Kormányzati stíl és viaszosvászon-kultúra

Az ideiglenesen a Parlamentben állomásozó magyar miniszterelnök beszólt a föld alá: „Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban?”
Nem Bajor Imrét kérdezte a Heti Hetesben. Nagy Imre meggyilkolt miniszterelnököt kérdezte. A 301-es parcellánál, ahonnan kitiltották a hozzátartozókat, hogy a posztkommunista emlékezés áhítatát semmi ne zavarhassa meg. Jobb lett volna a csontokat is elszállítani onnan az emlékezés idejére, mert azok is elég zavaróak lehettek.
Imre, te mit gondolsz? Így jöttek a szárnyas szavak Gyurcsány ajkára. Tegezve, lazán. Ahogy meggyilkolt miniszterelnökökkel szokás. De rossz nevet mondott. Piroskát kellett volna mondania.
Nagy Imre magyar miniszterelnököt ugyanis, miután fölakasztották, leszedték, ledobták a porba, összedrótozták a kezeit, elásták a börtönudvaron, néhány év múlva titokban újra kiásták, kátránypapírba csomagolták, s mielőtt a 301-es parcellába tették volna, hamis néven jegyzőkönyvezték: Borbíró Piroska lett belőle. Így kaparták el jeltelen sírba az elvtársak.
Ezért tehát úgy lett volna igazán intim és lezser, ha Gyurcsány, a kommunikáció bajnoka, amikor beszól a föld alá, Borbíró Piroskát mond Imre helyett. „Piroska, te mit gondolsz?” Az jobban állt volna Gyurcsánynak.
A baloldal, hogy ne üldözzék, szeret üldözni, és mindig tökéletes bűntényekről álmodik. Nagy Imrének elvették az életét. A halálát. Az emlékét. A nevét. És még a nemét is. Borbíró Piroska…
Sóval hintették be a földet csontjai fölött.
De jön Gyurcsány, és odakönyököl a fejfára: Imre, te mit gondolsz?
Valameddig persze lehet bohóckodni. De létezik egy pillanat, amikor egyszer csak a Kormányzó kikel a sírjából, és megszólítja Don Giovannit. Attól kezdve nincs bohóckodás. Rémálmaiban Kádárt is megszólíthatta egy-kétszer a meggyilkolt Nagy Imre.
Ne gondoljuk, hogy Zuschlag képviselő Terror Háza előtti idétlenkedése a meggyilkolt zsidókkal kapcsolatban előzmény nélküli. Zuschlag humora jellegzetes elvtársi humor volt. Amikor 1989-ben, három nappal a Nagy Imre-temetés előtt összeült a Politikai Bizottság, és Stanzani főtitkár érkezéséről, az olaszok kegyeleti részvételéről esett szó, Nyers elvtárs lazán megkérdezte: na és Ciccolina? Ő jön?
Ciccolina. A Nagy Imre-temetésre. Hol van ettől a lazaságtól Gyurcsány? Még nagyon messze. De igyekszik.
Kell, hogy megértsük, miként mehetett el Horn Nagy Erzsébettel koszorúzni. Kell, hogy megértsük, mi zajlott le a minap Horn Gyulában, amikor a külföldi riporter állítását, miszerint a huszonnégy éves Orbán Viktor volt az, aki nagy nyilvánosság előtt először követelte a szovjet csapatok kivonását, teli szájjal cáfolta. Kell, hogy lássuk, miként nevezhette az MSZP Medgyessy beintését az „új típusú kommunikáció” útkeresésének. (Most már látjuk, hogy csak útelágazás volt.) Kell, hogy el tudjuk képzelni, hogyan ásták ki 1961-ben a börtönudvar sötétjében Nagy Imre tetemét, hogyan csempészték ki a Rákoskeresztúri temetőbe, és miként csempészték ki ugyanoda, ugyanők Medgyessy koszorúját.
