Egy következmények nélküli ország

A kettős állampolgárságról szóló, december 5-i népszavazás igazi tétje a Gyurcsány-kormány léte vagy nemléte, maradása vagy bukása.
Miért állítom ezt? Azért, mert december 5-én a magyar nemzet, a magyarság összetartozását, létét, jövőjét és életerejét meghatározó, alapvető kérdésről dönt az ország. Ennek a döntésnek nem csekélyebb a súlya, mint az, hogy sikerül-e a szinte mindenki által történelmi traumának tartott 1920-as trianoni békediktátum következményeit itt és most valamelyest orvosolni, egyfajta kárpótlást adni az önhibájukon kívül határon túl rekedt magyaroknak, avagy hosszú időre elveszik ez a lehetőség. Ha az IGEN győzne, arra büszke lehetne mindenki az országban, s ez önbizalmat adna a nemzetnek, ha viszont a nem győzne, avagy érvénytelen lenne a népszavazás, akkor a szégyen évtizedekre belevésődne a lelkekbe.
Mármost ebben a világos és egyértelmű alternatívában nemcsak a két kormánypárt, az MSZP és az SZDSZ, hanem maga a kormány is határozottan a nem oldalára állt. Úgy döntött Gyurcsány Ferenc és kormánya, hogy IGEN helyett nemet mond, nemet javasol, s ezáltal arra teszi le a voksát, hogy a magyar nemzet szétszakított maradjon, s hogy a határon túli magyarokkal történjen, aminek történnie kell. (Például Erdélyben vagy a Vajdaságban.) A Gyurcsány-kormány ezzel aligha vitathatóan mély sebet ejt a határon túliak lelkén.
Csakhogy a kormány, illetve az MSZP és az SZDSZ szembemegy az érintettek, azaz a határon túli magyarok véleményével. Az összes szomszédos ország magyar szervezetei, a kárpátaljaiaktól kezdve a vajdaságiakon át egészen a kormánybarát RMDSZ-ig és Markó Béláig egyöntetűen az IGEN mellett érvelnek, s keményen bírálják a kormányt az ezzel velejéig ellentétes véleménye miatt. Határon túli honfitársaink azt szeretnék, hogy megkapják a kettős állampolgárságot, a magyar kormány viszont ezzel szemben nem akarja ezt megadni nekik. Meg kell kérdeznünk: akkor vajon kiket képvisel ez a kormány? Vajon kire hallgat, amikor a nemre buzdít? Vajon honnan veszi a bátorságot arra, hogy a határon túli magyarokkal szemben hadakozzon?
Van azonban egy nagy probléma, méghozzá alkotmányos probléma, amivel a kormánynak már most szembe kell néznie, még az eredmények előtt. Hogyan is szól a magyar alkotmány 1. fejezet 6. paragrafus 3. bekezdése? Imigyen: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Vajon a Magyar Köztársaságot elsősorban képviselő magyar kormány előmozdítja-e a határon kívüli magyarok anyaországgal való kapcsolatának ápolását akkor, ha nemet mond a kettős állampolgárságra? Arra, amelyet a határon túli magyarok egyöntetűen és egyértelműen igényelnének, s amely számukra az anyaországgal való kapcsolattartást nagymértékben megkönnyítené, ennek hiánya viszont rendkívül hátráltatná?
A válasz, azt hiszem, aligha lehet más, mint hogy nem. Ha viszont a válasz nem, akkor bizony nagy baj van. Abban az esetben a jelenlegi magyar kormány, a Gyurcsány-kormány alkotmányellenesen cselekszik a népszavazási kampányban. S legyünk egyértelműek: a Gyurcsány-kormány alkotmányellenessége független a népszavazás eredményétől. Márpedig ha egy ilyen, a magyar nemzet helyzetét alapvetően érintő kérdésben egy kormány – jelesül a Gyurcsány-kormány – alkotmányellenes, akkor aligha maradhat a helyén. Illetve, egyetlen esetben maradhatna a helyén: ha ez továbbra is a „Na és!” horngyulás országa, ha ez még mindig a Kádár-korszak, amelyben az ország lakosságának még mindig tökéletesen mindegy, hogy milyen kormány van a feje felett – cserébe, hogy a sör és a rántott csirke még most is ott van az asztalán vasárnap, mint a 70-es években.
