Egy kettős állampolgár szemével

Az amatőrizmus, a tudatos félrevezetés és a csúsztatás megint divatba jött Magyarországon a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás ügyében. Jómagam lassan tizenöt éve kettős, kanadai–magyar állampolgár vagyok, úgy gondolom tehát, hogy erős tényalapja van annak, amiről a következőkben számot adok, tudom, miről beszélek.
Mit is jelent ez a kettős állampolgárság például számomra? Kezdjük mindjárt a kötelmekkel. Mint kettős állampolgár, Magyarországon a honi törvények – pontosan úgy, mint minden magyar állampolgárra – rám is érvényesek. Hadra fogható vagyok (ha a magyar határokon belül soroznának), kettős adózással kapcsolatos és örökösödési törvények vonatkoznak rám, mindenben teljes jogi felelősséggel tartozom az uralkodó magyar törvényeknek, elvileg még külföldön is, ha magyar útlevéllel utazom. Jogaimat illetően használhatom a magyar útlevelemet (ekkor nem pecsételnek Ferihegyen) vagy a kanadait (ekkor pecsételnek), különbség a törvények alkalmazása szempontjából nincs: magyar alany vagyok. Magyar útlevelemért mint dokumentumért borsos árat fizettem a magyar államnak, ez a nyomtatási és egyéb költségeket bőven fedezi. Viszont hiába van magyar útlevelem, ettől még nem kapok ingyen egészségügyi ellátást Magyarországon. Biztosítási kártya nélkül mindenki fizet, még az is, akinek magyar útlevele van, tessék csak megnézni a rendelőintézetben. Szociális ellátást vagy nyugdíjat sem kapok (nem vagyok jogosult, nem vagyok biztosított), nem szavazhatok országgyűlési választásokon (nincs magyarországi lakóhelyem és személyi igazolványom, nem vagyok benne a nyilvántartásban), nem kapok semmi juttatást állampolgári jogon. Amit kapok, az egy szimbólum, egy dokumentum, egy lehetőség. Magyarán, nem kerülök egy fillérjébe sem az államnak. Rendjén is van ez, hiszen jelenleg Hollandiában élek, annak ismerem mindennapjait, ott kapok szociális és egyéb juttatásokat (amennyiben erre szükség lenne). Ha Kanadában vagy Magyarországon beteg leszek, a holland biztosítóm fizet. Ha ezen országok valamelyikében nyugdíjba megyek, holland nyugdíjat fogok kapni. Nyugdíj, szociális juttatás, egészségügyi ellátás pedig annak jár, aki tagja az állandó lakhelyén valamilyen társadalombiztosítási vagy betegsegélyezési szervezetnek. Szerintem ez elég világos beszéd. Elvileg persze ismét letelepedhetnék Magyarországon, mely esetben még mindig nem kapnék állampolgári jogon sem nyugdíjat, sem betegellátást, egészen addig, amíg nem fizetek érte (társadalombiztosítási díjat például, a hatályos törvények értelmében). A közelebbről meg nem nevezett, 17 féle, állampolgári jogon járó szociális ellátáshoz állandó magyarországi lakcímmel kell rendelkezni, azaz adó- es járulékfizetőnek kell lennie a polgárnak.
Még egyszer, mi a tanulság? Ahogyan Orbán Viktor exminiszterelnök mondta: a kettős állampolgárság megadása egy petákjába sem fog kerülni a honi magyaroknak. Működő demokráciákban az állampolgári jogok tényleges gyakorlása és az ehhez fűződő előnyök és kötelességek viszont világos törvények szerint vannak szabályozva, állandó lakóhely szerint. Ez a szabályozás a parlament hatáskörében van, mint azt már annyiszor hallhattuk. Vannak viszont az állampolgársághoz tartozó szimbólumok, mint például himnusz, zászló, címer, útlevél, valahová való tartozás, illetve az ezzel kapcsolatos letelepülési lehetőség. Ezek talán a legfontosabb érvek a kettős állampolgárság mellett: visszavenni azokat a magyarokat ebbe a kötelékbe, akiket akaratukon kívül szakítottak ki belőle. Ennek olyan vetületei is vannak, mint emberség, tisztesség, becsület, szolidaritás, emberi integritás. Akinek ezekkel a fogalmakkal gondja lenne az állampolgárság kapcsán, annak tudom ajánlani Wass Albert Jönnek! és Adjátok vissza a hegyeimet! című munkáinak elolvasását. A képlet eddig világos.
De hol kezdődik a probléma? Miért nem támogatja Gyurcsány és köre a kettős állampolgárságot? Ehhez sem kell túl messze menni, hogy világosabban lássunk. Először is a volt KISZ-csúcsfunkcionárius és társai a proletár internacionalizmus anyatejét szívták magukba a proletárdiktatúra alatt, olyannyira, hogy sokuknak a magyar mint jelző még mindig szitokszó- számba megy. Nemzeti érveket akkor használnak, ha jól felfogott érdekük fűződik hozzá. Nézzük csak meg közelebbről az érdek vezérelte Gyurcsányt: jobb kezét szívére szorítja, mikor a Himnusz nyilvánosan elhangzik, és tetszelegni szeretne a televízióban. Megható, ugye? Ezeknek a Gyurcsányoknak viszont nincsenek érzéseik, hagyományaik, kötődésük, elveik. Mi van ehelyett? Pénz és hatalom. A pénzről már szóltunk, a hatalomról még nem. Az MSZP-seknek és társaiknak tényleg van mitől félniük. Ha potenciálisan a külországi magyarokkal mint letelepedőkkel számolnánk (ami hosszú távon egyébként egy rendkívül pozitív következménye lehetne a kettős állampolgárságnak a kedvezőtlen demográfiai folyamatok megfordítása ügyében), ezen potenciális új magyar állampolgárok zöme minden bizonnyal nem a mai kormánypártokra szavazna. Az SZDSZ egyik vezető politikusa ezt a gyalázatosan cinikus érvet már nyíltan ki is mondta. Ez az igazi oka annak, ami miatt csűri-csavarja Gyurcsány Ferenc a szót a kettős állampolgárság ügyében, és ezért nem foglalt (eddig még) pozitívan állást a kérdés mellett. Gyurcsány fogadkozásai szerint olyan politikára törekszik, ami minden magyar hasznát, érdekeit szolgálja. Kéz a szíven, énekeljük a Himnuszt. Ma ez kell, holnap viszont már más, a széliránytól és érdektől függően. A lényeg a vagyon, a hatalom és a hatalomban maradás.
Közben a kormányoldal megfélemlíti a szavazópolgárokat megint, élénk fantáziával, spekulatív költségek emlegetésével. Ki tud többet mondani, nagyobbat lódítani? Ettől bizony még sok olyan ember is fél, aki becsületes, de a tönk szélére sodródott. Kisnyugdíjasokba oltják a rettegést, számokkal dobálóznak a költség oldalán (érdekes módon a bevételről elfelejtkeztek), gyalázatosan manipulálják az embereket, magyar vágja a magyart. Aztán majd jön Gyurcsány, bemegy a szavazófülkébe, behúzza a nemet a kettős állampolgárságra, és elmegy fagylaltozni (ki tudja, talán egy fiatalabb feleséggel).
Ez szégyen és gyalázat.

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár (Hollandia)