Fut, robog a kicsi haladásexpressz. Menetrend szerint visz kiásott tetemet, koszorút, fejfát, szobrot, meggyilkoltakkal tegeződő miniszterelnököt. Mikor minek van szezonja.
Jó a kapcsolata Gyurcsánynak a kivégzettekkel. Alig egy hónapja azt mondta „a Lajosról” a Batthyány-örökmécsesnél: „Negyvenkét éves volt, amikor meghalt, fiatalabb, mint én.” Kell ennél több Batthyányról? Ugyan. Nagy Imréről is elég annyi, hogy Gyurcsány meg ő annyira jóban vannak, hogy tegeződnek. Sírnál, szobornál, kocsmában, egyre megy. Mészáros Márta egy évtizeden át szöszölt a meggyilkolt miniszterelnökről szóló filmjével. A Feri meg csak odapök és a tárgyra tér: Imre, te mit gondolsz? Benne van ebben minden. Én és ők. Gyurcsány és Batthyány. Gyurcsány és Nagy Imre.
Kétségtelen: ma Magyarországon magas rangú politikusnak a bányászokkal, a rosszul fizetett ápolónőkkel és a halottakkal szinte kockázat nélkül lehet tegeződni. A bányászok és az egészségügyiek nem emiatt fognak sztrájkolni, a halottaknak pedig megvan az az előnyös tulajdonságuk, hogy nem mondják szemünkbe a véleményüket. Várom, hogy kiderüljenek Gyurcsány kommunikációs képességei. Hogy lássam, szót ért a jobboldallal. Hogy nemcsak pártjában, hanem hazájában is otthonos. Hogy kiderüljön: nem falják őt föl, ha kultúra közé keveredik. Várom, miként tárgyal elkeseredett, sztrájkoló orvosokkal, mit mond a félbemaradt Tisza-gáton, hogyan lép föl a magyarok védelmében a határon túl, mit tud magából megmutatni egy inkább jobboldali érzelmű közösségben, netán diákgyűlésen. Várom, hogy kiderüljön róla az, amit mostanság jobb- és baloldal egymással lehangolóan versengve mondogat: hogy milyen jó kommunikátor. (Áder Jánost tudnám a megnyugtató kivételek között említeni, aki a baloldal kommunikációs forradalmától megszédült riportert hallgatván tömören visszakérdezett: Új stílus? Mihez képest?)
A kommunikáció új üstökösének pályáját figyelők hozsannázásából csak egy szűrhető le: hogy sem a jobb-, sem a baloldalon nincsenek igazi ismeretek, pontos fogalmak a politikai kommunikáció alapkövetelményeiről, sajátos etikettjéről, fogásairól és a valódi siker titkairól.
A jó kommunikáció ugyanis nem azonos a túlszubjektivizáltsággal, a bratyizásról, a modortalanságról nem is beszélve. Ha nem hallottam volna Gyurcsányt a haladó miniszterelnökök babazsúrján hortobágyi kiejtéssel angolul beszélni, azt hinném, hogy az angol nyelv sajátossága hatott rá, amely szerint nincsen külön tegeződés, magázódás, a kommunikációs viszony szintje más jelekből, megszólításból, stílusból stb. derül ki. Nos, helyben vagyunk: a jó kommunikáció mindenekelőtt stílus, összetéveszthetetlen stílus. Ám ha Gyurcsány azt ki tudja mondani sajátjaként, hogy merjünk „nagyot álmodni”, akkor abból leginkább az szűrhető le, hogy nagyon vágyik Orbán népszerűségére, de a saját stílusáért még dolgoznia kell.
Most színes tintákról és arról álmodom, hogy el tud telni egy nap anélkül, hogy ne hallanám Gyurcsány szájából a „bátor” szót. Az egyhangúság elkerülése végett minden tizedik „bátor politika”, „bátorságra” buzdítás helyett például fütyörészni is lehetne.