Vegyük sorra, hogy miféle érvei vannak a nem mellett a kormánynak, pontosabban az MSZP-nek és az SZDSZ-nek. Vajon miféle gondolkodásmód húzódik meg e mögött? Vegyük először a kormánytöbbséget alkotó szocialistákat, azaz Gyurcsány Ferenc, Hiller István és a többiek érveit.
Megközelítési módjuk lélektana összefoglalható ebben a kérdésben: „megéri ez nekünk?” Kiindulópontjuk tehát szigorúan pénzügyi, anyagias, az az egy kérdés érdekli őket az egészben, hogy a kettős állampolgárság vajon mennyi pénzt vesz ki a zsebünkből nekünk, szerencsés anyanemzeten belül élőknek. Mi tagadás, sajátos egy szemlélet ez. Engem ez a következőre emlékeztet. Arra, hogy amikor közeleg a karácsony – most ez aktuális –, és eljön az ajándékvásárlás ideje, akkor azon kezd el gondolkodni az apa, hogy bizony mostanság neki nagyon kevés pénze van, s vajon megéri-e az neki, hogy ajándékot vásároljon a feleségének, gyerekeinek, édesanyjának, testvéreinek? S ha a szíve helyén egy pénztárgép kattog, akkor bizony arra a következtetésre fog jutni, hogy ez a karácsonyi ajándékvásárlás neki nagyon nem éri meg. Úgyhogy ő bizony nem fog ajándékot venni semmilyen családtagjának, s ezáltal nagyon-nagyon jól jár.
Még szerencse, hogy a világ nem a szocialisták szemlélete alapján működik. Szerencsére évről évre ajándékokat vesznek egymásnak apák és anyák, felnőttek és gyermekek, testvérek és rokonok, mert ugyan pénzügyileg „nem éri meg nekik”, de akkor is tudják, hogy a szeretet és az összetartozás felette áll az anyagi dolgoknak, s ettől válnak igazán emberré. Mi, magyarok a kettős állampolgárság karácsonyi ajándékát nyújthatjuk át a határon túli rokonainknak, s ettől válhatunk egoista önzőkből szeretetet adni tudó emberré. S tesszük ezt annak ellenére, hogy kevés a pénzünk, mert jól tudjuk, hogy ez nem válhat soha pénzkérdéssé.
Nem beszélve arról, hogy a szocialisták és a kormány pénzügyi hátrányokról szóló nyilvánosság elé került adatai, információi a velejéig félrevezetők. Mik is az alapvető kiindulópontjaik és „félelmeik”? Nos, azt állítják, hogy kettős állampolgárság esetén akár nyolcszázezer magyar is áttelepülhet Magyarországra (ennyien kérték a magyarigazolványt), s ebben az esetben a magyar államnak mintegy 500 milliárdos többletkiadása lesz.
De hogyan is lesz ebből ennyi kiadás? Csak abban az esetben, ha a nyolcszázezer határon túli letelepszik Magyarországon, tehát lakóhelyet talál (ez az anyaországbelieknek is igen nehéz feladat), munkába áll (ez a jelenlegi munkanélküliség mellett pokoli nehéz), majd egy nap után azonnal elmegy szülési szabadságra, vagy betegállományba stb., s utána máris igénybe veszi a gyest, a gyetet, a táppénzt, a lakástámogatást, az egészségügyi és szociális ellátásokat stb. A kormány által fizetett hirdetésként megjelent szöveg azt az égbekiáltó ellentmondást is tartalmazza, hogy egyfelől leírják, hogy Magyarországon jelenleg 25 ezer betöltetlen állás van, utána nyolcszázezer állást találóval (!) számolnak és jutnak el az 500 milliárdig. Ha persze ilyen fals képet fest valaki a kilátásokról, akkor eljuthat egy ilyen totálisan fals összeghez.
