milliárd forintos „költségről” is meg kell jegyeznünk, hogy az kifejezetten rosszindulatú és minden alapot nélkülöző ellenérv, mert:
1.) a Magyar Köztársaság polgárait sem az egészségügyi, sem a nyugdíj-biztosítási szolgáltatások nem illetik meg automatikusan, csak abban az esetben, ha biztosítási jogviszony áll fenn az állampolgár és a biztosító között. Vagyis a kettős állampolgárság intézményének megteremtése nem jelenti biztosítotti jogviszony létrejöttét (1997. évi LXXX. tv. 5. § és 1997. évi LXXXI. tv. 5. §).
2.) A magyar állampolgárok ma sem és korábban sem rendelkeztek automatikusan választási joggal, vagyis a politikai jogok egy részével. Mert a választásokon történő részvétel csak azokat a magyar állampolgárokat illeti meg, akik állandó magyarországi lakóhellyel rendelkeznek [alkotmány 70. § (1)]. A magyarországi tartózkodási jog önmagában nem elegendő a szavazójoghoz.
3.) A magyar állampolgároknak járó egyéb kedvezmények és juttatások jogosulti körét külön-külön törvények és rendeletek szabályozzák, vagyis a kettős állampolgárságot szerző magyar állampolgároknak ezeket a különálló, általában az állandó lakóhelyhez és társadalombiztosítási jogviszonyhoz kapcsolódó feltételeket is teljesíteniük kell ahhoz, hogy igénybe tudják őket venni.
Vagyis nincs és nem is volt szó soha százmilliárdos nagyságrendű, a Magyar Köztársaság költségvetését terhelő kiadásokról, ez pusztán fantazmagória, annak is a rosszindulatúbb és mint a fentiekben kimutattuk, alkotmányellenes válfajából. Aczél Endrének és véleményformáló társainak tehát nincs mitől félniük, pénztárcájukat nem fogják a határon túli magyarok megdézsmálni. (Ha én határon túli magyar lennék, nem is tartanék igényt Aczél Endre anyagi támogatására, azt pusztán önbecsülésből is visszautasítanám.)
A kettős állampolgárság jogintézményének megteremtésével sem a magyar biztosítási rendszer, sem a választási rendszer nem omlik össze. A kilencvenes évek első felében a határon túli magyarok kivándorlására már sor került, ráadásul úgy, hogy nem létezett a kettős állampolgárság intézménye, vagyis aki akkor el akart jönni, az eljött, s aki ma át akar telepedni, ezt ma is megteheti. A szülőföldről történő elvándorlásnak és a kettős állampolgárság megszerzésének eltérő az egyéni motívuma és a társadalmi dinamikája.
Azaz minden olyan érv, amelyet a szocialisták és a szabad demokraták a kettős állampolgárság intézménye ellen felhoztak, az vagy nem felel meg a magyar törvényi szabályozásnak, vagy pedig nem a létező társadalmi folyamatokból indul ki. Ezt feltehetőleg ők is tudják, tehát a kettős állampolgárságot elutasító véleményük mögött más, belpolitikai, mégpedig meglehetősen öncélú belpolitikai megfontolások állnak. S ez nem más, mint hogy Gyurcsány Ferenc egy népszavazási győzelemmel akar legitimációt teremteni magának. Úgy akar támogatást szerezni, hogy a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampányában indokolatlan félelmeket ébreszt a választók egy részében, s ezzel azt akarja elérni, hogy ebben a szimbolikus jelentőségű ügyben az emberek róla, és ne az ügyről magáról döntsenek.

De a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás főszereplője nem Gyurcsány Ferenc és nem a fiktív százmilliárd forint. Még akkor sem, ha ezt ő egyébként nagyon, de nagyon szeretné. Mert a népszavazás a magyar politikai és tágabban a nemzeti közösség egészéről, jövőjéről szól. S innét kezdve a népszavazás elsősorban érzelmi ügy. Aki itt és most és ebben az ügyben racionális érveket vár, arra szólít, hogy tárjuk fel, mennyibe kerül nekünk a kettős állampolgárság, aki azzal érvel, hogy az Európai Unió ezeket a problémákat megoldja, az bátorság híján nem mondja ki, hogy a kettős állampolgárság ellen van. Nem meri kimondani, hogy nem vállal testvéri szolidaritást a magyar közösség nem magyar állampolgár tagjaival. Aki számára Trianon befejezett történet, aki a trauma feloldására csak egy megoldást tart helyesnek: elfelejteni összetartozásunkat, kismagyarrá válni. Olyan ember, aki néha tán lázadozik magában a szomszédok gyarmatosítása ellen, de azt gondolja, hogy „jaj, mi lesz, ha a szomszédok ezt megtudják, s megsértődnek ránk”. Én ezzel úgy vagyok, hogy igen, tudják meg, erősen tudják meg, s erősen vésődjék agyukba, hogy lelki nyomort, egyéni és családi katasztrófák sorát idézték és idézik elő románosító, szerbesítő, szlovákosító és ukránosító politikájukkal, mindennapi intézményi terrorjukkal. Tudják meg, hogy nem érdekel bennünket az ő érzékenységük, mint ahogy őket sem érdekelte és érdekli a mi érzékenységünk.
Ha Hiller Istvánon és Kuncze Gáboron múlna, Arany János nagyszalontai lakos ma nem kaphatna magyar állampolgárságot. Márai Sándor sem, Ady Endre sem, s Kölcsey Ferencet is vagy három kilométer mentené meg, hogy e kegyben részesülhessen. Wass Albertről most ne is beszéljünk, ő ugye a fura Kuncze belügyminisztersége alatt már egyszer nem lehetett magyar, neki már meg sem kottyan, hogy a létező magyarországi baloldaliak és liberálisok megint nem adnák meg neki e kegyet. Ami egyébként járt volna, s ma is jár, mégpedig nem kegyként, hanem kötelességként. S még nekünk, az adóknak kellene örülnünk, igen, még egyszer leírom, mi tartozunk hálával a sorsnak, hogy megszavazhatjuk és ezzel megadhatjuk a magyar állampolgárságot mindazoknak, akiknek ez jár. Ne feledjük, az előttünk járó generációk nagy részének ez nem adatott meg. S a határon túli magyarság választott képviselői, Bugár Bélától Kasza Józsefig, Markó Bélától Szász Jenőig és Kovács Miklósig ezt kérik tőlünk.
A tisztesség is azt kívánja, hogy küzdelmükben ne hagyjuk magukra őket.