Nem bátorság, hanem tudatlanság kell ahhoz, hogy egy politikus boldog-boldogtalant tegezzen, mint egy Jávor Pali, annak charme-ja nélkül. Gyurcsánynak előbb-utóbb tudomásul kellene vennie, hogy ez nem a tőzsde, ahol oda lehet szólni bárkinek, és nem is egy újgazdagok által fölkapott étterem, ahol az urak tegezik a pincéreket, és ettől Zichynek érzik magukat. A viaszosvászon-kultúrát levedleni nyilván nehéz, de nem reménytelen. A faragatlanságot nem teszi jóvá az egyik napról a másikra milliárdossá válók mérhetetlen biztonsága. Legyen erre pénz, legyen a Miniszterelnöki Hivatalban egy régi vágású úr, aki erre a kis időre megtanítja „Ferit” úgy viselkedni, hogy ne alázzon meg jártában-keltében ápolónőt, bányászt, bárkit.
Arnold Bennett regényében van egy igen gyanús körülmények közt meggazdagodott, hirtelen fölkapaszkodott fiú, akit az angol polgárok kinéznek maguk közül. Bennett hőse jótékonysági akciókkal próbálja magát elfogadtatni. Fölvetődhetne az állampolgárban, hogy ha Gyurcsány annyira dédelgeti, hogy még a szobrát is simogatja Nagy Imrének, akkor vajon miért nem ajánlott föl támogatást a Nagy Imréről készült filmre. Mészáros Márta sosem titkolta el, hogy filmje komoly költségekkel jár, a hírek szerint ezt a lengyelek és a szlovákok meg is értették. De felejtsük el ezt a kósza ötletet: ma egy fölkapaszkodottnak nem kell magát elfogadtatnia senkivel se. Itt évtizedekkel ezelőtt gondosan szétverték, és bizonyos erők ma is gyengítik azt a polgárságot, amely egyáltalán bárkit „befogadhatott volna”. (Minek is kellett volna pitizni azok elismeréséért, akiket le is lehetett lőni?)
Gyurcsány stílusa lebegő és elmosódott körvonalú. Olyan, mint egy ködfolt, amely éjjel még sötétség, reggel homály, délben felhő, estére meg már nincs is. Nem villan föl kommunikációjában egyetlen ős sem. Sem paraszt, sem munkás, sem tudós, sem arisztokrata, sem polgár. Gyurcsány lebeg a múlt mesterségesen létrehozott politikai kultúráinak még mesterségesebb övezetei között. Káderek és házmesterek, KISZ-táborok és munkásőrbulik világát idézi ez a kommunikáció. Az „Imre, te mit gondolsz?”.
Imre, bújjunk össze. Hiller Pistivel hármasban is jó. Ezt tükrözi Gyurcsány mozdulata, amellyel november 4-én a Parlament közelében álló Nagy Imre-szoborhoz lapul, amely mögül a másik oldalon Hiller miniszter a moszkvai olimpia Misa mackójának optimizmusával kandikál ki. (Áldassék a fotós szeme.) Nekem volnának ötleteim 2005. október 23-ra, s még csak nem is koppintanám le az Orbán-beszédeket, maradnék az ideiglenesen a Parlamentben állomásozó miniszterelnök stílusában. Egy: ki kell vonulni amúgy hillerestül egy panyókára vetett Armani kabátban. Kettő: mikor megjönnek a fotósok, hatásszünet után a kabátot lazán át kell tenni a bal alsó karra. Három: lassú mozdulattal megtörölni a kvázi könnyektől bepárásodott keret nélküli szemüveget, ezekkel a szavakkal: „Fázol, Imi? Rád adom a télikabátom. Jó meleg”. (Villanj, vaku, vakulj tömegember!) Négy: hajszálra abban a pillanatban, amikor az Armani kabát szétterül a Nagy Imre-szobor vállán, a Kossuth téren – ugyanonnan, ahonnan az elvtársak lőttek –, megszólalnak a fanfárok.
Így kell ezt, pupákok.

A szerző irodalmi szerkesztő