Ezzel szemben a következő tények állnak. Aki eddig át akart jönni Magyarországra, az eddig is átjöhetett, állampolgárság nélkül is. (Évente hétezren települnek át.) Másfelől, akik át kívánnak települni, nyilvánvalóan nem csavargókká akarnak válni; előkészítik az átjövetelüket, s ha van lakóhelyük és stabil állásuk, akkor jönnek át, s innentől kezdve adót fizetnek, vásárolnak stb., azaz bevételt hoznak az államnak. Harmadrészt, a jelenlegi felmérések alapján az aktív korú erdélyi népesség csupán 5-10 százaléka gondolkodik (!) azon, hogy esetleg áttelepüljön Magyarországra. A pénzügyi hátrányokra való hivatkozás valójában tehát – finoman és nagyon nőiesen szólva – téves, durvábban fogalmazva: hazugság.
Ami a szomorú, hogy a kormány szemlélete alapvetően rosszindulatú. Abból indul ki ugyanis, hogy a határon túli magyarok a magyar állampolgárságért azért hajtanak, hogy rögvest óriási anyagi előnyökre tegyenek szert. Egyetlen céljuk, hogy sunyi módon azonnal lenyúlják a magyar közellátó rendszereket, azonnal teherbe essenek, egy nap után elhagyják az állásukat, álbejelentett lakóhelyekkel nyugdíjakat húzzanak le a magyar államtól stb. Túl azon, hogy mindez teljességgel életidegen elgondolás, alapvetően abból indul ki, hogy a határon túli magyarok aljasok, sunyik, pénzéhesek, csavargók és nyerészkedők. Valóban ezt gondolja a kormány, például Gyurcsány miniszterelnök? S ha valóban így van, akkor vajon elviselnék azt a kicsit talán pikírt megjegyzést, hogy mindenki magából indul ki?
Azt gondolom azonban, hogy valójában Gyurcsányék a fenti összegeket, milliárdokat és tömeges bevándorlást maguk sem gondolják komolyan. Másra gondolnak, amikor nemet mondanak, de azt a mást nem merik kimondani. Szögezzük le, hogy a nyilvánosság előtt szajkózott összegeikkel a szocialisták folyamatosan és megállás nélkül hazudnak. És ez szomorú.
De lépjünk túl ezen, s próbáljuk megérteni a szocialisták rejtett félelmeit a kettős állampolgárságtól. Nos, ez nem áll másban, mint hogy a szocialisták lelkük mélyén rettegnek a nemzettudat megerősödésétől. Rettegnek, mert nem tudnak vele mit kezdeni, rettegnek, mert nem értik-nem érzik, s ezáltal nem tudják uralni. Rettegnek, mert azt viszont érzik, hogy a nemzettudat felerősödése elsöpörheti őket, mint 48 évvel ezelőtt elődjeiket. Ez vezeti őket a kétségbeesett kampányhoz, amellyel szembe mennek a határon túli magyarokkal, a mértékadó közéleti szereplőkkel, a magyar többséggel. Az életükért küzdenek.
Mert ugyan vajon miféle társadalmat és embereket tudnak ők irányítani? Egyetlent, méghozzá a Kádár-korszak társadalmát és a Kádár-rendszer emberét. Ehhez szoktak hozzá, ezt ismerik, csupán ehhez a társadalomhoz és rendszerhez szabott kormányzati, hatalmi eszközeik vannak. Mire is épült a Kádár-rendszer? Egy hazug közmegállapodásra (nem mondok társadalmi szerződést, mert nem kívánom megsérteni Rousseau-t), amely arra épült, hogy az emberek ne foglalkozzanak politikával, ne foglalkozzanak értékekkel, nemes, közösségelvű gondolatokkal, ideológiákkal, eszmékkel, ezt bízzák csak a kommunista pártra, helyette viszont megkapják a Trabantot és a vasárnapi rántott csirkét. Azaz, csak hunyják be szépen kis szemüket (mint a kis Balázs), bár a távolságot, mint üveggolyót korántsem kapják meg, legfeljebb háromévente Bécsbe mehetnek ki és vehetnek banánt és sportcipőt.
Másképpen, egy lelkében és nemes gondolataiban megtaposott, mesterségesen kiüresített, atomizált és fogyasztóvá degradált emberekből álló társadalmat tudnak irányítani a posztkommunisták. Az ő gondolataikat ismerik, az ő félelmeikre tudnak apellálni, az ő vágyaikat tudják kielégíteni. Olyan társadalmat tudnak megosztani és rajta azután uralkodni, amely társadalom azt tanulta Kádártól és társaitól, hogy a határon túli magyarokról beszélni nem szabad, foglalkozni velük nem szabad, mert a végén még megharagszik Ceausescu, és akkor még rosszabb lesz az ottani magyaroknak. Gyurcsány Ferenc és Hiller István, Kovács László és Lendvai Ildikó meg a többiek a kádárizmust, a kádári világszemléletet és a kádári társadalmat próbálják fenntartani, mert ez hatalmuk alapja és egyetlen védőbástyája. Ezért, s talán nem is valóságos véleményük miatt kell a nem mellett kampányolniuk, ezért kell a határon túli magyarokat mint gonosz ördögöket bemutatniuk, ezért kell riogatniuk újra a 23 millió román után most nyolcszázezer magyarral (micsoda szégyen!), ezért kell úton-útfélen hazudniuk a pénzügyi veszteségekről – ezért és nem másért. Úgy és csak úgy maradhatnak hatalmon – vélik –, hogy a kádári diktatúra társadalmát és szemléletét rehabilitálják, s egyúttal nemet mondanak a magyar nemzet összetartására, önbizalmának növelésére. Csak remélhetjük, hogy tévednek – ez a demokrácia és a nemzet érdeke.
Ez a végtelenül lepusztult és cinikus szocialista szemlélet még a szabad demokratáknak is sok. Az SZDSZ hozzáállásáról egy dolog legalább elmondható: többnapos hezitálás után most már legalább egy-egy politikusuk (mint például Fodor Gábor) világos elvi álláspontra helyezkedve hangoztatja a nemet. Személy szerint Fodor Gáborban azt becsülöm, hogy azt nyilatkozta, a szocialisták érvelése a nem mellett tartalmilag elfogadhatatlan, mert nem nemes és elvi alapon álló érvelés, a téma pedig ennél többet érdemel.
S ebben a szabad demokrata politikusnak igaza is van, ám más kérdés, hogy mi is az SZDSZ – vagy legalábbis egyes vezetői – elvi alapállásának lényege. Nos, ha a Fodor-i érvelést vesszük alapul, akkor a kettős állampolgársággal a múltra szavazunk; egy tizenkilencedik századi, elavult eszme kel itt életre, mégpedig a nemzetállamok, s ezen keresztül a nemzeti érzés és összetartozás eszméje. Holott – szól az érvelés –, a világ ezen már túljutott, a XXI. század a globalizáció százada, ahol a nemzetállamok felbomlanak, a multikulturalizmus jegyében a nációk és etnikumok egyesülnek, feloldódnak valamifajta egységes világpolgárságban, s itt már nem számítanak a határok és a nemzeti érzület, vagy az utóbbi elavult, idejétmúlt szemlélet marad csupán.
Ez legalább világos, elvi beszéd, más kérdés, hogy alapjaiban téves. A XXI. század eleje éppen ezzel ellentétes tendenciákat mutat: soha nem látott reneszánsza van a nemzetiségek, etnikumok újbóli identitáskeresésének, a vallási-kulturális-etnikai összetartástudatnak, s éppenséggel pontosan a globalizációs hatások ellensúlyozásaképpen erősödnek fel ezek az értékek és érzületek. Nem beszélve arról, hogy éppen az SZDSZ által oly hőn idealizált amerikai társadalom mutatja fel a legerősebb nemzeti érzéseket (különösen mostanában, a Bush-féle újkonzervatív hazafias-jobboldali korszakban), de nincs híján a nemzeti büszkeségnek egyetlen valamirevaló nyugat-európai vagy nem nyugat-európai állam sem.
Ám ettől függetlenül is totális ellentmondás a szabad demokraták nemje. Gondoljunk bele, mindig is a liberálisok voltak azok, akik az eszmék és az emberek szabad áramlása mellett kardoskodtak a legerőteljesebben – s ebben előkelő helyet foglalt el mindig is a szabad, határokon átívelő munkaerő-áramlás engedélyezése szerte Európában és másutt is. Hogyan lehet innen eljutni arra az álláspontra, hogy Magyarország ne adja meg a határon túli magyaroknak az állampolgárságot, amelynek birtokában szabadon mozoghatnának egész Európában? Hogyan lehet eljutni a totális liberálisból egy totális antiliberális álláspontra, s éppen akkor, amikor a magyarokról van szó? Hogyan is van ez, szabad demokraták?
A magyarázat a fentiek alapján világos: úgy, hogy az SZDSZ a nemzettudat felerősödésétől elvi alapon fél. Elvi alapon nem kívánják a nemzeti összetartástudatot erősíteni, mert ez az ő globalizációs, kozmopolita ideológiájukat ásná alá. Nekik politikailag és saját hatalmi szempontjaikból az az előnyös, ha Magyarországon olyan emberek élnek és szavaznak, akik elveszítették nemzettudatukat, akik a globalizációs világtrendekhez, szokásokhoz és életformákhoz alkalmazkodnak, individuumok, szabadok a nemzeteszmétől és főleg szabad demokraták. Másként, mint a szocialisták, de a szabad demokraták is félnek a nemzettudattól és a nemzeti érzésektől, mert ők sem tudnak vele mit kezdeni, nem tudják uralni, az érzés fölébük nő. De vajon mi végre e félelem? Miért kell félni a szabad demokratáknak a nemzeti érzéstől? Ki tudja erre a választ?
Így nő össze tehát a nemzeti érzéstől és identitástól való, minden elvi alapot nélkülöző, tisztán hatalmi alapú, posztkommunista félelem az elvi alapú, liberális, kozmopolita-globalista félelemmel. Az egyik az értékektől és eszméktől általában félő, csak sokszorosan megalázott fogyasztókat irányítani tudó kádárizmus, a másik pedig a kozmopolita alapon álló, a nemzettudaton úgymond felülemelkedő globalizmus. Kádáristákat és kozmopolitákat, posztkommunistákat és globalistákat így tart és zár össze a nemzettől és a nemzeti identitástól való félelem, s fordítja szembe a határon túli magyarokkal és az anyaországon belüli magyar többséggel.
De ki lehet-e, ki szabad-e bírni ezt? Ahhoz, hogy tényleg magyarok és európaiak, tehát nemzet legyünk, szükséges-e ezt kibírnunk?
Ellenzékiek és polgári körösök, egyszerűen nincs jogunk tovább hátrálni, mert már a falhoz érkeztünk. Gyötrelmes és szívfacsaró a belátás, de mégis szembe kell néznünk vele: ebben az országban kétfajta világlátás és életszemlélet él egymás mellett, s nem tud egymással mit kezdeni.
Nincs tehát béke, a dolgokat most már végig kell vinni.

A szerző politológus